Lévay Szilveszter (Sylvester Levay) sötét hangulatú Elisabeth-jét mutatta be a kecskeméti Katona József Színház a Margitszigeten, és Szente Vajk üzemszerűen korrekt rendezésének sikerült a darab majdnem minden drámaiságát hatástalanítania, revüvé züllesztenie.

Fotók: Margitszigeti Színház / Éder Vera

Levaynak és a szövegíró Michael Kunzének mint a sikerdarab szerzőinek becsületére legyen mondva („eurómusical” – mondhatnánk a darabról az „euródiszkó” mintájára, ha már Levay ennek a popzenei brandnek volt kismestere a nyolcvanas évek elején), a bécsi operett-tradíció ismerőiként tudják, hogy akármilyen revüszerűen, akármilyen unalomig ismételt sémákból is legyen összerakva egy musical, de ha nincs benne egy kicsi, komolyan vehető zenei irónia, ha a librettóból hiányzik legalább egy óvatos kritikai fókusz, a darab teljesen érdektelenné válik.

Levay korrekt karakterzenéket írt az egyes számokhoz, ha kell, barokkos, udvari, ha kell, „ungaresca”-motívumokkal dolgozik egy-egy jelenetben, ha kell, megidézi a hetvenes évek ős-technóját, és nagyon precízen működteti a musical-„rituálét”, a számok bombasztikus zenekari zárlataival, az énekesek hosszan kitartott magas hangjaival ad jelt a közönségnek, hogy minden egyes számot elégedett taps és ováció zárhassa. A hálás margitszigeti közönség pedig, gyakorlott közönségként, engedelmeskedik – 33 fok van még este 8 óra után is, bogarak repülnek be a fejgépek fénysávjaiba, így még játszani is pokoli lehet – a fokozhatatlannak tetsző, hol az érzelmi csúcspontokra vivő, hol a csúcspontok előtt megszakított érzelmi dramaturgiának. (A díszlet felfelé kanyargó csigalépcsői is mintha ennek a zenei gondolkodásmódnak a metaforái lennének. De hát ezek az Elisabeth-franchise állandó darabjai, legfeljebb a tér egyedi, az aktuális színpadtechnikához való alakítása lehet a díszlettervező feladata.)

Ugyanakkor a német lemezfelvételeken, vagy a bécsi, 2012-es jubileumi előadás képein – nálunk 1996-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatták be a darabot, Kero rendezésében és Janza Katával a főszerepben – jól látható-hallható, hogy a nagyon pontosan kidolgozott és az extrém precizitással dolgozó ritmusalapokkal tudja Levay drámaivá, már-már a műfaj határait feszegetővé tenni a zenéjét. Vagy legalábbis nagyon sokfélévé: szinte beláthatatlanul sok táncmotívum, összetett emóció megszólaltatásával kísérletezik, miközben persze megírja a 90-es évek utáni európai musical egy legnagyobb paneljét is. Sissy nagyáriájának, ami a darab egyik zenei lejtmotívja is, az „Ich gehör nur mir”/”Az nem én lennék” dó-szó-lá-dó-szó-lá-szó-dó’-ré’-stb. dallammenetét én minden(!) későbbi, különösen magyar szerzőktől származó musicalben hallom. (Ez talán olyasmi lehet, mint az akciófilmekben az „erre most nincs idő!” mondat, a cselekményt siettető dramatikus szükségszerűségből az idők során forgatókönyvírói babonává alakult kötelező fordulata?) A margitszigeti előadás ennél sokkal „lágyabb” zeneileg, nem a librettó tragikus (vagy tragikomikus? – mert ez is lehetséges volna) felhangjait erősíti, hanem csak egy történelmi, időben mozgó tabló hatásvadász kísérőzenéje.

A librettó ugyanis kettős kódban beszél: benne van a tragikus Sissy-mitológia újramondása, de benne van egy széteső, szinte viszolyogtató, az anarchisták számára méltán gyűlöletes, pszichopatologikus személyiség rajza is – Levayék tíz évvel Brigitte Hamann nálunk is sokak által olvasott, 1982-es, mítoszromboló életrajzi monográfiája után írták meg a darabjukat Erzsébet császár- és királynéről. A cselekményt jelenetenként, lényegében a gyilkos merénylő kihallgatásának flashbackjeiként kapjuk – Luigi Lucheni szerepe pedig tulajdonképpen főszerep. Lucheni nem egy élettörténet narrátora, amivé Szente Vajk lefokozza. Serbán Attila egyébként úgy is játssza Luchenit, mintha főszereplő lenne, csak a vizuális jelenléte túl gyenge, talán a nem túl fantáziadús jelmezek miatt: Kovács Yvette Alida jelmezei a Sissy-portréfestmények pontos imitációjában merülnek ki, és úgy látszik, a többi szereplőre kevesebb gondot fordít.

A librettó másik nagy találmánya a Halál szimbolikus alakjának mint Elisabeth örök szerelmének a megszemélyesítése. A zenei formát tekintve is haláltánc-sorozat az Elisabeth, Levay izgalmas basszusmenetei alkotják – alkotnák, ha a zenekar kicsit feszesebben játszana – ennek a tánczenei formának a mélyrétegeit. Koltai-Nagy Balázs inkább csak kihasználja a szövegkönyvből adódó dramaturgiai státuszát, nehéz benne meglátni azt az egyetlen „embert”, azt a transzcendens valamit, akit-amit az enyhén szociopata Elisabeth magához egyedül méltónak tart. (A musicalben sem lehet úgy szerepet osztani, hogy az játssza, aki el tudja énekelni. Valami több kell.) A történet így voltaképpen hol a Halál, hol Sissy által elutasított, a kettejük közötti, a nagy fináléig beteljesületlenül maradó szerelem története. Szimbolikus történet, a portrékkal és arcrongálásokkal, a közönségre mint a népre áldást osztó hatalmas, a fél nézőteret beborító menyasszonyi fátyollal, a gyerekszereplőkkel, Rudolf trónörökös kiszámítottan könnyfacsaró jeleneteivel, a puskákkal és a bordélyjelenetben nagyot alakító tánckarral (Túri Lajos Péter koreográfiái), meg a gonosz anyóssal, Zsófia főhercegnével. Märcz Fruzsina tud olyan undok módon rikácsolni, mint egy Zsófia főhercegné, de azért itt is hiányzik valami, nem véletlen, hogy a korábbi színrevitelek rendezői olyan prózai színésznőknek adták ezt a szerepet, mint Molnár Piroska vagy Hámori Ildikó.

Szente Vajk rendezése alapvetően csak ezt, a csak a halál pillanatában beteljesülni képes szerelem narratíváját használja, a Lucheni-féle anarchista, mítoszromboló narratíva végig a háttérben marad, pedig ez pszichológiai értelemben is – lásd még a jelenetet a bolondokházában! – meglehetősen fontos lenne, a musical kulcsa, a mítosz pszichoanalitikus de(kon)strukciója. Hiszen Elisabeth ellenségei igazából egy a harmóniát sosem birtokló személyiség kívülre projektált antagonistái. Elisabeth valódi ellensége – Kunze szövegkönyve szerint – a saját skizoid énje.

Vagyis Elisabeth mégsem egy revüsztár, hanem egy szocio- és pszichopatológiai, adleri vagy freudi esetleírás – és igazából mint ilyen lehet a musicaldívák szerepálma. Egy szokatlan, egyedi musical-karakter, amiben az egzaltáltságtól a melankóliáig mindent el lehet játszani, énekelni. Kettős szerep, a bakfis Elisabeth-et a Margitszigeten Bori Réka játszotta – és fogja majd játszani alighanem, Kecskeméten –, alapvetően sehogy, pedig a személyiség diszharmóniájának már itt látszania illene. Polyák Lilla viszont több árnyalatot képes színre vinni Levayék összetett karakteréből, és el is tudja énekelni, virtuóz frazeálási trükkök sorozatából össze tudja rakni a szerep skizoid sokféleségét, az erős, lázadó nőt, a hisztérikus nőt, a gyászoló anyát vagy a kétségbeesett, megtört asszonyt. Nagyon intelligensen menekül ki a rendezés féloldalasságából (a szimbolikus erőltetése a kritikaival szemben) azzal, hogy a játéka egyfajta titokzatosságot sugall. Titokzatosságot, amiről tudjuk, hogy van, hogy lennie kell, hiszen a musical minden jelenete egy-egy traumatapasztalat (nem mintha nem volna elég kaotikus a színre vitt női karakter maga is): de Polyák Lilla olyan karaktert játszik, aki hallgat a lelki sérüléseiről, magában tart dolgokat. Folyton énekel valamiről, de mintha a legfontosabbat sosem mondaná ki, mintha lenne a dalszöveg mögött még valami, valami mélyebb rejtély, mintha lenne minden dalban még egy, el nem énekelt, titkos strófa: ez lenne az Elisabeth-paradoxon?

Ami persze tényleg önellentmondás, mert hogyan létezhetne – Müller Péter Sziámi verstechnikailag intelligensen megoldott, de néhol elég bugyuta magyar dalszövegei sem javítanak a helyzeten – egy musicalben bármiféle, akárcsak lélektaninak mondható titokzatosság, ha maga a műfaj olyan, hogy mire, mi, nézőnk, megörülnénk annak, hogy végre valami dramaturgiai összetettség van kibontakozóban, mire észrevennénk, hogy milyen rejtett konfliktusrétegei fejlenek épp fel egy adott színpadi szituációnak, biztos, hogy valaki kimondja, elénekli, eltáncolja, hogyan kell értenie a nézőnek azt, amit lát.

Mi? Michael Kunze – Sylvester Levay – Müller Péter Sziámi: Elisabeth
Hol? Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Kik? Rendező: Szente Vajk, Zenei vezető: Károly Kati, Karmester: Drucker Péter/Iván Sára, Koreográfus: Túri Lajos Péter, Díszlettervező: Rákay Tamás, Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida, Fény- és animációtervező: Madarász János, Rendezőasszisztens: Sirkó Anna, Szereplők: Elisabeth: Polyák Lilla, Fiatal Sisi: Bori Réka, Ferenc József: Orth Péter, Halál: Koltai-Nagy Balázs, Luigi Lucheni: Serbán Attila, Zsófia Főhercegnő: Märcz Fruzsina.