A színikritikusi mentorprogram résztvevőiként kaptunk meghívást Nagyváradra, a 10. HolnapUtán Fesztiválra. Az eddigi HolnapUtánok közül ez volt a legszerényebb kiadás (kevesebb előadással, programmal, szakmai meghívottal), mégis azzal a benyomással jöttünk el, hogy egy nagyon jó hangulatú és meghitt szakmai rendezvényen vehettünk részt. Beszélgetésünkre a TESZT fesztiválon került sor.

Örkény István Színház: Azt mesél el, Pista! Fotó: HolnapUtán Fesztivál

Boros Kinga: 2020 telén jelentek meg az első hangok arról, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház fenntartója, Bihar megye megyei tanácsa erős nyomás alatt tartja a váradi kulturális intézményeket. Többek között emiatt is korlátozottabbak voltak 2022-ben a HolnapUtán Fesztivál lehetőségei, ennek ellenére, ha a programot nézzük, a szervezők megtartották azokat a bevett fesztiváldramaturgiai pontokat, amelyeket 2013-tól artikuláltak. Meghívták a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatát, akik nagy kedvencei a váradi közönségnek, több HolnapUtán fesztiválon is szerepeltek. A tavalyi évhez hasonlóan ismét műsorra tűztek vajdasági előadást. Meghívták a budapesti Tótferit, amelyet Kárpáti Péter, a Szigligeti Társulatot vezető Novák Eszter állandó dramaturgja rendezett. A HolnapUtánt rendszerint egy fontos magyarországi előadás zárja, ez idén az Örkény István Színház és Mácsai Pál volt, az Azt meséld el, Pista! Kívülről, nézői szemmel talán észre sem lehetett venni, hogy mennyire nehéz körülmények között került sor erre a fesztiválra. Meghívottként inkább ráláttunk arra, hogy pont olyan célkitűzésekből kellett most visszavenni, amelyek a HolnapUtán fesztivál elindításakor, 2013-ban megfogalmazódtak. A fesztivál azt tűzte ki maga elé, hogy a Holnap városában, az Ady Endre és kortársai által alapított irodalmi társaság városában, száz évvel később megnézze, él-e még a holnaposokéhoz hasonló lendület és progresszív kultúra-szemlélet. Innen ez a találó név, és ez alakította a fesztivál profilját úgy, hogy korábban mindig fontos helyet kaptak a programban a holnap színházcsinálói, pályakezdők, színház szakos diákok. Elszomorító, hogy a finanszírozási nehézségek miatt idén nem lehetett ezt folytatni. Ugyanakkor dicséretes, hogy a közönség nem sínylette meg.

Hármunk beszélgetése a nagyváradiak Az öngyilkos című előadására és a Kosztolányi Dezső Színház Dogville című előadására összpontosít. A szabadkaiaktól azóta a TESZTen láttunk még egy előadást, szintén Urbán András rendezésében A Csókos Asszony Lovagjait. Mit gondoltok Urbán színházáról?

Kedves Kriszta: Nagy élmény volt azt látni, hogy ezek a színészek mennyire jól dolgoznak együtt, és mennyire hisznek Urbán András rendezői koncepciójában. A Dogville direkt módon tesz erőszakot a nézőn, provokál, megbotránkoztat, A Csókos Asszony Lovagjai nagyon finoman „nézőerőszakoló”. Én szeretem azt, amikor piszkál egy előadás, legyen nekem mocsok! A Dogville-ben szó szerint minden van a színpadon: föld, köpet, darabokra tépett iporka, száraz levelek. A Csókos Asszony Lovagjai-ban inkább szavak szintjén van jelen a mocsok. Egyik jelenetben elmondják, hogy nem beszélünk eleget a szexről, és mutassuk meg a magyar nyelv szépségeit, majd végigkáromkodják a következő perceket.

Fazakas Réka: A Csókos Asszony Lovagjaiban a mocsok elsősorban a giccsben érhető tetten. Az előadás minimális díszlettel, szinte kizárólag festett háttérfüggönyökkel dolgozik, de azon nagyon erős giccses jelzéseket helyez el.

K.K.: Az élet fája, szökőkút, őzikék. Kész Bambi-parádé.

F.R.: A jelmezek is nagyon díszesek, de vállaltan nem funkciójuk szerint használják őket. Ennek köszönhetően megkérdőjeleződik a vitézkötéses mellény meg a nagyestélyi fennköltsége, amivel ezeket az öltözékeket önkéntelenül társítjuk.

Az előadásban sokat beszélnek a meztelenségről, a meztelenség színészi vállalásáról, miközben egyáltalán nincs benne meztelenség. Amikor a színészek levetik a ruhájuk, akkor meztelen testet ábrázoló kezeslábasban maradnak. Amikor az estélyit levetik, akkor magyaros mintás, hímzéses corsette-ben. Amikor lemeztelenednek, akkor is a magyar érzést viselik magukon. Nem bőrre vetkőznek, hanem magyar magra. A Csókos Asszony Lovagjai így provokálja a nézőt.

K.K.: A Dogville cselekményének, ahogy Lars von Trier filmjében is, része a főszereplő lány rendszeres megerőszakolása. Adják körbe, mint egy rongybabát. Az első erőszakjelenet erősen hat, a harmadik-negyedik hatása számomra nem fokozódott.

B.K.: Az erőszakreprezentációt vizsgáljuk, amikor ezen jelenetek határmechanizmusán tűnődünk.

K.K.: Ha direktben megmutatom, hogy valaki megerőszakol egy embert, sokszor nem olyan hatásos, mint amikor csak érzékeltetik. Mennyire felkavarójelenete a szabadkai Dogville-nek, amikor az almaszállító autó ponyvája alatt, a szemünk elől elbújva teperik le Grace-t! Castellucci Purgatórium című előadása jut eszembe erről: semmi nincs a színpadon, csak az erőszaktevés borzasztó hangjait halljuk. Nem a képünkbe tolja az erőszakot, hanem egyenesen a lelkünkbe szúr.

A Csókos Asszony Lovagjai ironikus buborékot húz a felvetett komoly kérdésekre, így kicsit elneveted az egészet.

B.K.: A hatalommal való visszaélés tematizálására gondolsz?

K.K.: Igen. Például felmerül, hogy a színháztörténet során a színésznők sokszor úgy tudtak a pályájukon érvényesülni, ha belementek ilyen-olyan dolgokba a színházigazgatóval. Vagy a színészi testkép kérdése: „azt mondták, nagy a fenekem”, mondja szerepe szerint az egyik színésznő, majd azzal folytatja, „megmutattam, mennyit edzettem, erre azt mondták, egy kis zsír lehetne rajtam”.

F.R.: Én nem tudom, hogy mikor nevettem ennyire felszabadultan színházban, mint A Csókos Asszony Lovagjain, pont amiatt, hogy éreztem, ez nem kiüresedett humor, hanem végig tudatában vagyunk a kérdések súlyának. Az előadás abból indul ki, hogy a közönség operettet szeretne, felhőtlenül szórakozni, tehát hagyjuk már a politikai színházat és a kortárs művészetet, mindent, ami kényelmetlen helyzetbe hozhatja a nézőt, mert elég kemény az élet önmagában, ne rakjunk rá még egy lapáttal a színházban. A színészek is valami felhőtlent szeretnének játszani, és többé nem vetik meg azt a nézői kérést, hogy jól szórakozzunk. Ezt az ígéretet az előadás valóban beváltja. Számomra az volt nagyon érdekes ebben, hogy a szórakozás nem zárta ki a reflektált viszonyulást a tárgyalt problémákhoz Tartalmasan szórakoztunk. Ilyen értelemben azért nem tett erőszakot rajtam ez az előadás, mert partnereként kezelt, számolt azzal, hogy érteni fogom, amiről beszél. Volt egy összekacsintás az előadás és köztem.

Kosztolányi Dezső Színház: Dogville. Fotó: HolnapUtán Fesztivál

B.K.: A Dogville-ról nem mondható el ugyanez azegyenrangú színpad-néző viszony, az előadás kifejezetten arra épít, hogy a színpadon látott erőszakot saját testén-lelkén éli meg a néző. A test bántásának első momentuma az az előadásban nem egy explicit nemi erőszak eljátszása, hanem a kezdőjelenet: a főszerepet játszó színésznő arról beszél, mi mindent hajlandó megtenni színészként az érvényesüléséért, eközben földdel tömi a száját. A nézőtéren ülve az öklendezéssel küzdöttem.

K.K.: Igen, ez az első rész nagyon élő volt. A színésznő bejön az üres színpadra, beáll a fénybe, és némán végrehajtja a hangfalból érkező utasításokat: levetkőzik, hogy jobban felkeltse a nézői figyelmet stb. A provokáció abban állt, hogy hiába akartam volna megmutatni nézőként, hogy én figyelek rá, én itt vagyok, a negyedik faltól sötétbe zárva viszont nem csinálhatok semmit. Nekem mindig kérdés az ilyen előadásoknál, hogy mi lenne, ha beleszólnék? Csak tudom, hogy az előadásnak nem ez a célja, hanem a tehetetlenséget érzékeltetni.

F.R.: A tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, erőszakot sokféleképpen érzékelteti az előadás. Például amikor Grace és Tom (Fülöp Tímea és Kucsov Borisz) először találkozik, Tom úgy ad neki enni, hogy a zakuszkába mártott ujjait kínálja a térdelő lánynak, arról kell lenyalnia az ételt.

B.K.: A mozdulatsor egyértelműen a fellációt idézi.

F.R.: Ez egy nagyon erős gesztus és szerintem ez is nagyon sok ember tűrésküszöbét átlépheti, mégsem kellett levetkőznie hozzá a színésznek. Grace expliciten megmutatott tömeges megerőszakolása a Négy évszak akkordjaival kísérve, úgy érzem azonban, öncélúan provokál. Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy az előadás passzív nézői attitűdre kárhoztat, és az egyetlen lehetőségem asszisztálni az erőszaktételhez.

B.K.: A két előadás alapján úgy tűnik, a Kosztolányiban dolgozó alkotókat foglalkoztatja, hogy hogyan tudunk etikusan élni egymással egy városka lakói vagy egy színházi közösség, ilyen szempontból mindegy is, mindkét történet társadalmi látleletté nő.

Kosztolányi Dezső Színház: Dogville. Fotó: HolnapUtán Fesztivál

A Dogville jellemzően inkább mimetikus színházi nyelvéhez képest Az öngyilkos, a nagyváradi társulat Botos Bálint rendezte előadása, hangsúlyosan teátrális nyelvvel operál. Nyikolaj Erdman darabját Erdélyben nagyon ritkán játsszák, az elmúlt negyven évben mindössze két bemutatója volt, Sepsiszentgyörgyön és Kolozsváron, mindkettőt Seprődi Kiss Attila rendezte. Ez a Gogoléra emlékeztető világ eleve nem realisztikus színrevitelre kínálja magát: a nyelv és a fordulatok egyaránt karikaturisztikusak, a párbeszédek, a szereplők közti viszonyok az abszurddal határosak. A főszereplőt rá akarják beszélni az öngyilkosságra azért, hogy azzal jót tegyen a közösségnek. Minden szereplő egy saját, személyes vagy társadalmi rétegéből fakadó problémáját véli megoldani azáltal, hogyha ő feláldozza magát. Podszekalnyikov ilyen értelemben Grace-szel rokonítható: mindkettőből megváltót akar csinálni a közösség.

Botos nagyváradi meghívása szisztematikus építkezésről tanúskodik: néhány évvel ezelőtt a Liget című független kolozsvári rendezése szerepelt a HolnapUtánon, azt követően vált rendszeres vendéggé a Szigligeti Társulatnál. Rendezésében Erdman darabja Gólicza Előd díszletében és Bajkó Blanka Alíz jelmezeivel olyan lehetőség a váradi társulatnak, amelyben a kedélyes, társalgási játékstílust meghaladva cselesen stilizálhatja groteszkké.

K.K.: Valóban nagy hangsúlyt kap az előadás látványvilága. A sötét nagyszínpad közepén megvilágított képkeret, benne piszkosfehérre mázolt arcú, zsákvászonszínű ruhát viselő alakok.

B.K.: Rongybabára és túlkozmetikázott hullára emlékeztet a szereplők megjelenése.

F.R.: A nem realista ábrázolásmódhoz nagyban hozzájárult a karakterek szögletes mozgása. Mindenkinek volt egy jellegzetes mozdulata, ami karakterjellemzőként működött. Például Dimény Leventének az, hogy zsebre vágja a kezét és kihúzza magát.

K.K.: Tompa Gábor híres A kopasz énekesnő-rendezését juttatta eszembe a furcsa, nem valószerű mozgásvilág. Az előadás első jelenetei azt az elvárást keltették bennem, hogy nem csak a látvány mozog majd az abszurditás szintjén. Az elején ez működik is: a karakterek, a történet, a fények, a mozgás hozzák ezt az abszurd érzést, majd fokozatosan elcsúszott valami…

F.R.: Az izgalom, amit bennem a díszlet és a játéknyelv elindított, kifulladt az előadás közepén, amikor már önmagában nem volt elég. Inkább az érdekessége maradt meg, de nem tudott építkezni, nem tudta a figyelmemet végig lekötni, amikor már eleget láttam belőle, akkor nagyot csökken az érdeklődésem. Kezdetben megteremtett egy kíváncsiságot, amit aztán nem tudott fenntartani.

B.K.: Minden, amit ez a díszlet tud, az első perctől kezdve feltárja magát a szemünknek. Nem tartogat meglepetést annak ellenére sem, hogy változik az előadás során, annak ellenére sem, hogy képileg Robert Wilson esztétikáját juttatja eszünkbe.

K.K.: Hamar megszokta a szemem.

F.R.: Találó megfogalmazás ez, hogy megszokta a szemed, mert az azt is jelenti, hogy volt mit megszokni. Nagyon örültem, hogy kicsit más a nyelvezet az általában megszokottnál, hogy van benne kísérletezés.

Kosztolányi Dezső Színház: A Csókos Asszony Lovagjai. Fotó: TESZT / Petru Cojocaru

B.K.: Az is örömre adott okot, hogy bár a társalgási játéksablonokat nem sikerült maradéktalanul felülírni, néhány színész egészen új eszközöket, az ő „repertoárjától” eltérő megközelítést próbált ki. Tasnády Sáhy Noémit emelem ki, akit az alkata és az életkora ebben a társulatban a primadonna és naiva, a szép, fiatal, szerelmes női szerepekre predesztinál. Kiválóan élt a megnyomorodott, csúnya, már-már véglényszerű figura játéklehetőségével, és következetesen tudta végigvinni az említett karaktermozgásokat.

Milyen szakmai tanulsága volt még számotokra a HolnapUtán Fesztiválnak? Minek örültetek?

F.R.: Én elsősorban a családias légkörnek, hogy volt tér a beszélgetésnek.  Nagyobb fesztiválokon néha nehezebben nyílik erre alkalom.

K.K.: Ez volt az első fesztivál, amelyen a járványügyi lezárások után részt vettem. Kellett ez a pezsgés, kellett Nagyvárad, kellett a feltöltődés és a kizökkenés a megszokott kolozsvári közegemből. Nagyon jó ötlet volt az, hogy esténként a fesztiválon fellépő színészek zenéltek. Például a szentgyörgyi társulat előadása után Kónya-Ütő Bence, a váradiak előadása után Trabalka Cecília. Szerettem azt, hogy a szakma kötetlenül találkozhatott és beszélgethetett, és én mint pályakezdő megfigyelőként és hallgatóként vettem részt ezeken. Nagyon sok mindent ad, hogy meghallgathattam különböző álláspontokat, ebből tudok építkezni.

B.K.: Bennem élt egy sztereotípia az Urbán András-előadásokról: föld, vér, testnedvek, meztelenség, nemi szervek nagyon aktív használata, üvöltözés. A Dogville-t, illetve A Csókos Asszony Lovagjait látva örömmel üdvözöltem azt a komoly önreflexiót, amellyel Urbán színháza dolgozik. Ugyanakkor elgondolkodtatott: van-e nálunk, Erdélyben kőszínházi alkotó és színház, aki hasonló önvizsgálattal tud viszonyulni a saját munkájához?