A Trafó 20, a Pintér Béla és Társulata 20, a TÁP Színház 25 éves. Az évfordulók alkalmából múltról és túlélési lehetőségekről kérdezte BARDA BEÁTÁt, a Trafó ügyvezető igazgatóját, SZABÓ GYÖRGYöt, a Trafó menedzser igazgatóját, PINTÉR BÉLÁt, a Pintér Béla és Társulata alapítóját és vezetőjét, valamint VAJDAI VILMOSt, a TÁP alapítóját és vezetőjét PROICS LILLA.

– Mi volt az löket, amiért egyáltalán belefogtatok?

Vajdai Vilmos: A Katonában voltam színész, és borzasztóan idegesített, hogy annyiféle szabálynak kell megfelelni: a dráma szabályainak, a színházi szabályoknak, az intézményi szabályoknak. Minthogy a Tilos az Á-ban dolgoztam DJ-ként, ismertem a helyet, és tudtam, hogy tökéletesen alkalmatlan színházi térnek, ezért felelősség nélkül el lehet kezdeni ott próbálkozni más formákkal – akkor legjobban a forma érdekelt, vagyis az abból való kibújás.

Pintér Béla: Esetemben akkortájt, 1998-ban összeállt a fejemben egy vízió egy majdani előadásról. Összegyűjtöttem hozzá azokat a színészeket, akiket szerettem, illetve akik egyébként az előadáshoz szükséges néptáncra is alkalmasak voltak. Ez olyan jól sikerült, és annyira szerettünk egymással dolgozni, hogy már közben eszembe jutott a következő előadás ötlete. De csak a harmadik előadás után váltunk egyesületté, hogy a kurátorok hozzánk tudják irányítani azt a támogatást, ami a művészi produktumaink alapján bennünket illetett.

Szabó György: Egyetemistaként azt hallottam, arra a kultúrára, az egyetemi kultúrára, amit ők képviselnek, nincs társadalmi igény. Amikor aztán a Pecsában kezdtem dolgozni (ami engem elvezetett a Trafóhoz), akkor szép lassan rájöttem, hogy ez egy marhaság. Béláról az első emlékem, hogy előadás után ott van a Szkénében, fekete ruhában kocsmadalokat és népdalokat énekel. Iszik és jókedvű.

P. B.: Te pedig hosszan tartó intellektuális beszélgetéseket folytattál közben.

Sz. Gy.: Nem, dehogy.

P. B.: Jól van, Gyurikám, jó lesz így ez a beszélgetés, hogy rögtön ilyen kompromittáló részletekkel jössz elő.

V. V.: Tényleg ügyes, jól indított.

Sz. Gy.: A másik, hogy én nem ismertem a TÁP-ot, de Csejdy Réka ajánlotta őket, amikor görcsöltünk azon, mit csináljon a Trafó.

V. V.: Dehogynem ismerted, az FMK-ban te voltál a vezetőnk.

Sz. Gy.: Egyszer ott voltatok, aztán kész, de rendszeresen akkor még nem dolgoztunk együtt.

V. V.: Nem egyszer, hanem minden héten ott voltunk.

Sz. Gy.: Minden héten? Na jó, lehet.

V. V.: Ahogy te emlékszel, lehet, hogy én ittam ott a Szkénében?

B. B.: Esetleg a Gyuri.

Sz. Gy.: Nektek volt egy olyan alapelképzelésetek, hogy olyan művészekkel dolgoztok, akik a víziótokban partnerek, majd eltávolodtatok ettől.

P. B.: A lényeg az, hogy te is magadat valósítod meg, amikor összeállítasz egy repertoárt. A válogatás rólatok szól. Járjátok a világot, aztán itt megmutatjátok, hogy milyen a világ. Illetve azokat az előadásokat hívjátok ide, amelyek a világképetekbe illenek.

B. B.: Érdekes, hogy mindhárman külső kényszerre hivatkoztok. Vili megőrült attól a rendtől, ami egy színházban van, Béla a formációt kereste meg, amihez pénzt lehetett rendelni.

P. B.: A társulat alapítása szempontjából igen, de a produktum addigra már létrejött.

V. V.: A TÁP Színháznak is volt előzménye, mint például a Tilos az Á-ban egy antirasszista performansz, és előzmény az is, hogy a Pinceszínházban korábban csináltam egy Bűn és bűnhődést. Nem is sikerült rosszul, csak a két főszereplőm annyira alkoholista volt, hogy nehéz lett játszani. De amúgy mindig zavarban voltam… vagyok attól, hogy a TÁP én vagyok.

Szabó György, Proics Lilla, Barda Beáta, Pintér Béla és Vajdai Vilmos

– Visszatérve, neked nincs külső kényszered?

B. B.: Nincs. Én mindig konzervatív kispolgár voltam, aztán valahogy belekeveredtem ebbe az egészbe. Egy svájci alapítványnak dolgoztam, és több olyan előadást láttam, amelyek annyira tetszettek, hogy elindultam feléjük.

– Benneteket, Bea és Gyuri, mindig úgy láttalak, hogy dialógusban vagytok.

V. V.: Én huszonöt éve keresem ezt. És mindig volt is ilyen három-négy évente – néha hosszabban is. Az első komoly munkatársam Kulcsár Viki volt. Nála azt is megtanultam, hogy a produkciós vezetőre nagyon vigyázzak, a tenyeremen hordozzam őt… nem úgy az asszisztenseket, akik a sírba visznek.

B. B.: És a partnereket.

V. V.: Jó, őket is.

P. B.: Nekem természetesen partnereim a mindenkori munkatársaim, a menedzsmenttel együtt, de akinek először megmutatom a félkész darabot, akivel folyamatosan konzultálok, az Enyedi Éva.

– Egyébként jól látom, hogy ti ketten dialógusban vagytok?

Sz. Gy.: Kiegészítjük egymást.

B. B.: Mi vagyunk a Muppet Show-ból a két öreg.

P. B.: Aha, akik együtt szidják, amit látnak.

Sz. Gy.: Bea inkább a magyarokat térképezi fel, én a külföldieket, ő a színházat, én a táncot, és így tovább. És visszatérve a kiinduló kérdésedhez, hogy miért érdekes Pintér Béla társulatának húsz, vagy a TÁP huszonöt éve. Az a tipikus egy életpályában, hogy az elején nagyon jó, aztán megy a süllyesztőbe – de legjobb esetben is mindenki megéli ennek a hullámzását. Még konkrét előadásokkal is megtörténik, hogy kifulladnak, aztán újra előkerülnek, változtatás nélkül – és megszólalnak. Ugyanakkor az is kérdés, hogy az új darabok miben újak. Mi is látjuk, mikor kell hozzányúlni dolgokhoz, érzékeljük, hogy a programszerkezetben hova kell tenni a hangsúlyokat. Olyan értelemben kultúrpolitizálunk, hogy meglátjuk, hol kell, és hol lehet jobban segíteni. Ti hogy látjátok ezt a hullámzást?

B. B.: És ehhez kapcsolnám a közönség kérdését is. Egészen biztos vagyok abban, hogy a TÁP-nak is van egy masszív tábora, de most ezekhez képest teljesen másmilyen jön az Utas és holdvilágra. Vagy mondhatom a Gyévuskát, ami nálunk évek óta általában hatszor megy egy évadban, arra sem az a Pintér Béla-törzsközönség jön, akiket ismerünk – persze vannak, akik tíz éve látták, és most mást találnak benne aktuálisnak.

P. B.: Hogy az életút magasan és jól kezdődjön, de lassan vagy gyorsan ne enyésszen el, hanem tartsa meg ezt a pulzálást, ahhoz nyilvánvalóan nagyon önkritikusnak kell lenni, illetve azzal is tisztában kell lenni, hogy az ember nem tud teljesen kibújni a bőréből, így teljes megújulásra nem számíthat magától. Ez egy harc. Ahhoz, hogy húsz-huszonöt évig is tudjon működni egy formáció, úgy, hogy nekünk például minden évben ki kell rukkolnunk egy előadással, a belső önvizsgálat és az önkritika (ez kádári szófordulat) elengedhetetlen. Azzal bizonyítható, mennyire érvényes kortárs alkotóművész valaki, hogy az előadás, amit létrehozott, milyen művészi színvonalú.

B. B.: Ez nem baromi nyomasztó?

P. B.: Igazán nagy kihívás. Sokszor nyomasztó, és ha nem sikerül, akkor szörnyű. Ha pedig sikerül, az mámorító. Hosszú távon az ember már nem fut bele akkora pofonokba, mint 15 évvel korábban. Így például egy próbaidőszakban már előre látom, ha valami nem lesz jó, és akkor az onnantól arról szól, hogy mentsük, ami menthető, mert nem megyek egy bizonyos színvonal alá. És mert húsz éven át figyeltem a saját munkáimat, már tudom, hogy elronthatom, ahogy az Öl, butítot, a Párhuzamos Órát és éppenséggel a Korcsulát.

V. V.: A folyamatos dialektika (szintén az előző rendszer szava) miatt lehet megmaradni. Küzdenem kell magammal, hogy most én vagyok-e a TÁP Színház, vagy inkább be kéne vonnom olyan társakat, akik tükörnek jók, esetleg önálló alkotók. Mindenesetre fontos volt, hogy az ambícióimat elveszítsem. Ezért könnyen el tudok dobni korszakokat, illetve le tudok mondani emberekről, akik már profi helyzetben biztos pénzért dolgoznak. Mindig inkább színházat szerettem csinálni, mint várni azokra a körülményekre, amelyek között majd megcsinálhatom a jó színházat. Egy idő után arra jöttem rá, hogy az úgyse tud működni, hogy egyfajta színház vagyunk, és haladunk valamerre, esetleg nő a támogatásunk időközben, hanem akik itt vannak, azokat kell segíteni mindenáron. Ez mostanra be is jött: sok fiatal van, aki próbálkozik, amiben tudom, segítem őket. Többfajta előadásunk van: a performanszszerűek, az akciószerűek utcán, fesztiválokon, és a nagy előadások (megírt, hosszan próbált, egész estés). A legelső nagyelőadás egyébként Gyurinak köszönhető, mert amikor a Trafó hívott, én jöttem volna a pincébe a heti performanszot csinálni. Ő azonban azt mondta, nem, menjünk a nagyszínpadra.

Sz. Gy.: A művészek, akik befutottak, akiknek nagyon jól megy, szembekerülnek a sok/kevés dilemmával: mindenki velük akar dolgozni, nő a nyomás; és sok művész azért tűnik el, mert ennek a nyomásnak nem tud ellenállni. A Trafónál úgy látjuk, hogy túl sokat csinálunk, a kevesebb talán már több lenne.

V. V.: Vagy megfelelni nem tud. Azzal, hogy itt sokaknak van lehetősége, nekünk kevesebb lesz, mert már alig van olyan hely, amelyik ennyi mindent tudna menedzselni. És miután megszületik egy előadás, a ti segítségetekkel, utána lényegében megfojtjátok azzal, hogy nem játsszátok tovább. Valami felelősséget kéne a saját gyerekeitek iránt vállalni. Sőt, az általatok felépített marketing is nagyon jól működik a bemutató környékén, de hat hónappal később már ezt is elölről kell kezdeni. Ezért lehet, hogy tényleg jobb lenne a kevesebb. Viszont a most berobbanó tehetségek ezzel terepet veszítenének.

B. B.: Ez a 22-es csapdája. Mindenki újat akar, ahogy Béla is mondja, elvárás, hogy minden évben csinálj új darabot, mert akkor létezel. És igen, jönnek az újak, egy tér van, és 365 nap.

V. V.: Talán össze kellene fognotok másokkal, mert vannak még helyek, és a ti égiszetek alatt vagy a ti támogatásotokkal mehetne tovább az, ami itt elkezdődött.

B. B.: Kulcsár Vikivel van egy ilyen akciónk, mert például Kálmán Eszter darabja, A tó nálunk ment valamennyit, és most már ott van a Jurányiban. De folytatom: ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyeztetések már most pokoliak – és ez egyre romlik, ami mind jobban beszorít minket is. Mi novemberben még nem tudjuk, hogy februárban mit fogunk játszani.

Sz. Gy.: Régen a függetlenek a függetlenekkel dolgoztak, ez változott meg alapvetően: most nagyon sok független dolgozik az establishmentben, ahogy vannak olyanok is, akik onnan játszanak független produkcióban – ez lassan ellehetetleníti az egyeztetést.

V. V.: A TÁP Színházzal állandó keresésben vagyunk, de kevés hely van, ahová hívhatjuk a közönséget: a Sirály és a Hátsó Kapu után most a Három Hollóba. Új felfedezésem, hogy a mostani független színház némelyik előadásának olyan hangulata van, mint a nyolcvanas-kilencvenes években volt az underground zenének és koncerteknek: most úgy jönnek és beszélnek egyik-másik előadásról az emberek, hogy mindinkább érezhető, ez a mai underground. Függetlenül a nehézségektől, és függetlenül attól, hogyan áll össze a támogatás.

Szabó György

P. B.: Nekünk egy tizenkilenc darabból álló repertoárunk van, amit annyit játsszunk, amennyit akarunk, ugyanis mindegyikkel megtöltjük a házat. Az a célom, hogy ezeket az előadásokat mind életben tartsuk, azaz érvényesek maradjanak művészileg. Úgy tűnik például, hogy a Gyévuska kiállja az idő próbáját, és nem a húsz évvel ezelőtti kornak, hanem a mának szól. Ez egy öröm. Mostanában annyit játszunk, hogy nagyon nehezen tudok összpontosítani az új darab írására, mivel én A bajnokot kivéve minden darabban játszom.

V. V.: Te harcoltad ki, de ti kivételes helyzetben vagytok ezzel a repertoárral, és van egy színházatok…

B. B.: Az jó lenne, de nincs színházuk.

P. B.: Igen, de mi is ki vagyunk téve az egyeztetésnek.

V. V.: Persze, ugyanakkor te nagyon ügyesen csináltad azt, hogy van egy társulatod. Minden elismerésem annak, aki ezt meg tudja csinálni – és jól tudja csinálni. Nálunk például a Jövedelmező állás bármennyire sikeres volt, az egyeztetés és hely hiánya miatt meghalt. Az most is ugyanolyan aktuális és élő lenne, de nem lehet játszani.

P. B.: Ez szörnyű. Szörnyű lehet, hogy van egy előadás, amit olyan színvonalon sikerült megvalósítani, amivel tudsz azonosulni, a közönség is dőlne, de nem tudod játszani. Ha valami a színház halála, akkor az ez.

V. V.: És az Utassal ugyanez van.

Sz. Gy.: Ha komolyabb lenne a támogatás, amit a társulatok kaphatnának, és kiszámítható lenne – 2012 óta nem az –, akkor jobban el tudnátok tartani a saját társulataitokat, mert egyszerűen több pénzetek lenne.

P. B.: Nekünk nem ez a problémánk, hanem az, hogy nincs befogadó hely, ahol folyamatosan tudnánk játszani.

Sz. Gy.: Azért van ennyi társulat, mert kevés a támogatás – ez robbantja szét a struktúrát, a lehetséges stabilitást. Rengeteg alkotó ezért kénytelen több produkcióban gondolkodni, és ez megint a sok és a kevés már említett problematikája. Kulcskérdés, hogy nektek mi a sok és a kevés, mint ahogy nálunk is az.

B. B.: Itt van egy épület, ami elbír bizonyos forgalmat és bizonyos mennyiségű előadást. Amit tavaly csináltunk, az súlyos öngyilkossági kísérlet volt: több mint 290 előadásunk volt, és ezt nem lehet ennyi emberrel végigcsinálni. Mindenki majdnem beledöglött. És a huszadik születésnapra megnéztem, mi volt az első évadban: 123 előadás volt, így mindenkinek több ideje volt bent lenni, próbálni és kipróbálni. Akkor hat magyar csapat járt vissza, most körülbelül hatvan.

V. V.: Megértem, csak nem tudom elfogadni.

Sz. Gy.: Nálatok mi a kevés?

P. B.: Értem a kérdésed, bár meglehetős rébusz. Ami kifolyik, az sok, amiben alig van, az kevés. Amikor a Katonában az Ascher Tamás Háromszékent elkezdtük játszani, hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy egy hónapban huszonnyolcat játszunk, akkor az sok volt, ki kellett mondanunk, hogy egy hónapban húsznál több nem mehet. A kevés pedig mi is volt?… Kérdezz kicsit konkrétabban, Gyuri!

V. V.: Próbálok én is válaszolni, hátha attól jobban értjük majd a kérdést. Pár évvel ezelőtt, amikor 7-8 darabunk volt repertoáron, és havonta körülbelül tizenötöt játszottunk, akkor volt kicsit több, 10 millió körüli a támogatásunk. Nekem ez azért volt sok, mert mindegyikben részt vettem, hangosítottam, vagy valamiért én is ott akartam lenni, de a Katonával együtt ez már teljesen lehetetlen volt. Most nincs semmi baj azzal, hogy sok van, mert Fekete Ádám, Göndör Laci és a többiek saját maguk szerveződnek, aminek én nagyon örülök.

B. B.: Így ez majdnem olyan, mint egy befogadó színház, csak nem az épület fogad be…

V. V.: …hanem a társulat.

Barda Beáta

P. B.: Na, akkor miután megfejtetted Gyuri zen mester koanját, a másik tanítvány is felel. Neked, Gyuri, az a koncepciód a TAO-val kapcsolatban – hasonlóan vélekedik Vidnyánszky is –, hogy az tönkretette a magyar színházi életet, hiszen ezért kell orrba-szájba játszani, és ezáltal silányodik az előadások művészi színvonala, mert olyat kell játszani, amire dőlnek a nézők. Mi nagyon sokat játszunk, de állok elébe, ha valaki azt akarja állítani, hogy az előadásaink színvonaltalanok. Amire a TAO-t kitalálták, azt mi ki tudtuk használni. Mi a sok, és mi a kevés? Amikor az Átriumban három nap alatt játszottunk öt Kaiserst, utána azt mondtuk, ilyet soha többet, mert megutáljuk azt az előadást, amit egyébként szeretünk: ez művészetellenes. Mester, ilyesmire gondoltál?

V. V.: Azt a sok-keveset a mi esetünkben az is szabdalja, hogy különböző helyeken játszunk, ami a szállítások miatt kerül sokba, és amit a „központi” TÁP Színház intéz. Hiába van egy-két olyan előadásunk, amiknek a résztvevőivel már tudunk úgy szerződni, hogy ők is dögöljenek éhen, ha már játszani akarnak, és annyit kapnak, amennyi a bevétel: keveset. De szinte így is minden előadás veszteséges, éppen a mozgatás miatt, amit a legtöbbször mi állunk.

P. B.: A Trafónak van egy arca, vannak szempontjai, és sok művészt befogad. Aki azonban létrehozott az évadban egy művészi produkciót, és játszott belőle kettőt, annak kevés.

B. B.: És a háttérszemélyzet is kevés.

V. V.: Például a műszak. Magyarországon, leginkább a függetleneknél, csak jelzem, műszakválság van.

B. B.: Ne felejtsük el, hogy nemcsak szent művészi célok vannak, hanem anyagi kérdések is. Amikor új produkció születik, mi általában koproducerek vagyunk.

V. V.: Belefektettek, aztán kidobjátok.

B. B.: Igen, ez az élés, a túlélés létkérdése. És azon is múlik a működés, hogy mennyivel tud gazdálkodni egy hely: a MU Színházban és a Jurányiban más arányokat tudnak hozzátenni ahhoz, hogy valaki létrehozzon valamit.

P. B.: A művészek sokkal jobban rá vannak szorulva a TAO-ra, erre a múlt idejű támogatási formára, mint ti.

B. B.: Már nekünk is jelentős összeg volt, amit a TAO-val elértünk – az körülbelül annyi, mint a tiétek.

P. B.: Bocsáss meg, hogy ezt kérdezem, de ugye nektek van állami támogatásotok is?

B. B.: Persze, mi ugyanolyan kiemelt támogatású intézmény vagyunk, mint mondjuk a Vígszínház, két forrásból kapunk támogatást.

P. B.: Na, hát, az nekünk nincs.

Sz. Gy.: A kérdés, amit sok és kevésre fordítottam, és immár nem a számokra gondolok elsősorban, hanem az alkotói erőre, amitől egy műhely vitális tud lenni hosszú időn át, nem az, hogy mi hányszor megy, hanem ami sokkal izgalmasabb: a mű. Nagyon sokszor lehet azt látni, hogy egy művész a lehetőségektől erodálódik – mert mindenki akarja, és ő is akar mindent. A kérdésem tehát, hogy ti mitől tudtatok ennek ellenállni, és hogyan tudjátok ezt fenntartani.

P. B.: Ahogy mondtam: ha figyeled önmagad, és nem hazudsz, akkor látod, hogy miben vagy. Ha olyan passzban vagy, hogy sikerül valami kiemelkedőt csinálni, a próbaidőszak hátralevő részében csak tökéletesíted azt, ha pedig olyanban, hogy valami középszerű dolog jutott eszedbe, akkor azon kell igyekezni, hogy a megvalósítás nagyszerű legyen, hogy egy bizonyos szint alá ne menjél.

Sz. Gy.: Sokszor mondtál nemet felkérésekre?

P. B.: Csak nemet mondtam, sokszor…

B. B.: Például a Trafónak.

P. B.: Nem akarom felsorolni, hány budapesti színház keresett meg, mielőtt a Katonának, Máté Gábornak igent mondtam, csak mert eszembe jutott valami, amit szívesen megcsináltam ott. És filmekre is nemet mondok, mert egy forgatási idő alatt nem tudnék koncentrálni az új darabomra és a társulatomra. Ezért nem mentem el sehova játszani sem. Ilyen tekintetben sem kötöttem kompromisszumot.

V. V.: Én mindent elvállaltam. És tegnap jöttem rá, mitől nem erodálódom, és mitől nem vagyok fásult: tegnap Alvószínházunk volt, ami 25 éves előadás, évente egyszer eljátsszuk. Nagyon egyszerű: leteszünk szőnyegeket, sokat, felaggatunk tüllöket, egy ember felolvassa az uncsi ausztrál mesét, amit a többiek ismételnek, amíg el nem altatjuk a közönséget, utána zenélünk. A mostani asszisztensemmel egy hónapja egyeztetek, hogy szerezzen rengeteg szőnyeget, mert időközben elvesztek a régiek. Odamegyek délre, ő jelzi, hogy késni fog, 1-re érkezik, addig mi stábozunk, aztán lemegyek, amikor megérkezik, és boldogan közli: itt vannak. És három darab szőnyeg van ott… Engem az frissen tart, hogy mindig annyi probléma merül fel, akkor is, amikor azt gondolom, hogy én aznap majd beülök 8-kor didgeridoozni, mindenki elalél, és lenyugszunk mind. Ja, és nem volt vége, mert kezdés után jött a technikusunk, hogy nem tudja bekötni, amit kell, mert nincs meg egy-két fontos kábel. És akkor fél órán át a Három Holló technikusát kerestük, hogy mondja meg, hol a kábel, és így tovább.

P. B.: És téged ez konzervál. Hát, neked rendkívüli szervezeted van, mert én ettől tébolyodom meg.

Sz. Gy.: A decentralizációt mi indította el nálatok?

V. V.: Nálunk mindig ilyen korszakok voltak, hogy alkotótársakkal dolgoztam: eleinte Szabó Győzővel, Kistamás Lacival, Keszég Lacival dolgoztunk, aztán a látványkorszak jött Nagy Fruzsinával és Juhász Andrással – ez erősen Trafó-központú volt –, majd Schönbergerékkel a Minden rossz varieté. Ez utóbbi olyan volt, mint ahogy az elején is játszottunk: minden héten egy ötletből csináltunk egy előadást, ami soha nem is volt ismételhető. Este fél 11-kor annak idején még senki más nem játszott, az egy szabad sáv volt, özönlöttek az emberek, nagy kultusza volt ennek, aztán lefutott. Amire megszereztünk egy biztos 5-10 ezres közönséget, meguntam, a dolog is elfáradt, és akkor lefelé tendáltunk. Aztán gondoltam, most újra csinálok évi egy előadást, mint ahogy már korábban is volt, amire megint elkezdtek jönni a nézők: most valahogy nagyon összeálltak a többiekkel, jó közösség van, csak színház alig. Mostanra ért be az, hogy el tudom másokkal hitetni, hogy tényleg szabad a pálya.

Sz. Gy.: Korszakokról beszélt Vili. Te hány korszakot látsz a ti történetetekben?

P. B.: Nagyjából a Parasztopera után volt az Öl, butítig egy nagyon erős korszak. Aztán jöttek sorra olyan előadások, amelyek ugyancsak jelentősek voltak, és a mai napig játsszuk őket – mint például a Gyévuska vagy A Sütemények Királynője –, de a szakma elkezdett unni minket, és másról se szóltak a rólunk írt szövegek, hogy önismétlők vagyunk, és kiégettek. Ez elég sokáig tartott, de ebben kellett létezni, ez adatott. Persze mindig tele voltak az előadások, és ez adott valami erőt. A 2011-ben bemutatott Szutyoknál a kritika már annyira elfordult tőlünk, hogy a 18-ból 8 vagy 10 kritikus meg se nézte, pedig éppen ott sikerült megtalálnom valami olyan hangot, ami nagyon gyorsan reagált a náci veszélyre mint olyanra, amitől én a Jobbik és a Magyar Gárda erősödése miatt rettegtem a 2010-es választásoktól fogva.

V. V.: Ahogy a Jövedelmező állás is reflektált már akkor erre.

Vajdai Vilmos. Fotók: Gordon Eszter

P. B.: Érdekes, ahogy a Fidesz is számot vetett azzal, hogy a Jobbik nagyon erős, úgyhogy az érdekeik mentén minden további nélkül kifogták a Jobbik vitorlájából a szelet: én erre nem számítottam akkor. Előtte egyébként csináltam egy nagyon gyenge előadást, a Párhuzamos Órát, ami kevésbé volt megírva, akciókra próbált építeni. Ez után nagyon nekifeküdtem az új munkának, így született a Szutyok, amiben egy nagyon fájó személyes problémát sikerült megírnom társadalmi problémáként. Innentől kezdve aztán ez a társadalomkritikai attitűd meghatározó lett, mondhatni korszakká vált a Titkainkig. A Titkaink után kétségkívül újra születtek gyengébb előadások is, de hozzáteszem, egy szint alá azoknál sem mentem. Most pedig van egy megosztó időszak, ha A bajnokot vagy az Ascher Tamás Háromszékent tekintem; mindkettőt jónak találom, de szerintem A bajnok jobb.

V. V.: Milyen érdekes, hogy te az előadásokat, én meg az embereket mondom. Magamban persze a saját előadásaimról is tudok gondolkodni, hogy engem is hogyan kezdett el mindinkább a társadalmi felelősségvállalás foglalkoztatni, ahogy téged is. És tudtam volna továbbmenni ezen, de aztán a személyes kapcsolatok jobban érdekeltek. És a Jövedelemző közönsége, amelyik aztán jött nézni, mondjuk, a Lö csibészeket, amiben az előző, társadalmi érzékenységű daraboknak semmi folytatását nem látta, így aztán megint sikerült elveszíteni egy jókora réteget. Nem bírok egy úton járni.

P. B.: Gyuri, ti hogyan látjátok a Trafó húsz évét, hogyan osztanátok fel hullámvölgyek és csúcsok tekintetében?

Sz. Gy.: Elég világos, hogy 2005-ig volt egy felfelé ívelő aranykor, aminek az eleje nagyon kemény volt. Akkoriban több tánc volt (csak beszúrom ide: a magyar kortárs tánc lassan eltűnik, a táncosok több mint fele már külföldön van). És 2005-nél volt a törés, amikor a kulturális piac nagy változáson ment át: sokkal több produkció lett, mint korábban bármikor. Akkorára bővült a kínálat, hogy a kereslet nem tudott vele lépést tartani – Budapestről beszélünk, és lényegében az összes műfajról. Ennek sok oka volt: új intézmények jöttek létre, kicsik és nagyok – ami nekünk a legjobban betett, az a Müpa volt, ami naponta 2700 széket ajánlott fel, amihez képest Budapest lakossága persze nem nőtt, sőt, talán még csökkent is éppen. Ez tényleges krízist okozott, ami 2008-ig tartott, úgyhogy közgazdaként gondolkodva az innovációra tettük a hangsúlyt, és nem azt figyeltük, hogy mi találkozik a közönséggel, hanem igyekeztünk építkezni. Kiderült, hogy a közönség ezt nem szereti, sőt a kritikusok sem. Az átlagközönségünk esténként akkor 150 fő körül volt. Majd a 2008-tól 2012-ig tartó korszakban egyensúlyoztunk, és 2012-13 környékén kellett átgondolnunk, amikor látszott, hogy visszavágták a függetleneket támogató pénzt, hogy olyan stratégiával dolgozzunk, amivel felpörgetjük a játszást, tehát 160-ról felmentünk 270 fölé. Akkor kezdtünk rendszeresen dolgozni azokkal, akiknek van közönségük, velük nagyjából be is tudjuk hozni azt a pénzt, amit visznek, és a fennmaradó pénzzel és energiával, amit ezekbe nem kellett beletolni, az újakat jobban tudtuk segíteni.

B. B.: Illetve az utóbbi időben megpróbáltuk vegyíteni a közönségeket. És az derült ki, hogy nem megy.

Sz. Gy.: Például a te közönségeden, Béla, látszott, hogy csak rád jönnek, mert egyébként nem találják meg másban azt itt sem, amit te képviselsz. A másik ilyen érdekes közönség Mundruczóé, akik őt a Vígszínházba is követik.

B. B.: Az a legviccesebb, amikor bejönnek az emberek, és megkérdezik, merre van a nagyterem, és nem találják a vécét – ilyen az Utasnál is, Béla előadásainál is tényleg elég sok van.

Sz. Gy.: Sőt, ez még tovább elemezhető: nem mindegy, hova mennek vécére, fel vagy le, ugyanis ha le, akkor feltehetően ismerik a klubot.

V. V.: Igen, a közönség átjárhatóságának problémakörével én is szembesültem a TÁP-ban, mivel a Korai Örömben és DJ-ként is benne voltam egy közegben. Izgalmas ötletnek tűnt őket is színházi közönségnek behúzni. És érdekes módon ők voltak a legkonzervatívabb nézők, hiszen ők nem jártak előtte színházba. Úgyhogy hiába gondoltam, hogy nekik aztán lehet az új formát mutatni, ha ők azt kérdezték, hol a függöny, miért nincs színpad.

Sz. Gy.: Bárki bármit is mond, az establishment nem figyel a független területre, és könnyet sem hullajt senki után.

V. V.: De nem is szántotta be.

Sz. Gy.: Valóban. És fontos gesztus volt a Katona minden ez irányú nyitása.

B. B.: Mit értünk most establishment alatt?

P. B.: De jó, hogy ezt mondod, Bea! Gondoltam, ha ezt most meg merem kérdezni, akkor kiállítok magamról egy olyan bizonyítványt, amit nem szeretnék.

Sz. Gy.: A repertoárszínházi rendszerre gondolok.

P. B.: Akkor én abban benne vagyok.

V. V.: Te vagy az egyetlen, aki függetlenként establishment vagy.

B. B.: Szerintem ti is azok vagytok, Vili.

V. V.: Nem, én egészen másképp vagyok valami, mert engem időnként megment a Katona. De sokan szóba se állnának velem TÁP-ként. És rettenetes, hogy ez a két terület így különválik. Ebben van egy totális szolidaritáshiány, amit bizonyos színházak azzal próbálnak ellensúlyozni, tulajdonképpen letudni, hogy néha meghívnak egy-egy rendezőt. De attól még, hogy mondjuk meghívják Bélát, a társulata még ott marad, hoppon. Jól csináltad, hogy a következőben már vitted őket. Ez a legnagyobb tett – Bodó Viktor is ezt csinálta. De ezzel a néhány gesztussal slussz, le is van zárva a függetlenek iránti figyelem. Egyébként pedig amit Béla mond, hogy ő is az establishment része: sokan észre sem vették a repertoárszínházakban. A másik, amivel még letudják, Orlai, például a Jurányiban.

Pintér Béla

B. B.: Ki tud le mit?

V. V.: Az establishment a függetleneket. Valahogy Orlait is odaszámítják; igaz, hogy sokszor támogat függetleneket, de egy Orlai-produkció, az mégis más rendszerbe tartozik. Talán azzal van meghálálva a segítsége, hogy a függetlenek számára egyre és fájdalmasan ritkuló helyeken is játszhat, de az övé azért egy üzleti szempontú, profitorientált színház, van saját játszóhelye.

Sz. Gy.: Miközben a függetlenek hoznak be rengeteg újdonságot és lendületet.

– Ezzel most azt is mondjátok, hogy az establishment a függetlenek által előnyre tesz szert azzal, hogy használja őket. Illetve ahogy el is mondtátok, további új közönséget visz be a kőszínházba, mint ahogy nyilván a Katonába is vitt.

V. V.: A Katonát most hagyjuk ebből a szempontból, ott ez hagyomány, és már Zsámbéki idején is voltak olyan, más területről érkezett színvonalas előadások, amik más ízlést jelenítettek meg, mint amivel a vezetés a saját előadásaiban azonosult volna.

Sz. Gy.: Én azt tartom problematikusnak, hogy ez a terület a finanszírozásból maradékelv-szerűen részesül.

B. B.: Egyértelműen ez a tápláléklánc vége.

Sz. Gy.: A Trafó például financiálisan az establishmenthez tartozik, de a gyökerei a függetlenek közt vannak. Számos szakmai fórumon kértem már, hogy legyen arról érdemi vita, hogy mi a függetlenek szerepe ebben a rendszerben, hiszen olyan hányaveti módon vannak finanszírozva, ami valójában tarthatatlan.

P. B.: Szeretnék egy ide kapcsolódó kérdést feltenni. A saját formációjának Vili a centruma, még akkor is, ha decentralizáltan működnek, ahogy az enyémnek én. De a ti pozícióitokat újra és újra pályáztatják. Mi lesz a következő pályázat után?

B. B.: Én boldog nyugdíjas leszek – 2022-től. És nagyon jó is lenne, ha fiatalok jönnének.

– A magyar színházi világból égetően hiányoznak a mester–tanítvány relációk.

B. B.: Ahhoz kellenének olyan ambícióval dolgozó ifjak…

– Nem a ti dolgotok megtalálni őket?

Sz. Gy.: A Trafóban úgy dolgozunk, hogy le tudjuk hónapra bontani az összköltséget: nekünk átlagosan 17 milliónk van. Hályogkovácsként lehet ide pályázni, de akinek nincs tapasztalata, az nagyon könnyen be tud ezzel borulni, mert mi piaci elvek szerint működünk, ahogy Béla, aki a repertoárszínházával ugyanígy működik: tudja, mert megtanulta már, mire mit kell kifizetnie. Ha nálunk elosztjuk az összeget a napok számával, és hozzávesszük azt, hogy vannak olyan külföldi produkcióink, amelyek belekerülnek 4-5 millió forintba, vagy adott esetben 10 millióba, akkor értitek, miről beszélek. Ebbe a munkába bele kell nőni. Ugyanakkor a többi kis hely financiálisan annyira le van satnyítva, hogy az utánpótlás ilyen szempontból nagyon problematikus kérdés.

– Rátok mi vár?

P. B.: Nézzük a legégetőbbet. Ha elvették a TAO-t, és nem lesz helyette más támogatás, akkor én még mindig megreszkírozhatom, hogy csökkentem a gázsit, növelem a játszást, és emelek a jegyáron, annyit, hogy ne fájjon – így mi függetleníthetjük magunkat a kormányhatalom kultúrpolitikájától. Azonban van bennem ezzel kapcsolatban indulat. És a magam eszközeivel ennek az indulatnak teret is engedek a legközelebbi előadásaimban. Nem célom politikai színházat csinálni, de adott esetben okkal várhatják tőlem a nézők, hogy a bennem felgyűlt keserűségnek utat találok. És ha ezért megvonják az állami támogatásomat, akkor vonják meg! Az, hogy a nézőink ne csalódjanak, mindennél fontosabb: nem leszünk gyávák, csak hogy megkaphassuk a támogatást.

V. V.: A kultúrpolitikától függetlenül úgy érzem, a színház és a művészet burjánzik.

P. B.: Az ellenzéki attitűd miatt, gondolom.

V. V.: Azért is, igen. A színházak mondanak ki most a legtöbbet – a kőszínházak egyre inkább a régi, bevált módon, a sorok között kezdenek üzenni, a függetlenek meg nyíltan.

B. B.: Igen? Nekem van erről egy véleményem, de kíváncsi vagyok, mit gondoltok: a színházak tényleg kimondanak dolgokat bátran?

V. V.: Igaz, én nem nézek színházat, szóval akkor csak magamról beszélek. Én azért nem félek attól, ami jön, mert mi a 25 évünkből 15-öt pénz nélkül csináltunk, és tudtunk dolgozni, mert akartam, akartunk. Mindig is az volt az elvem, hogy a színházat a körülményekhez kell igazítani. Minket így nem tudnak megfojtani. Egyébként is úgy van, hogy most márciusban tönkremegyünk, menetrendszerűen.