Az ember csak kapkodja a fejét, miközben Bodó Viktor új rendezésében szokás szerint elszabadul a pokol. Az Örkény Színház előadása éjsötét és abszurd drogmusicallé változtatja Shakespeare Szentivánéji álmát.

Fotók: Horváth Judit

Új lakó érkezik rehabra: egy színész. Meglepődünk ezen? Aligha. Köztudott tény ugyanis, amolyan több évszázados hagyomány, hogy a művészek és a tudatmódosító szerek világa gyakran összeér. Jéger Zsombor figurája, Ferenc belép, és kénytelen felhagyni minden reménnyel, akár egy börtönben, lefoglalják az összes motyóját a rehab munkatársai, a szintén rossz pszichés állapotban lévő és egykor szerfüggő szakemberek, akiket Máthé Zsolt és Hajduk Károly alakít. A pszichiátria világát tehát Ferenc szemén keresztül látjuk először, mégpedig abszurdnak és vészjóslónak, ami ellenszegül az összes ilyen típusú hellyel szemben támasztott elvárásunknak. A művészi fantázia szüleménye, mondhatnánk fellélegezve, de aki látott már állami rehabilitációs központot, pszichiátriát vagy egy szimpla belgyógyászatot életében, az tudja, hogy a színpadon lefestett kép nem áll túlzottan messze az igazságtól. Omladozó, beázó épület, rosszul fizetett, fásult munkatársak, akik maguk is segítségre szorulnának – már a kezdő jelenetekből is világos: kevés az esély, hogy valaki innen gyógyultan távozik.

Bogya Tímea Éva: Általában szkeptikusan állok a drog színpadi megjelenítéséhez, sokszor elsőkörös megoldásnak tartom a szociális és pszichés gondok felmutatására, olyan eszköznek, amivel könnyen meg lehet magyarázni problémákat, anélkül, hogy valóban megértenénk, mi okozza azokat. Sokszor azt látjuk a színpadon, amit mi elképzelünk a drogfüggőségről, és nem azt, amilyen valóban lehet. Ezért voltam kíváncsi, hogy Bodó Viktor, Závada Péter és az Örkény Színház miért pont ezt a közeget választották, ráadásul ennek megmutatására miért (megint) egy klasszikust, a Szentivánéji álmot. Az előadás második felvonásában pedig kielégítő, gyönyörű választ kaptam rá. A kezdeti kiábrándultságom után, hogy ismét a klisés bohém művész figuráját látjuk a színpadon, arra gondoltam, hogy ezt a nihilt itt ironikusan ábrázolják, a populáris kultúránk nyelvének kifordításán keresztül látjuk saját valóságunkat. A világ felborul, feje tetejére áll, kiderül, hogy a rehabot vezető Zoltán (Polgár Csaba), mint egy magyar Walter White, a rehab padlásán főzi a porokat. Az előadás végén megkapja a csapat a rehab fennmaradásához szükséges állami támogatást anélkül, hogy teljesítették volna a pályázati feltételeket, és megvalósult volna a színházterápiás foglalkozás. Nemcsak a drogos vízió, de a valóság legalább annyira értelmetlen és abszurd: egyikben sem értelmezhetőek a létező szabályok.

Bodó Viktort ebben az évadban célzottabban érdekli a drogfüggőség problémája, mint korábban, habár a téma már korábbi előadásaiban is előkerült, így például a 2019-es, szintén az Örkényben bemutatott Kertész utcai Shaxpeare-mosóban. Most, az évad legelején pedig szintén ezzel a problémával foglalkozott A csoport című előadásában, a 6SZÍNben, ahol addiktológusokat, pszichológusokat is bevont a munkafolyamatba. Ennek eredménye látszik talán a Lidércek, Shaxpeare, Delírium csoportterápia-jelenetében is, ahol tipikus, és épp ezért hiteles figuráit látjuk a szenvedélybetegeknek. Hogy ráismerünk ezekre a típusfigurákra, az természetesen a színészek nagyszerű játéknak is köszönhető, akik megmutatják azokat a személyiségbeli elváltozásokat, amiket a függőség okozott figuráikban. Novkov Máté Kornélja indulatkezelési problémákkal küzd, Ficza István Dénese skizoaffektív zavarral, Józsa Bettina Csengéje és Kókai Tünde Dettije depresszióval, Patkós Márton Ábrisát egyéb neurotikus zavar kínozza. Talán Borsi-Balogh Máté Zágonja, valamint Jéger Zsombor Ference tűnik a leginkább kiegyensúlyozottnak, ám ezek a különbségek az előadás további részében lényegtelenné válnak, mert – ahogy azt korábban is jeleztem – a rehabilitációs központ vészterhes nyugalma szép lassan pokollá változik. Mondjuk úgy, hogy William Shakespeare poklává.

Jenei Péter: A színészi játék valóban nagyszerű, a társulat tagjai lubickolnak a tettetett őrületben, ami később kábítószer indukálta egyre elhatalmasodó tébollyá változik. De a hitelesség csak amolyan vígjátéki hitelesség. Amíg A csoport kifejezetten a rehabilitációt és a függőségekről való leszokást teszi meg központi témájának, olyan precízen bemutatva a rehabilitációs szakmai munkát, hogy abban még egy pszichológus sem talál kivetnivalót, addig a Lidércek, Shaxpeare, Delírium komikumforrásként tekint a szenvedélybetegségekre és a rehabilitációra is. Itt minden és mindenki a vicc kategóriájába esik, és azért van jelen, hogy egyszer csak egy bohóctréfa csattanója legyen. Vagyis az LSD karakterei mindannyian karikatúrák, akik közül senki sem férne be az A csoportba, mert ott rögtön ízléstelenné válna a jelenlétük. De ebben az előadásban, ahol „önmaguk paródiájává” tudnak válni, csak ők lehetnek jelen, mert a világ, amiben vannak, épp olyan irracionális, mint ők maguk.

Shakespeare, a drog és az őrület elég evidensen kötődnek egymáshoz, jól tudja ezt Bodó Viktor és az előadás szövegkönyvét író Závada Péter is. Képzelet és vágyakozás, álom és halál ugyanis erős kapcsolatot ápolnak egymással darabjaiban. Gondoljunk csak Lőrinc barátra, az alapvetően jószándékú méregkeverőre a Rómeó és Júliából vagy persze a Szentivánéji álomra, ami valóban értelmezhető úgy (és sok rendező értelmezte már ekként), mint kollektív rémálom. A drog Bodó Viktor e két rendezésében pedig a Shakespeare által megfogalmazott értelmen túli dimenzió nagyon is földi leképződése, ami egyfelől kicsit leegyszerűsíti az értelmezést, másrészt erős kortárs olvasattal tölti meg azt. És persze az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy vajon a szerhasználat vágja-e végül teljesen taccsra a szereplőinket, vagy esetleg Shakespeare szövege.

J.P.: Vagy esetleg a realitás. Pontosabban a realitással való folyamatos ütközése a szereplőknek. Azzal a realitással, amit elsősorban a díszlet képvisel, de megjelenik néhány közéletre vonatkozó kritikus kiszólással és természetesen az előadást beindító mozzanatban, miszerint miniszteri küldöttség érkezik megtekinteni a korábbi támogatás eredményét, ami miatt egy színi előadást kell prezentálnia a klinika bentlakóinak. Egy irracionális világban pedig adekvát válasz az őrültség vagy mámor is.

A Szentivánéji álom egyébként úgy jön a képbe, hogy az intézmény beázik, a javításra pedig csak akkor küld pénzt a minisztérium, ha az igazgató elszámol a korábban színházterápiára kapott támogatással, tehát ha a rehabon gyógyulók (és dolgozók) bemutatnak egy színházi előadást. Így válik az intézmény egy napra amatőr színjátszókörré, a játszók pedig éppen úgy keverik össze a fikciót és a valóságot bizonyos szerek hatására, amelyek Oberontól és Pucktól származnak, mint ahogy Shakespeare szereplői vesztik szem elől az álom és a valóság közti határokat.

Nos, ha valakit, akkor egy színházi rendezőt biztosan nem engednék egy csapat felépülő közé. Rossz vége lesz ennek itt is, a Friedenthal Zoltán által játszott színházterápiás segítő ugyanis egy C kategóriás, ám ambiciózus rendező, akinek célja elsősorban nem az ápoltak gyógyítása, hanem önnön tehetségének kibontakoztatása. Az egyik legviccesebb pillanata az előadásnak az a mesterember-jelenet, amelyben a frissen verbuválódott rehabos társulat a megfelelő koncepció kialakításán gondolkozik, és arra a kérdésre keresi a választ, van-e még érvényes társadalomkritika vagy érvényes megszólalási forma a színházban. Erre pedig válasz lehet az egész előadás, habár nehéz eldönteni, hogy pozitív vagy negatív válasz.

B.T.É.: Ezzel teljesen egyetértek. Rendkívül szórakoztató, ahogy ezek a meta-rétegek találkoznak, egybeolvadnak, sok minden csak látszólag adja tálcán magát, van, amit csak napokkal később értünk meg. Külön tetszett Friedenthal Zoltán karakterében, hogy nemcsak azért volt C kategóriás rendező, mert a színházi világ mint olyan és annak bennfentes alakjai kiközösítették, hanem mert tényleg nem ismeri fel a helyzetet, nem képes együttműködni, alkalmazkodni a szituációhoz. Tetszett, hogy elindult a félreértett, alábecsült művészember archetípusa, és nem az derül ki, hogy igazából zseniális, hanem hogy valóban rossz. Friedenthal Zoltán megtalálja azokat a frappáns gesztusokat, mozgásokat, hangtartományokat, amelyektől kivételesen tenyérbemászó lesz, Giliga Ilka jelmeze pedig még ennél is pitibbé teszi őt. Humoros, de körülnézve magunk körül egyúttal szívszorító is, ahogy nem hajlandó elfogadni: nem egy romhalmaz közepén fogja megvalósítani élete munkáját.

Ami viszont egészen biztos, hogy nagyon szórakoztató válasz. Ahogy Bodó legtöbb rendezésére, úgy erre is jellemző a fragmentáltság, a formákkal való szabad, határtalan játék. Ami itt feltűnően sokszor előkerül, az a könnyű, zenés előadások jellemzői, a musicalklisék, miközben a produkció a legkevésbé sem törekszik a musicales felépítésre. A zeneszámok meglepetésszerűen jönnek elő a jelenetekben, köztük Závada Péter kiváló rapszövegétől a Disney-dalokon és A padláson át egészen hazai (köztudottan kábítószerfüggő) rockzenészek számaiig minden megtalálható, jóleső összevisszasággal. De emlékezetes operettes momentum Oberon és Titánia harca is, amely egy válási jelenet Polgár Csaba ránézésre ügyefogyott és ártalmatlan, ám titokban tisztességtelenségeket elkövető intézetigazgatója és a nemzeti érzelmű, honfoglaló magyarnak beöltözött színésznő felesége (Hámori Gabriella játssza) között.

J.P.: Lehet, hogy az előadás felépítése nem musicales, én mégis ezzel a jelzővel illetném. Hiszen a jól megválogatott betétdalok mindig egy-egy szereplő belső lelkivilágát hivatottak tolmácsolni. Amit alkalmasint kisebb-nagyobb koreográfia egészít ki. Vagyis lehet, hogy nem olyan ütemben érkeznek a számok, ahogy az a musicaleknél elő van írva, mégis pont akkor hangzanak el, amikor szükség van rájuk. Ráadásul ilyenkor a fények és a vetítés pszichedelikusan, mint egy LSD tripben változnak meg a realizmusra törekvő díszletben, hasonlóan ahhoz, ahogy azt korábban a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban vagy a The Black Riderben már megszoktuk. Utóbbi pedig, ne feledjük, szórakoztató színházi előadás kategóriában nyerte idén a kritikusdíjat, és valószínűleg az előbbi is azt nyert volna (vagy nyert volna azt is), ha 2021-ben a COVID-járvány miatt nem átalakított/lerövidített kategóriákkal rendezik meg a díjátadót.

A Lidércek, Shaxpeare, Delírium után már bátran kijelenthetjük: Bodó Viktort egy ideje különösen vonzzák a régi, rossz állapotban lévő, koszlott közösségi terek. Ilyen volt a Balázs Juli által tervezett omladozó uszodaépület a vígszínházi A revizorban, ilyen volt a sötét aurájú autómosó a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban, és ilyen a mostani előadás rettenetes állapotban lévő rehabilitációs központja is – utóbbi kettőt Schnábel Zita tervezte. Ám a hiperrealista díszlet pillanatok alatt képes átalakulni realitáson túli világgá – ezt az előadás füsttel, fényekkel és hangokkal oldja meg. Mintha a tér már önmagában is élő organizmus lenne, amelynek változásait a szereplők mentális állapotai, projekciói alakítanák.

J.P.: A díszlettel kapcsolatban nem érzem pontosnak azt, hogy ezek vonzanák Bodót. Egész egyszerűen ezzel vagyunk körülvéve: pergő vakolatú, beázó kórházakkal, omladozó, burkolatát ledobó uszodákkal, penészes, olajfoltokkal tarkított autómosókkal. Vagyis mint korábban említettem, ezekben a fajta rendezésekben a díszlet a realitás mérőfoka, ez kapcsol a valósághoz, amelyben aztán elszabadulhat a bodói abszurditás. Ezért is fontos, hogy a díszletnek legyen egy „élő organizmus” jellege, mert alakulnia kell a benne végbemenő történésekhez. A díszlet időszakos metamorfózisa szükségszerű, ahogy korábban a Ledarálnakeltűntemben és Liliomban is.

B.T.É.: Puck jelmeze különleges. Gilika Ilka átszexualizálja, miközben teljesen össze nem illő jegyeket látunk rajta: magassarkú, fehérnemű, de mintha elfelejtette volna például felvenni a parókát, a lábát pedig szőr borítja. Megmozdul egy kicsit a néző gyomra tőle. A közönségre gyakorolt fizikai hatás a teljes előadásra igaz: a realista díszletbe befurakodik a téboly (díszlet: Schnábel Zita), az egész színpadot beteríti a video mapping (világítás: Baumgartner Sándor), a színészek excentrikusak, üvöltenek, ugrálnak, a szöveg széttartó nézőpontok tömkelege, fogódzók nélkül. Bodó rendezői nyelvének fontos eleme, hogy a nézőre nemcsak az értelmi, hanem fizikai szinten is próbál hatni, az LSD-ben ez meg is valósul. Az előadás, ahogy Bodó Viktor rendezései általában, emlékeztet bennünket, nézőket, hogy teljes testi valónkkal veszünk részt a színházi eseményen.

De mint tudjuk, a színpadi tér nem magától változik: a fényeket, a hangokat, a füstgépet valaki irányítja. Ez csak azért érdekes, és Bodó vígszínházi rendezését is azért idéztem meg az előbb, mert van itt, a Lidércek, Shaxpeare, Delíriumban egy keret, ami nem Shakespeare-hez tartozik, hanem Gogolhoz. Arra, hogy A revizor jelenik meg az Örkény színpadán, egyértelműen utal maga Bodó is. A Zsigmond Emőke által alakított Kondorosiné ugyanis eléggé emlékeztethet minket A revizor ugyancsak Kondorosiné nevű szereplőjére. (Természetesen sem Gogol, sem Shakespeare nem írt semmiféle Kondorosinét a darabjába). Ám Zsigmond Emőke Kondorosinéja mellékszereplőből főszereplővé lép elő, ő lesz Puck, aki a háttérből a szálakat mozgatja. Illetve ezt gondoljuk egy darabig, egészen addig a pillanatig, amíg a minisztérium küldöttje meg nem érkezik, vagy hogy pontosabb legyek: hírt nem ad a jelenlétéről, hiszen ahogy kiderül, végig jelen volt. Vele van Tas, akit Vásárhelyi Márton játszik, aki történetesen az Örkény Színház műszaki munkatársa – tehát az az ember, aki a valóságban a fények és a hangok változásait irányította. Hogy volt-e előadás, és hogy az milyen volt, természetesen teljesen mindegy a küldöttnek, a pénzcsapok beindításával és elzárásával kapcsolatban nagyjából a szokásos dolgok derülnek ki. Másfelől – mivel a küldöttet az a Novkov Máté játssza, aki az előadás elején még a rehab egyik felépülője volt – nyitva marad a kérdés, hogy a küldött jelenlétével megérkeztünk-e a valóságba, vagy a fikció egy újabb metamorfózisát látjuk-e.

B.T.É.: Már-már tragikus, hogy a nézők azért szurkolnak, hogy ezek a figurák – alkalmatlanságuk ellenére – mégis megkapják a pénzt, mert hátha akkor több idejük lesz meggyógyulni. A jó hír ellenére a várva várt katarzis elmarad. Ez kulcsfontosságú pillanat. A színészek körül megfagy a levegő. Majd Zsigmond Emőke Kondorosiné Puckként elénekli a Korál együttes Maradj velem dalát, mely jelentősen különbözik az addigi összes többi daltól. Lekerül róla a cukormáz, és valóban megszólal. Majd újra körbe ülteti a betegeket, és sejtjük, hogy sokáig fognak még itt ülni.

Mi? Shakespeare: Lidércek, Shaxpeare, Delírium – William Shakespeare Szentivánéji álom című drámája, Závada Péter átirata és a Társulat improvizációi alapján
Hol? Örkény Színház
Kik? Szereplők: Polgár Csaba, Hámori Gabriella, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Ficza István, Kókai Tünde, Friedenthal Zoltán, Máthé Zsolt, Hajduk Károly, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton. Dramaturg: Varga Zsófia. Díszlet: Schnábel Zita. Jelmez: Giliga Ilka. Világítás: Baumgartner Sándor. Zene- és sounddesign: Keresztes Gábor. Intim koordinátor: Egyed Bea m.v. Trükkmester: Ujvári Bors e.h. Szcenikus: Nyegota Krisztián. Zenei munkatárs: Kákonyi Árpád. Rendező: Bodó Viktor.