Legalábbis az a Fidesznek hívott és Fekete Ádám által játszott ripacskodó, absztrakt entitás, amelyiknek csak rossz poénokat tudott írni az állami tévé, egyébként pedig a magyar néppel közösen, Orbán Viktor mellkasából szopik… Kissé zavarosnak hat? Pedig még csak két percet írtam le A csatorna című darabból.Az elmúlt években kevés olyan előadás készült, amely kötetlenül és közvetlenül reflektált volna a közéleti problémákra. Ezért is hat kifejezetten üdítően, amikor egy premieren az első perctől kezdve gátlástalanul parodizálják a politikusokat, és körülbelül öt percenként a lehető legtermészetesebb módon hangzik el a miniszterelnök neve is. A Jurányiban bemutatott előadás, A csatorna még csak véletlenül sem finomkodik holmi kettős beszéddel. Már a történet meglehetősen direkt: egy állami televízió igazgatója áll a középpontban, aki, miután felsőbb utasításra kirúgta az alkalmazottainak a nagy részét, tapasztalatlan újoncokkal próbálja továbbra is folyamatosan gyártatni a propaganda-híradót és az ideológiailag a legkevésbé sem semleges további műsorokat, miközben egyre-másra küzd a nem hivatalos, de messzemenőkig elvárt cenzúra okozta lehetetlen helyzetekkel. A színpad jobb sarkában a csatorna logója látható, amely szinte egy az egyben megegyezik az M1 szimbólumával, csak éppen törött. A mesterségesen gyártott hírek pedig rendre Orbán Viktorról, tusványosi beszédekről és migránsokról szólnak.

Fotók: Gulyás Dóra

Az előadás mögött elsősorban a TÁP Színházból ismert alkotók állnak, az írói és rendezői feladatokat egyaránt Fekete Ádám és Laboda Kornél látta el. Fekete ráadásul játszik is a darabban, ami eredetileg a Dekk by Dumaszínház pályázatára készült, amelynek lényege a kabaré-produkciók támogatása volt. A csatorna, amely az egyik nyertesként megvalósulhatott, félig-meddig valóban a politikai kabaréra hajaz hangulatában, valamint laza szerkezetével, zenés betéteivel és természetesen politikai szókimondásával. Az alkotók azonban mintha ezzel együtt egy lélektani drámát is a színpadra szerettek volna állítani az igazgató történetén keresztül. És habár a fake news gyártás szürreális világa, valamint a kormány Big Brotherként való, állandó jelenléte szépen párhuzamba kerül az álomszerű bolyongással az igazgató elfojtásokkal teli agyában, végső soron A csatorna sajnos a két szék és a padlóra esés klasszikus esetére példa.

A laza szerkezet miatt a történet néhol nagyon zavaros lett, néhol pedig – különösen az alkotók, főleg Fekete Ádám elképesztő kreativitását ismerve – bosszantóan sablonos. Nem világos, hogy a kifejezetten kritikus és valóságra reflektáló előadás középpontjába miért kellett egy kitalált, kiszámítható hőst állítani. Egy propagandagépezet vezetőjének elképzelt lelkiismereti viaskodása még akár érdekes is lehetne, ha az alkotók kellő mélységben bemutatták volna. Ám ehelyett – dacára egy gyermekkori és egy szerelmi szálnak – nem igazán kapunk többet egy felületes jellemzésnél (értsd: az igazgató egy megszállott karrierista). A humoros, zenés betétek között van ugyan néhány kétségkívül maradandó (például a már említett jelenet, amikor Fekete Ádám belép Fideszként, hogy szerepeljen a tévében) és tény, hogy egy-egy váratlan húzás újra és újra felcsigázza a figyelmet, ám túl sok poén esik szét azért, hogy a lazán vezetett cselekmény végül mégis valahogy lekerekedjen. Nincs olyan vígjáték vagy stand-up, ahol minden vicc ütne, ugyanakkor itt túl sok gyenge poént kell kivárni egy-egy jóhoz. A lefolyón keresztül, vécépapíron érkező cenzori utasítások sokadjára már nem fakasztanak mosolyt,  a műsorparódiak némelyike pedig már-már unalmasan hosszú. Ahol érezhetően a szerzők leginkább elemükben vannak, azok a szójátékok és hírolvasások kifacsart szövegei, amikor a propagandaanyagok hatásmechanizmusát a legkülönbözőbb módokon forgatják ki. Sajnos azonban ezekből nincs elég.

Azt még fontos leszögezni, hogy az alkotók színészi teljesítményén nem múlt semmi. A TÁP-ba kívülről érkező, a többieknél egy generációval idősebb Kuna Károly tökéletesen illeszkedik az előadás őrült világába. Alakítása éppen annyival realisztikusabb, hogy a főhős érzelmei még megjelenhessenek, de ne lógjon ki az abszurd világból. A mélység hiánya érzésem szerint inkább az alapanyagon múlt. Mellette Egger Géza, Fekete Ádám, Göndör László és Hajmási Péter pedig különböző szerepekben hol durvább, hol finomabb túlzásokkal vezetnek végig a néhol a Hírcsárda anyagait is megszégyenítő történéseken, jó értelemben véve játszanak és bolondoznak a színpadon. Csak éppen keretezni és húzni kellett volna a sok széttartó és kifulladó ötletet. Igaz, az előadásban a tévé szintén eszeveszettül ontja a jobb-rosszabb anyagokat a propaganda szolgálatában.

Végeredményben a tévés stábot felemészti a megfelelési kényszer, miközben a nézők pedig kritikátlanul csüngenek a híreken, akkor is, amikor a hírgyártók végső elkeseredésükben magát az időt hamisítják meg. Az egyik legérzékletesebb pillanat mégis az, amikor a magyar dicsőség lassan már elkoptatott szimbólumaként felcsendül a Himnusz, ám az önfényezés közvetítésébe hiba kerül, a zene akadozni kezd és elviselhetetlen kakofóniába torkollik az egész. A jelenet egyszerűségében nagyszerű és találó. Sok a jó ötlet az előadásban, és az alkotóknak van hozzájuk mondanivalója is, de ez az előadás összességében valahogy mégsem jött össze.

Hol? Jurányi Ház
Mi? Fekete Ádám–Laboda Kornél: A csatorna
Kik? Szereplők: Kuna Károly, Egger Géza, Göndör László, Fekete Ádám, Hajmási Péter
Díszlettervező: Szakács Ferenc. Jelmeztervező: Márkus Sándor. Jelmezkivitelező: Nagy Renáta Nóra. Zene: Preiszner Miklós. Hang és fény: Almási Tamás. Grafikus: Szabados Luca. Hangalámondás: Laboda Kornél és Znajkay Zsófia. Segítők: Sipos András, Szilágyi Brigitta. Rendezőasszisztens: Perényi Luca. Projektvezető: Egger Géza. Rendező: Fekete Ádám és Laboda Kornél.