Bozsik Yvette és Frenák Pál műveinek közös vonása, hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.

A II. világháború traumája – elsősorban is a nagaszaki, hirosimai atomtámadás ‒ hívta életre Japánban a butoht, a Tacumi Hidzsikata alapító atya és Kazuo Ohno által az 1950-es évek végén megalkotott „szociotánc”-ot.  A káosz teremtette improvizatív „topogó tánc”-nak ugyanannyira vízjele a sötét expresszionizmus és a létfilozófiai tartalom, mint a tabutörés, a nyers szexualitás, a kapcsolattartás a másvilággal. Egyaránt sajátja a szépség-halál-veszteség-vereség alapélménye, a tudatalatti, a radikalitás és a provokáció; a démoni és a lírai, az elégikus és a groteszk. Frenák Pál oeuvre-jének fontos ihletforrása közel két évtizeddel ezelőtti tanulmányútja Japánban, miként meghatározó élménye az akkor 94 esztendős Ohnóval való találkozása is. Tapasztalatait – és magát a butoh műfajt ‒ először az 1999-es Tricks & Tracksbe sűrítette bele, majd rá egy évre a remek MenNonNo szólójába, és a Bozsik Yvette-tel készített Ito és Szajuriba. (Társulata 2009-ben turnézott a távol-keleti országban.)

Frenák Pál Társulat: HIR-O. Fotók: bobal photography (próbafotók)

Frenák az elmúlt esztendőkben készült munkáinak előre megírható műismertetőibe szubrutinból be lehetne ékelni az alábbi, ezúttal a HIR-O-ról olvasható, mára epitheton ornansszá^[1] kristályosodott szavakat: „folyamatos spirális mozgás”, „szüntelen pörgő, vertikális és horizontális mozgás”, „tüntetően magányra kényszerít”, „bőrünkön érezzük”, „drámaiság és brutalitás”. Továbbá az alábbi mondatot, jelentsen bármit is: „a táncosok belefeszülnek a deleuze-i gondolat (»a legborzasztóbb spirál az egyenes«) egyetemességébe”. Filozófiai ideákat szó szerinti értelmezésben átültetni mozgásra – vagyis, „spirálisan” pörögni trapézon, kötélen, bambuszrúdon ‒ elemi iskolás megoldás. Betokosodott mozgásformákat ugyanazon, évtizedek óta rongyosra idézett filozófus bárgyú képzavarokká lebutított gondolataival megtámasztani: parvenüség, blődli. Az a jelenség pedig, hogy egy táncos-koreográfus munkái jó ideje nem többek fáradt önidézeteknél, akkor is fölvet bizonyos problémákat, ha ez az alkotó nem gyarapítja a hazai ún. YouTube-koreográfusok hosszan kígyózó sorát. Azaz – saját stílusa lévén ‒ nem másoktól csen, hanem „cut-copy-paste” önmagát másolja.  Sokszorosít. Az eljárás oka azonban mindkét esetben ugyanaz: nincs gondolat, nincs mondanivaló, ellenben van feszítő darabkészítési, főleg -bemutatási kényszer. Noha a tánc nem elsősorban intellektuális művészet – ezért is áll közeli kapcsolatban az ösztönvilággal, primer ingerekkel, a zsigerivel ‒ szellemi tunyaság puszta látványra építeni egy produkciót. Ráadást esetünkben a téma – Hirosima ‒ ab ovo ellenáll az önmagáért való esztétizálásnak, amely a butohtól mint protesztszínháztól gyökeresen idegen, ahogyan a szépelgés is. Amúgy az Operaház idei Bartók TáncTriptichonjába készített A fából faragott királyfi is dacol a l’art pour l’art esztétizálással, csak máshogyan.

A Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) hallgatóinak közreműködésével létrehozott, tizennégy szereplős opusában az alkotó ott folytatja, ahol abbahagyta. A hatvan percet leginkább a háromszög alakú trapézokon és a bambuszrudakon rutinosan forgó-mozgó, fehérre festett arcú, félmeztelen táncosok töltik ki, alsóneműben. A szokásosan szépen világított, letisztult térben fehér hálóingben kúsznak-másznak az előadók, majd vakító fénylobbanások közepette átszaladnak a színen. A vállakról lehulló, pillangó mintás kimonókban tisztesen végeznek hullámzó mozgást, ahogyan a csoportos szinkronmozgás kis fáziskéséssel is rendjén van.  Az MTE növendékei példásan működnek együtt a társulat tagjaival – és ez koreográfusi erény is. Mindeközben megvalósul a butoh sarokpontja: az „üresség” és a „semmi” ‒ csakhogy korántsem zen-buddhista értelemben. A HIR-O-t nézve tapintható a sekélyesség és a semmitmondás.  Sorjáznak a ki tudja, hányszor látott, tetszetősre megkomponált, steril képek, a japáni jelleget megragadni hivatott, „egzotikus” bambuszokkal, kimonókkal.  A súlytalan záróképben fehér kimonóban, lassúdad léptekkel érkezik a színre Lőrinc Katalin, aki feltupírozott hajzuhataggal kisvártatva pőrén áll előttünk, miközben bombatámadás hangjait halljuk. Lőrincre – főleg vendégművész minőségében – szólót lehetne írni. Ahogyan egykoron Frenákra is lehetett; felteszem, ma is lehetséges volna, de még inkább sürgető.

Bozsik Yvette Társulat: Kodály Zoltán: Galántai táncok. Fotó: Horváth Judit

„– Tanár úr, van egy koncepcióm! – Dobja el!” – zajlott le a párbeszéd Nádasdy Kálmán és egykori színházi rendező szakos növendéke között.  Bozsik Yvette feltehetőleg a Kodály-év apropóján készült munkájának „koncepciója” abban áll, hogy ötvözte a Galántai táncokat a butoh-val.  Imigyen elegyítették a magyar népviselet alapjegyeit a japánnal, valamint a piros virágokkal díszített pártát viselő fehérnépek intim viszonyba kerülnek a kimonós, szintén fehérre festett arcú, tarhatású férfiakkal. Az aktusokhoz bambusznád kulissza dukál. A közel félórás, látványában piros-fehér darab több mint kielégítően bizonyítja, hogy sem a verbunkos motívumokra épülő, 1933-as szerzemény nem kiált a butohért, sem fordítva.  A leginkább ismétlődő, kitartott pózokból összeeszkábált, minimalista mozgásnyelvet kibékíthetetlennek vélem Kodály szilaj szerzeményével, amely bár működhetne ún. V-effektként ‒  de nem működik úgy (sem).  Ezért is, hogy a tizennégy szereplős, kizárólag a külsőségekre és a stilizációra épülő produkció nem hoz létre izgalmas és főleg egyedi műfaji kölcsönhatást, ellenben egy minden ízében mesterkélt katyvaszt. Ez a típusú kimódoltság, „csináltság” leginkább a magyar néptánchagyományt revüsítő ExperiDance, Varidance és az ír szteppet esztrádosító számtalan (ad hoc) együttes esztétikai jegyeit hordozza. A HIR-O és Bozsik Yvette a Németországban élő, idén hetvenéves Endo Tadashi butohművésznek ajánlott műve között a lényegi különbség abban áll, hogy az előbbi fiaskó nem kommersz, és/vagy távol áll tőle a giccs. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy Bozsik szabad asszociációja a (hivatásos) nézőt is spontán képzettársításokra ragadtat(hat)ja.^[2]

Bozsik Yvette Társulat: Ligeti György: Musica ricercata. Fotók: Horváth Judit

Ligeti György 1951-53-as kompozíciójára, a Musica ricercatára készített munka a táncos-koreográfus csontig rágott univerzumába visz. A 11 szkeccs az ugyanennyi, rövid darabból álló zongoraciklusra: expresszionizmussal ötvözött bohócéria, csipetnyi „horrorfarce”-szal. A színen két zongora, az egyiken Lázár György adja elő a művet, a másik díszletelem: fekete-fehér billentyűk sora. A tizenhat szereplős darab előadói fekete-fehér ruhákat viselnek, és rövidke jeleneteket adnak elő a szinte matematikai pontossággal megalkotott, tiszta konstrukciójú darabra. Bozsik munkáját reminiszcenciának látom; vagyis bizonyos művei tematikus elemeinek, leitmotivjainak vissza- és fölidézésének.  Ennek jegyében hajdani ragyogó duettpartnerével, Vati Tamással clownpárost alkot, noha kettősük neutrális. Látunk még – többek között ‒ bokszolókat, bugizó vak embert, két férfival évődő démoni nőt talpig feketében, továbbá egy frakkos férfit, aki erőszakot tesz egy fehér ruhás pásztorlánykán. Jelzem, hogy a pedofília, a perverzió és az abúzus nem közjáték, miként nem is olyasmi, amivel némi „izgalmat”, valami „meglepőt” lehet csempészni egy darabba. Légyen az a darab bármilyen színvonalú, esetünkben didaktikus, és minden ízében a nyolcvanas évek esztétikájában fogant.

Bozsik Yvette és Frenák Pál műveinek közös vonása, hogy mindketten a lehető legnagyobb gondossággal iktatták ki estjükből a szellemi, lelki mélységet.

Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Mi? Frenák Pál Társulat: HIR-O
Kik? Zene: Gryllus Ábris, Farkas Miklós. Hang: Horváth András. Fény: Kovács Áron. Szcenika: Tóth Péter. Jelmez: Henez Marianna. Koreográfus asszisztens: Maurer Milán. Társkoreográfus: Halász Gábor. Koreográfia és koncepció: Frenák Pál. Táncolják: Esterházy Fanni, Halász Gábor, Lőrinc Katalin, Maurer Milán, Szabó Levente, Várnagy Kristóf és a Magyar Táncművészeti Egyetem modern táncszakának végzős hallgatói.

Hol? Müpa, Fesztivál Színház
Mi? Bozsik Yvette Társulat: Kodály-Ligeti-est
Kik? Zene: Kodály Zoltán: Galántai táncok és Ligeti György: Musica ricercata. Díszlet: Vati Tamás. Jemez: Berzsenyi Krisztina. Fény: Pető József. Koreográfus: Bozsik Yvette. Előadják: Hasznos Dóra, Samantha Kettle, Krausz Alíz, Sebestyén Tímea, Németh Veronika, Kovács Eszter e.h., Hoffmann Luca e.h., Gombai Szabolcs, Vislóczki Szabolcs, Feledi János, Frigy Ádám, Krizsán Dániel, Vida Gábor, Zambrzycki Ádám, valamint Bozsik Yvette és Vati Tamás.

^[1] A jelzők két típusának egyike. Díszítő jelző, mely visszatérően kíséri a jelzett szót vagy nevet.

^[2] Ennek tudom be, hogy az alábbiakat jegyeztem le a produkciót szemlélve:  „Matolcsy!!! Piros pont!!!”. Tehát Kodály és a butoh nászáról villámcsapás-szerűen eszembe ötlött Matolcsy György egy lakossági fórumon, 2012-ben elmondott, emlékezetes eszmefuttatása a magyarság ázsiai (így japáni) gyökereiről. Mely – mint állította – japán tudósoktól származó elmélet szerint a rokonság bizonyítéka, hogy a japán és a magyar kisgyermekek fenekén kis piros pöttyök vannak hat hétig – 100-ból 20 esetben. (Valójában pöttyök helyett az ún. mongofoltról van szó. Emellett a folt nem piros, hanem kék vagy barna, és hetek helyett évekig is látható a bőrön.) Üdvös módon a kis piros pöttyöket a nemzetgazdasági miniszter nem kapcsolta össze a fehér japán zászlón látható piros „ponttal” – sem Kodállyal. Ám – ha szimbolikus értelemben is – megtette ezt helyette Bozsik.