A közelmúltban több hazai független előadás is mérlegre tett női témákat, női szerepeket, olyan előadások, amelyeket női alkotó jegyez. RÉTI ANNA az anyaság és a szülővé válás bonyolultságáról csinált lakástáncszínházat Majdhaleszidőm címmel. SZABÓ VERONIKA a sztenderd női szerepeket forgatta ki, majd tette nevetség tárgyává a Queendomban. SZABÓ RÉKA a Tünet Együttessel a szülésről (Burok – A táguló idő összehúzódásai), míg JOBBÁGY BERNADETT az Artman Egyesület támogatásával a gyermektelenséggel való szembenézésről és a gyermek utáni vágyról készített előadást (A meg nem született). Az alkotókkal PROICS LILLA beszélgetett.

– Hogyan látjátok, a színházi struktúrában milyen jelentősége van annak, hogy nők, női alkotók vagytok? A színházban szinte minden férfiszempontú: a klasszikus szövegek, azon belül is a férfiszerepek gazdagsága, a női szerepek sablonossága, férfiak a színházi élet meghatározó figurái, és így tovább. A táncban, vagy abban a köztes műfajban, ahol ti mozogtok, hogyan van?

Szabó Réka: Van egy idevágó anekdotám. Zsámbéki Gábor meghívott a Katonába rendezni egy Katona–Tünet koprodukciót. Amikor arról beszéltünk, hogy kivel dolgozhatnék, letette elém a társulat névsorát. Egészen elképedtem, hogy sokkal kevesebb a női színész. Sosem gondoltam rá, hogy ezt a klasszikus drámairodalom határozza meg, amiben sokkal több a férfiszerep – nálunk ez fel sem merül.

Réti Anna: Azért ha távolabbról nézünk a táncszakmára, látható, hogy a nagyobb társulatokat nagy százalékban férfiak vezetik, és többségben vannak a meghatározó koreográfusok, illetve a döntéshozók közt is. A kortárs szcénában valóban nincs ilyen szembeötlő aránytalanság.

– Általában az előadások témája sem szokott női lenni – mint ahogy a mostani munkáitokban nyilvánvalóan az.

Sz. R.: Azt mondod, hogy az előadások többsége férfifókuszú?

– Ami aligha tudatosul bennünk, hiszen ebben növünk fel: ez van a mesékben, a klasszikus irodalomban, a történelemben, a tudományban, a közéletben. Ez a norma.

R. A.: A Hupikék törpikékben is csak egy lány van.

Szabó Veronika: Szerintem fontos az, hogy nők vagyunk ezekben a szerepekben és egyenrangúbb, együttműködésre alapuló folyamatban szeretünk dolgozni. Bár én sem mondanám ezt csupán női szemléletnek, mert sok férfival dolgoztam – egyébként inkább nem itthon –, akik ugyanezt a látásmódot képviselik, mert ebben szocializálódtak, és ebben is érzik jól magukat. Ugyanakkor aki rendezői szerepben van, attól elvárják, hogy képviseljen valamiféle dominanciát: ha hagyjuk is magunkat elveszni a közös munkában, annak iránya kell legyen. Azt érzem, hogy sok férfinak nehezebb a határozottságot, magabiztosságot, a tudás birtoklásának látszatát elengedni. És ezen nem segít, ha egy alkotócsoport sokszor egyvalakitől várja az impulzust.

Sz. R.: Pontosan ez volt az élményem annak idején a Katonában, ahova a saját munkamódszeremmel érkeztem, és egyszer csak azt mondta Fekete Ernő, hogy ő az erős rendezői impulzusra tud válaszolni. Akkor tudatosult bennem, hogy nálam ez éppen fordítva van: gondolatokkal, feladatokkal, szituációkkal érkezem, és azt várom, hogy ezeket felkínálva ők adjanak nekem impulzusokat, amelyekre aztán én válaszolok.

Szabó Veronika, Szabó Réka, Réti Anna, Jobbágy Bernadett. FOtó: Gordon Eszter

– Hogyan lehet egy munkát egyedül végigcsinálni, Anna?

R. A.: Én szeretek másokkal dolgozni, bár egyedül bizonyos szempontból nagyobb a szabadságom. De ez skizofrén helyzet is, mert a különböző alkotói szerepekből, mint előadó, rendező, díszlettervező és a többi, közel sem olyan nyilvánvaló az egyikből másikba lépés. Egyébként másokkal együttműködve nekem is az szokott lenni a legizgalmasabb, hogy milyen ingereket adok és kapok. És nem is voltam teljesen egyedül ebben a folyamatban.

Jobbágy Bernadett: Nekem a munkák párbeszédessége nagyon fontos, anélkül rendkívül magányossá tudok válni.

R. A.: Igen, de ebben a helyzetben a párbeszédet magammal kell folytatnom, és mert sokat dolgozom videóval, látom, mi hogyan működik vizuálisan. Nagyon izgalmas folyamat volt, hogy a saját lakásunkban hogyan találtam meg az egyes jelenetek helyszíneit, és azok hogyan kezdtek el arról az élethelyzetről beszélni, hogy milyen a szülővé válás. Úgy gondoltam, erről a témáról ebben a térben tudok a legpontosabban beszélni. A lakásszínházi forma nagyon meghatározta az egész munka lehetőségeit és szerkezetét, és ez sokat segített. Úgy érzem, sikerült megtalálni az egyensúlyt, hogy egy ilyen intim helyzetben mit akarok megmutatni, és mit nem. Persze az előadásban sok rugalmasság van, mert a közönség reakcióin is sok múlik.

– Hogyan épült fel a munka? Milyen volt a munkafolyamat? Volt-e vezérfonal?

R. A.: Velem több próbafolyamatban is előfordul, hogy teljesen elveszítem a vezérfonalat, és ettől totálisan kétségbe is esem, hiszen nincs egy út, amit kövessek. Inkább azt mondanám, van egy labda, amit feldobok magasra, és sejtelmem sincs, hogy fogom elkapni. Néha az a recept, hogy nincs recept.

Sz. V.: A Queendomot nagyon régóta meg akartam csinálni. Volt a fejemben egy keret, egy munkamódszer, helyzetek a témával kapcsolatban. Tudtam, hogy az előadásban különböző női szerepek váltogatják majd egymást, és minden átváltozás, átöltözés a színpadon fog történni. Tudtam, hogy szeretnék a férfiakkal is foglalkozni, akik nézik ezeket a nőket. Izgalmas volt, hogy ki hogyan viszonyul a különböző ajánlatokhoz, szerepfelvételekhez, keretekhez, vagy ki mit ajánl a folyamatban. Nyitott voltam arra, hogy a koncepcióm menet közben formálódjon. Fontos volt a játékosság és a felfedezés atmoszférájának megteremtése.

Sz. R.: Nekem szokott lenni kiinduló koncepcióm, ami menet közben meg tud változni. A Burok esetében például táncelőadásban gondolkodtam, ami a vajúdás dramaturgiájára épül, és katartikus a vége. Egy háromnapos workshoppal kezdtük, ennek során megosztottuk egymással a szüléstörténeteinket. Ebből egy pszichodrámás elmerülés lett, amiben meg is jelenítettük a történteket. Elementáris volt. Rögtön meg kellett változtatnom az elképzelésemet – tudtam, hogy szeretném, ha ezek a történetek valamilyen módon belekerülnének az előadásba.

– A Burok általam látott előadása utáni beszélgetésen ömlöttek a nézők szüléstörténetei.

Sz. R.: A mozdulat projekciós felületté válik, aki nézi, magát vetíti oda – nézői visszajelzések szerint nem csak szülés-, de születésélmények vagy szüléskísérések is újraélhetőek. Nem gondoljuk, hogy a szülésélmény átadható, de az előadás csomópontjai erre irányuló egyre erőteljesebb próbálkozások. Általában egy próbafolyamatban egy hónapig a szabad ötleteké a terep, utána azonban minél pontosabban meg kell fogalmazni az előadás nyelvezetét. Nekem nagyon sokszor van elképzelésem a térről, látványról, mert az szorosan az előadás része nálunk. Sokszor belefutok abba, hogy nagyon sok van a vállamon, mert nem tudok jól feladatokat delegálni; annyira egységben kezelem az előadást, hogy a részleteket is át kell lássam.

– Bernadett, a ti előadásotokban markáns mondatok vannak, és tudom, hogy dramaturg is dolgozott veletek, de ezek a mondatok mintha jönnének valahonnan.

J. B.: Mielőtt bárkit felkértem, hogy lépjen be a folyamatba, már majdnem egy éve érleltem a témát. Voltak elképzeléseim, mennyire lehet dialogikus személyes történeteket ütköztetni társadalmi kontextussal, de a megvalósításhoz kellett a csapat, egymás inspirálása. Sokféle szöveget hoztunk be: irodalmiakat, verbatim részleteket értelmi akadályozott és ép nők, illetve párok történeteiből, de használtuk az előadók szövegimprovizációit is, csakúgy, mint Antal Attila egyik korábbi szerzői szövegét, és magam is írtam részeket. Amikor például az örökbefogadós történetet először olvastam, amit a szövegíró-dramaturg, Cseicsner Otília hozott és írt a darabba, ha jól emlékszem, megkönnyeztem: hatott rám, és tudtam, hogy ez működni fog. Azon alig változtattunk. Voltak részek viszont, amelyeket többen és sokat alakítottunk. Bizonyos mondatokhoz pedig ragaszkodtam, mert az például, hogy „én egészségesen akartam megszületni, de nem sikerült”, csak így érvényes, ilyen tömören.

– Mi a viszonya a közönségnek ahhoz, amit csináltok? Mit gondoltok a munkáitok hatásáról?

R. A.: A próbafolyamat közepén tartottunk egy nyitott próbát, ahova szakmai barátok, ismerősök jöttek el, és csak arról beszélgettünk, hogyan viszonyul hozzám a közönség, és én hogyan viszonyulok hozzájuk. Nagyon közönségfüggő, hogyan lehet jól reagálni erre a kicsit színház, kicsit vendégségre – egészen különböző előadások is lettek a nézőktől függően. Én is jobban elengedem magam, ha egy lazább csoport jön össze, és ha feszültséget érzékelek, én is befeszülök. Megerősítő, amikor emberek arról beszélnek előadás után, hogy ezáltal látják meg magukat is hasonló helyzetben, vagy kapnak élményszerű információt azok, akik hasonló élethelyzet előtt állnak. Egyébként csak Facebook-eseményként teszem közzé az előadást, úgyhogy hatvan százalékban az ismerőseim jönnek, a többiek pedig az ismerőseim ismerősei – és ez jó is így.

J. B.: Aki látta, azt általában őszintén megérintette az előadásunk, függetlenül attól, van-e gyereke, vagy nincs. Nagyon sok erre utaló visszajelzést kaptunk. Előzetesen volt olyan félelmem, mivel az Artman-esten mutattuk be a darabot, hogy vajon tud-e a gyermekre vágyás kortárs tánc- és/vagy színházi előadásként értelmeződni, vagy automatikusan rákerül a „sérült színház” bélyeg, mint egyfajta műfaji kategória… Holott szerintem nem az. És nemcsak azért, mert ép előadók jelenítik meg az egyébként sérülékeny állapotot a színpadon. Illetve hogy a hiány és a vele való szembenézés tud-e elég „szexi” lenni ahhoz, hogy behozza az embereket a színházba. Volt, aki nem mert jönni, mert túlzottan érinti a téma, más meg éppen azért nem jött, mert úgy érezte, hogy őt nem érinti, és volt, akit éppen a téma szólított meg, és ez volt élete első kortárs színházi élménye.

Sz. V.: Nekem az az egyik legnagyobb sikerélményem, hogy a szereplők imádnak játszani a Queendomban. Transzformáló hatással is volt rájuk a folyamat – támogató, felszabadító közösségként működünk, és meggyőződésem, hogy előadás közben ebbe az energiába belekerülnek a nézők is. De nem lehet nem észrevenni, hogy a nők és a férfiak elég különbözően fogadják az előadást. A nőkre, akikkel beszéltem, felszabadítóan, zsigeri szinten hatott. Volt, aki azt mondta, hogy az előadás után könnyebb a tükörbe nézni és szépnek látni magát. A férfiak közül sokan intellektuálisan analizálták vagy próbálták megérteni, miről szól az előadás. Volt, aki azt mondta, magára ismert, volt, aki kicsit támadva érezte magát, és volt, aki reflektált magára. Az a tapasztalat, hogy sokukra nem tudott úgy zsigerileg hatni, ami a színpadon történik, mint a nőkre, ami azért lehet, mert nem élték meg azokat az élményeket, női tapasztalatokat, amelyek nagyon hangsúlyosan megjelennek az előadásban. Egyébként a kritikák is ezt mutatják: a nők és férfiak által írt szövegek különböznek. Én szeretném, ha sokféle közösségbe eljutna az előadás, nemcsak a budapesti belvárosba. Nemrég megkeresett minket egy kis falu nyugdíjas klubja – akik csak fotókat láttak az előadásról, illetve olvasták a róla megjelent kritikákat –, és meghívtak játszani.

– Érdekes, amit mondasz a férfi–nő tagoltságról.

Sz. V.: Igen, miközben sok férfinak is kényelmetlen a patriarchátus, és nem kívánt. Soknak pedig még mindig kényelmes. Nehéz mindenki számára megfoghatóvá, átélhetővé tenni ezt a dinamikát.

– Szerintem ti mind ezt csináljátok.

Sz. R.: Hát, nem tudom. A Trafóban a PR-os megbeszélésen az volt az első, ami elhangzott: ugye a Burok egy feminista előadás. Szerintem nem.

– Magyarországon ezt nem szabad mondani.

Sz. R.: Nem, én egyszerűen nem gondolom annak. Idegenkedem attól a fajta harcosságtól. Idegenkedem a harcosságtól. És nem is élem át, hogy azt csinálnám.

R. A.: Bár nem láttam a munkáitokat, csak amit össze tudtam róla csipegetni, annak alapján mondom, hogy ez belső indíttatás, hogy ilyen témákról és így beszélünk, nem egy külső, szándékos harcosság.

Sz. V.: Nekem kicsit nevetséges az, hogy ha valamiben megjelenik egy női szempont – történetek, átélések, jelenségek –, azt már rögtön feministának is mondjuk. A feminizmus ennél picit többről szól.

J. B.: Amikor Antal Attilával elkezdtünk dolgozni, ezek a kérdések nagyon hamar megjelentek a beszélgetésünkben: a harcosság vagy nem harcosság, a férfi identitáskeresés, hogy mi van azzal a heteró fehér férfival, aki érti a női emancipációt. És hogy ez most „női téma”, vagy sem?

Sz. V.: A feminizmusról szokás azt gondolni Magyarországon, hogy a nők ügye, amit harcosan képviselnek, és rengeteg sztereotípia övezi. Mindeközben számos irányzat van. De ha úgy tekintünk rá, hogy a feminizmus nemcsak a nők jogairól szól, hanem egy hierarchiamentesebb, empatikusabb, több szempontot befogadó társadalomról is, akkor már nem vagyunk olyan messze. Közösek lehetnek az érdekek. A nők szerepek alóli felszabadítása magában hordozza a férfiak felszabadulását is.

Sz. R.: A személyességről gondolkodom, arról, miért is ezzel foglalkozunk. Lehet, hogy a világ sokkal magányosabb, mint néhány évtizeddel korábban? Nem a személyesség hiánya ébreszt bennünk vágyat? A szülésről vagy a nagyszülőkről sokkal közelibb élményei lehettek a nagymamáinknak – ma ezekről beszélni kell. Látni kell Fahidi Évát, milyen válaszokat ad a sorsára, és beszélni kell a szülésről, árnyaltan, átélhetően. A személyesség mellett a felszabadítás nekem kulcsfogalom, hiszen amerre nézek, azt látom, tele vagyunk szorongással. Egyetemistaként anno a Gólyavári esték egyikén mondta Popper Péter az előadásán, ha kiírnánk a homlokunkra a legtitkosabb félelmünket, és úgy járkálnánk, meglepődnénk, hányan jönnek szembe ugyanazzal a felirattal. Ha egy előadás jól oszt meg egy ilyen címkét, az nagyon felszabadító tud lenni. A közönségtől amúgy sokkal megerősítőbb visszajelzéseket kapunk, mint a szakmától.

– Nehéz nyelvet találni ezekhez a munkákhoz. Mit is kritizálunk? Mihez képest beszélünk? Mit kezdek a személyességgel? Én egyébként is hajlamos vagyok személyesebb lenni, de kérdés, meddig érdekes ez.

Sz. R.: Értem, de én ezt kikérem magamnak. Szerintem ez egy érvényes előadói forma, színházi nyelv, és lehet kritizálni.