A kötet összes darabjában, azokban is, amelyek nem Erdélyben játszódnak, érződik ez a többes identitás, a többszörösen elidegenített nézőpont. A kötet drámáival és az Erdély-metaforával Székely mintha ezt mondaná: mindannyian idegenek vagyunk. Nemcsak akkor, ha kisebbségben élünk valahol, hanem akkor is, ha többségiként kirekesztünk másokat, mert a párhuzamos valóságok valamelyikben előbb-utóbb mi leszünk az idegenek.

A Három óriásplakát Ebbing határában volt 2017 egyik sikerfilmje. Martin McDonagh írt és rendezett egy abszurdba hajló brutális, de humoros bosszúfilmet, amely az amerikai vidék (Missouri állam Ebbing fantázianévre hallgató kitalált városának) agresszív, soviniszta, rasszista, homofób közegében játszódik, és ennek megmutatása érdekében nemcsak két lábbal tiporta a píszí, azaz politikailag korrekt fogalmazás és ábrázolás minden szabályát, de gunyoros táncot is járt a romjain. A film forgatókönyve – vagyis a történet, a dramaturgia, a karakterek és a nyelv – BAFTA-díjat és Golden Globe-ot nyert, Oscar-díjra is jelölték. Természetesen egészen más egy olyan kultúrában (a film amerikai–brit koprodukció) fittyet hányni a politikai korrektségre, és túlzásokon keresztül kritizálni egy rendszer működését, ahol ez a gondolkodásmód és értékrend valóban meghatározóvá vált. Hazánk már azelőtt fénysebességgel rácsatlakozott a neokonzervatív píszí-ellenes hullámra, hogy létrejött volna benne a politikai korrektség kultúrája. Így meggyőződésem szerint a McDonagh-film máshogy és más miatt működik egy magyar moziban.

Amikor Székely Csaba 2012-ben jelentős feltűnést keltett a magyarországi színházi életben, kézenfekvő volt az akkor már jól ismert ír-angol fenegyerekhez hasonlítani. Ami McDonagh-nál Nyugat-Írország, az Székelynél Erdély, és a magyarországi színházakban mindkettő működik – természetesen nem ugyanúgy. Többen több helyütt írtak a Bányavidék– és a Leenane-trilógia közötti hasonlóságokról. Görcsi Péter „Hogyan lett Leenane-ből Bányavidék?” című tanulmányában hangsúlyos dramaturgiai és karakterépítési, azaz írói megoldások egyezésére is felhívja a figyelmet. McDonagh felől olvasva Székely trilógiáját jogosan teszi fel a kérdést, hogy „[…] mennyiben hoz újat McDonagh-hoz képest, hogyan módosítja szereplői történeteit, és a módosítás elegendő-e ahhoz, hogy ne utánzatként, variációként vagy a Nyugat-Írországban játszódó történetek kisajátításaként tekintsünk rá, amelyek a magyar és ír történelem és kultúra alakulásának hasonlósága miatt hazánk befogadói többsége számára (is) jól működnek erdélyi történetekként”.[1]

A Bányavidék-trilógia Székely legújabb drámakötetének, az Idegeneknek is központi része.[2] A Szűcs Mónika szerkesztette gyűjtemény nem kronologikusan halad, mintha azt akarná elkerülni, hogy az újabb darabokat a trilógiához képest olvassuk. A drámák egymás mellé helyezése világossá teszi, hogy nem mindegy, hogy egy ír közegben játszódó történetben fedezünk fel a mi környezetünkre is vonatkozó problémákat, vagy egy dupla csavarral egy hozzánk kötődő, de velünk nem azonos világban (Erdély) ismerünk rá saját magunkra. Visszatérve a nem píszí beszéd kérdésére: egészen más nézőként/olvasóként azt megtapasztalni, hogy ír figurák vállalhatatlanul durva és szórakoztatóan vulgáris módon fogalmaznak és gondolkodnak (és ez tulajdonképpen hasonlít bizonyos magyarországi beszédhelyzetekre), mint azt a szerzői állítást értelmezni, hogy az erdélyi magyarok beszélnek így. Az első esetben hasonlóságról beszélünk, a másodikban áttétel nélküli szembesítésről – és ez utóbbinak vitathatatlanul erősebb a hatása. Székely a Bányavidék-trilógiával betalált egy keskeny és izgalmas identitáshézagba a magyarországi befogadói közegben. Rólunk beszél, és mégsem. A szereplők szinte mind magyarok, de nem köztünk élnek, egyszerre ismerősök és idegenek, ráadásul egy nagyon bonyolult és traumatizált történelmi-kulturális hálón keresztül kapcsolódunk hozzájuk. A magyar nemzeti identitás Achilles-sarka Trianon és Erdély, pontosabban egy mitizált Erdély-kép, és ezt a mitológiát kritizálja kíméletlenül a Bányavidék-trilógia.: „[…] az az Írország, amelynek kifigurázását Martin McDonagh számlájára írják, talán soha nem is létezett, hisz ő a közhelyeket legalább annyira kifordítja, mint amennyire (esetleg) igazolja. Ha valamin gúnyolódik, hát egy fantáziaképen, egy illúzióvilágon. És persze az (országhatárokat nem ismerő) általános emberi butaságon, érzéketlenségen és kegyetlenségen.”[3] Ez az idézet akár Székelyről is szólhatna. Vagyis amikor a Bányavirágban Iván azt kérdezi, hogy „Megint fel kell húzzam a székelyharisnyát?”, mert megérkezett egy magyarországi tévéstáb, akkor világos, hogy a dráma legalább annyira beszél a magyarországi magyarok Erdély-képéről, mint Erdélyről. Így az Erdély-képen, pontosabban a hozzá való viszonyunkon keresztül kénytelenek vagyunk Magyarországról is gondolkodni. Székely ezzel kapcsolatban nem árul zsákbamacskát, és részben a magyarországi helyzet számlájára írja azt, amit az ő Erdélyében látunk: „[…] Erdélyben elindult egy tendencia, ami egyébként tőletek gyűrűzött át, hogy mindenkit rögtön besorolnak egy ideológia alá, egy képzelt vagy valós csoport tagjai közé.”[4] „Mindenkinek van egy Erdély-képe. Ez más egy Magyarországon élőnek, aki még soha nem volt ott, más annak, aki már járt ott. És megint más nekünk, akik ott élünk. Amit beleírtam ezekbe a darabokba, az pedig nyilván az én Erdély-képem. […] Nagyjából ugyanaz ma az erdélyi politikai hozzáállás, mint a magyarországi. Ugyanúgy két részre szakadt a magyarság, mint Magyarországon, és ugyanúgy gondolkodnak egymásról a táborok. Már csak ezért is illúzió azt gondolni, hogy Erdély egy tisztább, érintetlen hely. Sajnos, nem maradt érintetlen.”[5] Fontos a pozíció, amelyből Székely beszél: romániai magyarként nemcsak a saját és a magyarországi magyarok Erdély-képére lát rá, de a románokéra is. Sorin Miru erdélyi román történész így ír a párhuzamos Erdély-képekről: „[…] nem […] egy »Erdély« létezik, hanem több. Még ha ugyanazt a területet nevezi is meg, a románok »Transylvaniája« lényegesen eltér a magyarok »Erdélyétől« és attól, amit a szászok – ha a hely és kor »jótéteményei« kivándorlásra nem késztetik őket – Siebenbürgennek neveznének. […] Erdélyben a románokban és a magyarokban különböző kép alakult ki közös lakóhelyükről. A szegregáció, az elkülönült fejlődéstörténet, az uralkodás, leginkább pedig a szembenállás perspektívája és a térség felosztásáért és birtoklásáért folytatott küzdelem mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy mindegyik közösség felépítse a maga Erdélyét.”[6] A kötet összes darabjában, azokban is, amelyek nem Erdélyben játszódnak, érződik ez a többes identitás, a többszörösen elidegenített nézőpont. A kötet drámáival és az Erdély-metaforával Székely mintha ezt mondaná: mindannyian idegenek vagyunk. Nemcsak akkor, ha kisebbségben élünk valahol, hanem akkor is, ha többségiként kirekesztünk másokat, mert a párhuzamos valóságok valamelyikben előbb-utóbb mi leszünk az idegenek.

„Ki az idegen? Az, aki nem részese egy adott csoportnak, az, aki nem »belőle való«. A másik. […] Ha visszamegyünk az időben és felfejtjük a társadalmi struktúrákat, akkor láthatjuk, hogy idegen az, aki a másikat jeleníti meg a család, a nemzetség és a törzs tagjai számára. Képe elsősorban azzal mosódik össze, akit ellenségnek tekintünk. Ő lehet a pogány, az eretnek, hiszen hitünk nem azonos. Nem tett hűségesküt az én földesuramnak, más földön született, idegen a királyságban, a birodalomban.”[7] A kötet szerkesztője a Bányavidék elé egy másik trilógiát, az Idegeneket helyezi. Az alcím és egyben műfajmegjelölés: három politikai gyerekdarab. Kiknek szól ez a három szórakoztató szkeccs? Nyelvezetük, figuráik és fantáziadús világuk miatt gyerekdarabnak tűnnek, a témáik azonban mást sugallnak: nacionalizmus (Ringlispíl), elnyomó hatalom (Ezek állatok), idegengyűlölet (Mars innen!). Három tételdrámával van dolgunk, világos, szinte ideologikus mondandóval. A Ringlispíl gyerekek között zajlik egy játszótéren, ahol Nimródka féltékenyen őrzi az egyik körhintát, az Ezek állatokban sivatagi állatok akarnak királyt választani maguknak, míg végül mind beledöglenek, a Mars innen! pedig egy jövőbeli marsi kolónián játszódik, ahová nem akarják befogadni a Földről érkező menekülteket. Vagyis: ne legyél kirekesztő, mert végül egyedül maradsz, ne dőlj be az elnyomó hatalomnak, mert végül kicsinál, segíts a rászorulókon, mert te is bármikor lehetsz az! A gyereknézőpont a fülszöveg szerint szerkesztési vezérelvnek is tekinthető, bár a kötet második felére eltűnik. A Szeretik a banánt, elvtársak? hangjátékból lett monodráma, és valóban egy furcsa, gyermeteg elbeszélő hangján szól. Az idegenség talán itt is hasznosabb értelmezői kulcs: Róbert autisztikus vonásai miatt képtelen beilleszkedni a társadalomba, apja pedig eleve idegen test a többségi társadalomban: magyar származású és kommunista pártfunkcionárius. Ami a legerősebben felkelti az idegenség érzetét, az azonban mégis annak a helyzetnek az ellentmondásossága, hogy Kádár helyett Ceauşescuról hallunk, vagyis az erdélyi román kommunizmus múltfeldolgozásából részesülünk. Hasonló kettőséggel szembesülünk a kötet második darabja, a Semmit se bánok kapcsán. Ez a dráma is erős McDonagh-hatást mutat, és izgalmasan groteszk módon ábrázolja a mogorva, magányos öreg és a vele összebarátkozó fiatal egyébként jól ismert szüzséjét. A családon belüli erőszak témája mellett az ügynökmúlt megírása teszi élessé a drámát. A Securitate természetesen bármelyik diktatúra titkosszolgálatával behelyettesíthető lenne, a magyarországi horizontban viszont mégis a saját ügyeink feldolgozatlanságára irányítja a figyelmet. A Bányavidék-trilógia mellett a kötet talán legerősebb darabja a 2017-es Öröm és boldogság. Ez az a mű, amelyben Székely még egyet tud csavarni az idegenség nézőpontján, ugyanis a romániai magyar kisebbségen belüli homoszexuális kisebbség történeteiből ír darabot. A nyelvezet és a dramaturgiai szerkezet itt is könnyed, szkeccsszerű, és nem annyira szociológiailag meghatározott, mint a Bányavidék esetében. A darabot tehát nem a nyelvezete, hanem a tárgyalt problémák teszik működővé és relevánssá. „[E]z egy kettős kisebbség, a kisebbségek kisebbsége. Mi, erdélyi magyarok fölfele követeljük a jogainkat, lefele pedig rúgjuk a saját kisebbségünket, és nem törődünk az ő jogaikkal. […] Egyszerű embereket látunk, akikről bizonyos idő után kiderül, hogy melegek. Van egy olyan szándéka ennek a darabnak, hogy az erdélyi közönség találkozzon meleg emberekkel a színpadon […].”[8] Ez utóbbi szándék a darabot a magyarországi szcénában is hiánypótlóvá teszi: alig születnek nem heteronormatív identitásokat összetetten reprezentáló színpadi szövegek magyar nyelven. A szerelmi kapcsolatok általános elidegenedéséről szól a kötet utolsó darabja, A homokszörny. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház számára írt dráma leginkább lazán összefűzött helyzetek sorozataként olvasható. A Körtánc-szerűen variálódó szituációkban megrajzolt szerelmi, szexuális, hatalmi és általában emberi viszonyok ábrázolásának merészsége üdítő. Székely ebben a szövegében is tabupiszkáló, helyenként infantilis, magától értetődő lezserséggel kegyetlen, identitáskereső és identitásgúnyoló idegen.

[1] Görcsi Péter, „Hogyan lett Leenane-ből Bányavidék? Azonosságok Martin McDonagh és Székely Csaba drámatrilógiájában”, Jelenkor 57, 6. sz. (2014), 699, http://www.jelenkor.net/archivum/cikk/2961/hogyan-lett-leenane-bol-banyavidek.

[2] Székely Csaba, Idegenek és más színdarabok, Budapest: Selinunte, 2017.

[3] Upor László, „Mit ír az ír úr?”, in Upor László, szerk., Pogánytánc. Mai ír drámák (Budapest: Európa, 2003), 561–579, 575.

[4] Urfi Péter, „»Aki kinőtt a Hófehérkéből« – Székely Csaba drámaíró”, Magyar Narancs 25, 14. sz. (2013), http://magyarnarancs.hu/szinhaz2/aki-kinott-a-hofeherkebol-szekely-csaba-84225#.

[5] Balla István és Németh Róbert, „Székely Csaba: Ha drámát írnék abból, amiben vagyunk, tragédia lenne a vége”, hvg.hu, 2018. febr. 13., http://hvg.hu/kultura/20180213_Szekely_Csaba_interju_2018.

[6] Sorin Mitu, „Illúziók és valóság Erdélyben. Az erdélyi kérdés”, ford. Singer Júlia, Beszélő 3. évf., 9. (8) sz., http://beszelo.c3.hu/cikkek/illuziok-es-valosag-erdelyben.

[7] Julia Kristeva, Önmaga tükrében idegenként, ford. Kun János Róbert (Budapest: Napkút, 2010), 100.

[8] Tasi Annabella, „Székely Csaba: »Fölfele követeljük a jogainkat, lefele pedig rúgjuk a saját kisebbségünket«”, Új Magyar Szó online, 2017. szept. 9., http://www.maszol.ro/index.php/kultura/85609-szekely-csaba-folfele-koveteljuk-a-jogainkat-lefele-pedig-rugjuk-a-sajat-kisebbsegunket.