Úgy tűnik, színházi, drámai szempontból a hatalom, a beszervezők vagy az elárultak perspektívája kevésbé tűnik érdekesnek (bár a Jelentés játszik ezzel a síkkal is), mint az a folyamat, ahogy valaki kompromittálódik, a hatalom hálójába kerül.

2013 tavaszán azt a felkérést kaptam, hogy írjak szövegkönyvet a Káva Kulturális Műhely számára egy új résztvevő színházi előadáshoz, amelynek az ügynökkérdés áll a középpontjában. Mindezt középiskolások számára. Többkörös tervezési és próbafolyamat során született meg a Jelentés. Most, 2016 tavaszán, amikor 43 előadáson vagyunk túl, és sajnos már nem is lesz több, lehetőségem nyílik négy dráma sajátos elemzésén keresztül összegezni azt, hogy miként jelenik meg az ügynök-téma a kortárs magyar színpadon.

Titkaink. Reflex. Jelentés. Bihari. Négy olyan előadás az elmúlt évekből, amely az ügynök-kérdés különböző aspektusait vizsgálja. Mintha a színház kezdené behozni lemaradását, végre nem csak az irodalom szembesül és szembesít. Ma talán az már nem kérdés (vagy mégis?), hogy valamilyen formában felszínre kell hozni a nem is annyira régmúlt máig feltáratlan ügyeit. Persze hogy milyen formában és milyen mértékben, azt mindenki másképp gondolja. Nyilván a művészet megadja erre a maga válaszát, amikor azt kutatja, mennyire múlt el az, ami elmúlt, vagy mennyire van mégis jelen. Vagyis miként hatnak titkaink a mai Magyarországra? Mi a következő generációk hozzáállása szüleik és nagyszüleik titkaihoz? Mi a következő generációk feladata mindezzel?

Reflex. Ctibor Bachraty felvétele

A színház a fenti előadások műsorra tűzésével tehát a felszínre hozás szükségességében indirekt módon foglal állást. Igen, szükség van rá, hogy közös történetünk traumatikus momentumaival foglalkozzunk, ám – legalábbis ezen előadások esetében – ez nem valamiféle tárlatvezetést jelent egy történelmi panoptikumban, hanem nagyon is jelen idejű aktus. Talán éppen ez a jelenidejűség az, ami esélyt ad a párbeszédre, ami túlmutat az emlékezést segítő felmutatáson, ami megidézés helyett élő problémává tesz. A négy kiválasztott előadás mindegyike eljut vagy a történet szintjén, vagy legalábbis gondolati párhuzamként az itt és mosthoz. Tehát nemcsak a dráma megírásának és színpadra állításának gesztusa jelzi, hogy nekünk, alkotóknak és nézőknek van szükségünk arra, hogy szembenézzünk, hanem a történetekben is megjelenik az utalás arra, hogy a múltbeli események velünk élnek, hatnak ránk. Viszonyulnunk kell hozzájuk. Dolgunk van velük. Hogy ez a szembenézés miként történik – állítással, kérdezéssel, állást foglalással, párhuzamba állítással, véleményezéssel –, az már alkotótól, előadástól, műfajtól függ.

Időkezelés. A négy dráma közül a Reflex az egyetlen, ami végig a múltban, egy bizonyos korban, az ötvenes években játszódik. A Szputnyik Hajózási Társaság előadásában ugyan szerepelt két korokon és falakon átjáró kőműves, akik olykor szembe találták magukat a múlt (és a néző által már látott jelenetek) egy-egy pillanatával, ám ők a könyv alakban megjelent drámából végül kimaradtak. Az író, Závada Péter magyarázata szerint azért, mert jelenlétük a főszereplő, Szemerédi Mária őrültségét igazolta (lévén hallucinációnak tűnhetnek), miközben a dráma tétje éppen az, hogy miként ítéljük meg Máriát. A kérdés direkt eldöntetlen: vajon Mária eredetileg is paranoid volt, ahogy ezt az utólag megtalált (vagy meghamisított?) „eredeti szakvélemény” állítja, vagy a rendszer, a stigmatizáció, a beteljesületlen szerelem, az összeesküvések (és még folytathatnánk a sort) őrjítették meg? Dramaturgiailag érthető tehát, hogy miért történt ez a változtatás, a két kőműves jelenléte azonban abban segített, hogy ne zárt rendszerként lássuk az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben történő eseményeket, hanem legyen egy kis rés – a néhol mulatságosan kétbalkezes, miközben mindentudó kőművesek figurája –, amelyen keresztül mi, mai nézők beférkőzhetünk a történetbe.

Pintér Béla Titkaink című előadásának esetében a nyolcvanas években játszódó lineáris történet az utolsó jelenet előtti nagyobb időugrással napjainkban fejeződik be. Állami díjkiosztó ünnepségen vagyunk, ahol a díjat az előző rendszer feltörekvői és jól használói immár politikusi minőségükben adják át. Az utolsó jelenet a történet minden szálát elvarrja, szinte mértani írói pontossággal mutatja meg, hogy melyik szereplőre hogyan hatottak a múltbeli események, kinek hogyan színezi át jelenét a saját vagy az apja tette. Szujó Zsolt miniszterelnök-helyettes, Zakariás Bea államtitkár asszony lett, sokra vitték tehát. Az Élőlények Erőforrásainak Minisztériuma nevében díjat alapítottak és adnak át, mégpedig a Magyar Önbecsülés Díját, amely „bizonyítja, hogy a magyar embereknek minden okuk megvan arra, hogy tényleg emelt fővel járjanak a többi nemzet előtt”1. A díjat első alkalommal a történet egyik nagy vesztesének, Tatár Imrének (akit tönkretett a rendszer és barátja jelentései) a fia, Tatár Ferenc kapja. A kisfiúból elismert zongoraművész lett, ez a díj a legkevesebb, amivel a lelkiismeret megnyugtatásaként kárpótolni lehet. Timike, a jelentéseket író Balla Bán István nevelt lánya azonban hangosbeszélős aktivistaként zavarja meg az ünnepséget, és azt kéri számon, hogy miért szüntették meg az ifjú tehetségeket segítő Balla Bán Alapítvány támogatását. A biztonsági emberek kiviszik és elhallgattatják. A befejezés, vagyis ez esetben a jelen idő tehát fájdalmasan ironikusan mutatja be a következményeket.

Titkaink. Schiller Kata felvétele

A Jelentés, a Káva Kulturális Műhely középiskolásoknak szóló résztvevő színházi előadásának alaptörténete a jelenben játszódik, két gimnazista, Gigi és Laci barátságából indul ki. Laci egy diákcsíny következményeit kénytelen árulással kompenzálni, az iskolában jól működő feljelentő rendszer meghatározó eleme lesz azáltal, hogy jelentéseket ír az iskolát kritizáló lázadóról, Gigiről. (Hogy ez mennyiben antiutópia, vagy manapság mennyiben reálisan elképzelhető helyzet, azt ki-ki saját tapasztalata alapján eldöntheti.) Körülbelül az előadás felénél, flashback jelenet segítségével idéződnek meg a nyolcvanas évek, Gigi analóg helyzetként szembesül azzal, hogy mit követett el az apja az előző rendszerben. Az előadás utolsó részében ismét a jelenben vagyunk, Gigi újságíró lett, és egy munka kapcsán azzal a dilemmával szembesül, illetve szembesíti a részt vevő fiatalokat, hogy mi a teendő az irattárakban porosodó közelmúlttal.

A Bihari (a Katona József Színházban játszott, Török Tamara által készített változat) keretes szerkezete 2005-ben kezdődik és ér véget, köztük lineárisan halad a történet előre a hetvenes évek elejétől. Fokozatosan ismerjük meg Sándor előéletét, majd beszervezésének stációit. A nyitó és a zárókép pedig maga a következmény: Sándor lepusztult szenvedélybetegként, tettének súlya alatt összeroppanva, magányosan él. A tévében interjú hallható egy híres íróval, aki a külvilág és a közvélemény megtestesítőjeként ítélkezik Sándor tettéről: „Az ilyen utolsó mocskos spicliknek semmi keresnivalójuk nincs a magyar irodalomban! És ha ennek az illetőnek van még bőr a képén, amit nem hiszek, akkor azonnal eltakarodik, bebújik valami patkánylukba, soha többé nem vesz tollat a kezébe, és egyetlen szót se ír le a jövőben.”2 És Sándor meg is felel ennek az iránta támasztott követelménynek.

A Titkaink, a Jelentés és a Bihari tehát a jelenre gyakorolt hatást, a következményeket is vizsgálja, míg a Reflex az alkotók szándéka szerint afféle, a mai világunkra is értelmezhető metafora a hatalom természetéről és arról, hogy „mindannyian máshogyan érzékeljük ugyanazt a valóságot, hogy többféle legitim olvasat létezik azonos történések során”3.

Központi szereplő. Három előadás tehát (és közvetve a negyedik is) azt állítja, hogy nem értek véget ezek a történetek a múltban, hanem velünk él a jelenben az is, ami nincs kibeszélve, ami titok marad. Többek közt azért is, mert köztünk élnek, köztünk járnak a hajdani elkövetők és áldozatok, a jelentők és jelentettek, akik magukban hordozzák és átörökítik ránk ezeket a traumákat. Mind a négy előadás központi szereplője a hatalom áldozatává válik, és felsőbb, rajta kívül álló erők befolyásolják cselekedeteit. Mindegyik figura támadható, ezért zsarolható, sakkban tartható, használható és kihasználható.

Az ősbűn. A legnyilvánvalóbban ez a Titkaink és a Bihari esetében látszik. Balla Bán István pedofíliában szenved, szerelmes kiskorú nevelt lányába, és ki is éli vágyait, Sándor pedig homoszexuális. A Jelentés Apa-figurájának nincs ilyen értelemben bűne, ő csupán kisebb, a kor erkölcsei és nézetei által elítélt hibákat követ el, és ezekkel a kihágásokkal ad támadási felületet. A Reflexben Szemerédi Mária kutató pszichológus bűne mindösszesen annyi, hogy nézete szerint „a kommunizmus érdekében akkor járunk el a leghelyesebben, ha a beteg személyes érdekeit figyelembe véve ötvözzük a pavlovi és a nyugati típusú vizsgálati eljárásokat”4. Volt munkatársai politikai okokból és magánérdekből beszámíthatatlannak ítélik, és bezárják az elmegyógyintézetbe, ahol persze egy idő után már nem tudjuk, hogy ki szorul valójában gondozásra.

Érdekes tehát, hogy e történetek főszereplői mind elítélhetőnek és elítélendőnek kikiáltott emberek már az előtt is, hogy kompromittálódtak volna. Némelyikük ősbűne olyasmi, amit a Btk. ma is büntet, más bűnök kisebbek, vagy számunkra, mai megítélésünk szerint már nem is esnek a bűn kategóriájába. A négy főszereplő közül egyedül Szemerédi Mária az, aki egyértelműen áldozattá válik, és nem követ el további bűnöket. Balla Bán, az Apa és Sándor azonban a jelentések által szemünk láttára válik egyre mocskosabbá. Fontos tehát a felismerés, hogy nem példaértékű, feddhetetlen hősökről szólnak ezek a történetek – ahogy a modern drámák eleve nem ilyen főszereplőkkel dolgoznak –, és mégis, az írói szándékok szerint azonosulnunk kell ezekkel az ősbűnnel terhelt és később további bűnökbe eső emberekkel, hiszen ők a főszereplők. Velük megyünk, őket próbáljuk megérteni, még akkor is, ha mindegyik történetben megjelennek azok a barátok, munkatársak is, akikről a jelentések készülnek. A Titkaink esetében például látjuk azt is, ahogy Tatár Imre tönkremegy, a Bihari esetében Imre évekkel később felkeresi Sándort, hogy személyesen tisztázza vele a történteket. Ám a hangsúly mindegyik esetben a jelentőkön van.

Jelentés. Kálócz László felvétele

A drámák nem mentik fel őket egyértelműen, ám azzal a gesztussal, hogy a beszervezett, jelentéseket készítő embereket állítják a történet középpontjába, az ő kálváriájukat, megtörésüket, tönkremenetelüket mutatják be, mégiscsak együttérzést szeretnének kiváltani belőlünk. Azáltal, hogy árnyalják a képet a felszínes ítélkezés helyett, azt erősítik, hogy az elkövetők egyben áldozatok is. Ha pedig áldozatok, akkor nem eshetnek az utókor szemében olyan súlyos megítélés alá.

Úgy tűnik, színházi, drámai szempontból a hatalom, a beszervezők vagy az elárultak perspektívája kevésbé tűnik érdekesnek (bár a Jelentés játszik ezzel a síkkal is), mint az a folyamat, ahogy valaki kompromittálódik, a hatalom hálójába kerül.

Az alku. A hatalom ugyanis tud az ősbűnökről, vagyis olyan információi vannak, amelyek nyilvánosságra hozatala az érintettek magánéletét vagy karrierjét kettétörné. A titkok megtartása a tét, ennek azonban ára van, a hatalom cserébe bizonyos ellenszolgáltatásokat kér. Sarokba szorított helyzetben Balla Bánt, Sándort és az Apát is rá lehet venni, hogy jelentéseket készítsen, és elárulja a környezetében élőket, akár legközelebbi barátait, munkatársait. Mindhárom dráma egyik legerősebb jelenete épp ennek az alkunak a meg- és újrakötése. A Bihari és a Titkaink esetében beszervezés-jelenetet látunk. Sándort gyári lopás miatt idézik be a rendőrségre tanúskodni, ám minden magyarázat nélkül összeverik. Majd a Tartótiszt és Szabadi elvtársnő lassan és módszeresen (még rummal és reggelivel is megkínálják) hozzák Sándor tudomására, hogy felvételek, színes fényképek bizonyítják: homoszexuális. Ha nem akarja, hogy a munkatársai, barátai és legfőképp a családja megtudja ezt, akkor jelentéseket kell írnia. Sándor félelmében beleegyezik. Balla Bánt Pánczél elvtárs kezdi megkörnyékezni, majd Szujó (aki látszólag a táncház legtehetségtelenebb tagja, ám valójában beépített ember) hozza a tudomására, hogy lehallgatókészülékek segítségével rögzítették a pszichológusnál tett vallomását, és mindent tudnak bűnös vágyairól. Balla Bán a börtön helyett barátja, a szamizdat kiadványokat szerkesztő Tatár Imre elárulását választja. A Jelentés nem a közvetlen beszervezést mutatja, hanem egy olyan alkalmat, amikor az Apa jelentést visz a Tartótisztnőnek. Az Apa megingása adja az apropót, hogy a Tartótisztnő újra egyértelműsítse, miben állapodtak meg – „Egyezséget kötöttünk. Maga most a Magyar Népköztársaságot szolgálja. Ha mindenről szépen beszámol, akkor mindenki csak jól jár, és senkinek semmi baja nem lesz”5 –, és milyen következményei lehetnek annak, ha abbahagyja a zenekar tagjairól szóló feljegyzések írását. Az alkuk tehát viszonylag gyorsan meg- és újraköttetnek, úgy tűnik, ha valaki egyszer beszáll, akkor nincs kiszállás.

Átmeneti nyereségek. Három dráma is azt állítja, hogy az árulás a megúszás mellett akár előnyökkel is járhat. Sándor az aláírást és a Bihari fedőnév elfogadását követő pillanatban új emberré változik (a jelenet végén szerzői instrukcióban olvasható is: „sugárzik a boldogságtól, újjászületett”6), átkerül a másik oldalra, azt ígérik neki, hogy innentől hozzájuk tartozik, megvédik, telefonhoz is hamarabb jut, mint mások – és valóban, onnantól mindennapos vendég és pálinkázótárs lesz a rendőrségen. Igaz, a vége felől nézve úgy tűnik, ez csak átmeneti kegyelmi állapot. Balla Bán egy Kossuth-díjjal lesz gazdagabb beszervezésének köszönhetően, ironikusan már az alku megkötésének pillanatában kezébe kapja a borítékot. És bár látszólag további előnyökhöz jut (megígérik neki a költség-hozzájárulást az albérlet árához), illetve a csapathoz tartozás jeleként Szujó bográcsozni hívja, a dráma további része mégis inkább fokozatos tönkremenetelét mutatja be. Az Apát azzal vásárolják meg, hogy folytathatja zenészi tevékenységét, az Országos Rendező Irodával engedélyeztetik a koncertjeiket. ő nem az életét, hanem karrierjét mentve és építgetve a rendszer kegyeltjeként él, még azon az áron is, hogy a zenekar utóbb szétesik, mert a jelentések következményeként házkutatást tartanak a tagjainál, és letartóztatják a dobost.

Végkifejlet. Az alku megkötését követően, majd rövid átmeneti előnyöket hozó időszak után a történetek vége mégiscsak tragédia. A jelentéseket író Balla Bán Tatár Imre letartóztatását követően bűnös testrészét roncsolva öngyilkos lesz, ezzel kiszáll a történetből. Sándor, miután tevékenysége kitudódott, magányos alkoholistaként tengődik, a társadalom ítélete elől bujkálva. Egy szóba sűríti saját megítélését („Ez vagyok, egy darab szar. Szar, szar, szar, gané… szar.”7), ám ő még nem kapja meg a felszabadító gesztust, még nem léphet ki saját történetéből. A Jelentés Apa-figurája titkát mélyen elhallgatva él. Akkor kényszerül mégis vallomásra, amikor Gigi elmeséli neki Laci árulását, és patkánynak nevezi a jelentéseket író fiút. Az Apa ekkor önkéntelenül fakad ki, arról vall, hogy néha milyen nehéz patkánynak lenni, és mennyire nem egyértelmű, hogy az ember ezt örömmel és önként csinálja. Újraéli régi bűnét, ám nincs feloldozás, sőt a titok felszínre kerülése egy időre megrontja a kapcsolatát lányával.

Továbbélés. Bármennyire elér is a Titkaink és a Bihari a jelenünkhöz, mégsem a jelen perspektívájából nézi a történeteket. Nem így a Jelentés, ami, lévén középiskolásoknak szóló részvételi színházi előadás, mindenképpen az itt és mostból, az előadásra érkező fiatalok számára ismerős alaphelyzetből indul ki. A kényszer szülte árulás mint fókuszba helyezett téma két szinten jelenik meg a történetben. Laci elárulja Gigit, aki ekkor megtudja, hogy saját apja is hasonló bűnöket követett el annak idején. Az elárult ember szemszögéből nézzük tehát a történetet. Irodalmi példákból ismert módon omlik össze Gigi előtt addigi tizenhét éve és az apjáról alkotott kép. A tét a történet első részében az, hogy Laci (a jelentő) árulását hogyan ítéljük meg, míg a második részben az, hogy mit gondolunk a múltbéli titkok felszínre hozásának szükségességéről.

Lévén interaktív, résztvevő színházi előadás, a zárt színházi jeleneteket számos alkalommal ún. kinyitások váltják, ahol a színészek szerepben maradva, magukat a szerep és a helyzet igazságához tartva kérik a középiskolás diákok véleményét olyan kérdésekben, amelyek minden bizonnyal a Titkaink, a Reflex és a Bihari esetében is felmerülnek a nézőkben. Véleményezhetik Laci tettét, és arról gondolkozhatnak vele, hogy lett volna-e más megoldás, mint elfogadni az iskolavezetés ajánlatát. Segíthetnek Giginek abban, hogy miként vonja kérdőre barátját. A vallomás után elbizonytalanodott Apa kérdése kapcsán (volt-e értelme most elmondani a lányomnak, hogy mi történt a múltban, vagy jobb lett volna, ha örökre titok marad?) arról mondhatnak véleményt, hogy nekik, a gyerekek-unokák generációjának van-e köze az apák-nagyapák bűneihez. Az előadás végén pedig arról gondolkozhatnak, hogy megírja-e Gigi a saját apjáról szóló leleplező cikket. Egyáltalán nyilvánosságra kell-e hozni ezeket az ügyeket? Végül azt is megfogalmazhatják és megmutathatják, hogy ők személy szerint mit csinálnának az irattári aktákkal. A Jelentés tehát Gigi személyén keresztül és a részt vevő diákok aktivitásával a következő generációt állítja középpontba. Nem az elkövetőket, nem az áldozatokat, hanem azokat, akik megörökölték ezeket a traumákat.

A Jelentés műfajából adódóan, az interaktivitás lehetősége folytán már az előadás során párbeszédet kezdeményez. Nemcsak szembesül és szembesít, nemcsak közelebb visz a feldolgozás lehetőségéhez, hanem továbblép, megkezdi magát a feldolgozás folyamatát is. A Titkaink, a Bihari, a Reflex és az ezeket bemutató színházak (legyenek kőszínházak vagy független társulatok) fontos missziója a téma felvállalása, a probléma felszínre hozása és a továbbgondolásra késztetés. Kétségkívül mind a négy alkotás fontos elő-adása a kortárs magyar színháznak, s bár témafelvetésük provokatívnak tűnhet, hatásuk bizonyosan túlmutat azon a pár órán, amit a színházban töltünk.