„…nincs olyan ember, akinek a kezéhez nem tapadnak bűnöcskék. Ez az emberi természet alapbeállítása. Ilyennek teremtett minket a Jóisten. Ámen.” – mondja Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij polgármester Gogol A revizor című darabjának első felvonásában. Hogy aztán ezek a „bűnöcskék” kisebbek vagy nagyobbak, azt szereplője válogatja, akár Gogol színművéről, akár mondjuk Shakespeare III. Richárdjáról van szó. Nem véletlen tehát, hogy ebben az írásban épp e két műből született előadásról számolok be, mindkettőt a 6. MAFESZT-en láttam (az egyes romániai magyar színtársulatokat összefogó Magyar Színházi Szövetség – MASZÍN – éves szakmai találkozóján, amelynek idén a nagyváradi Szigligeti Színház volt a házigazdája).

Gogol darabja a nagyváradiak előadásaként szerepelt a programban, Kovács D. Dániel rendezésében, Shakespeare királydrámáját pedig a szatmári Harag György Társulat mutatta be, Albu István rendezői elképzelésében. Az elkövetett kisebb-nagyobb bűnöcskék mellett – el egészen a főbűnig – az eredeti darabtól kisebb-nagyobb mértékben eltérő szövegváltozat is közös jellemzője a két produkciónak: A revizor szövegpéldánya Fehér Balázs Benő munkája, aki Szilágyi Ákos fordítását dolgozta át egy korábbi alkalomra (és mint a szakmai beszélgetésen kiderült, a rendező és Fehér Balázs Benő további finomításokat végzett rajta), a III. Richárd drámaszövege pedig Vecsei H. Miklós átirata nyomán, illetve a rendező és a dramaturg, Bessenyei Gedő István koncepciója alapján született. És itt talán meg is állhatnék a közös szálak felfejtésében, ha csak meg nem említem, hogy a nők nagyrészt, finoman fogalmazva, a férfiak eszközeiként szolgálnak mindkét előadásban – this is men’s world, you know – illetve, hogy mindkét produkció tartogat meglepetéseket azok számára, akik az előadás megtekintése előtt nem tanulmányozzák alaposabban a szereposztást/műsorfüzetet.

A revizor, r.: Kovács D. Dániel, nagyváradi Szigligeti Színház. Fotó: Vígh László Miklós

Kezdem rögtön A revizor végével. Minekutána végignézzük, milyen megalázóan bánnak a nőkkel ebben a korrupcióval, hatalmi visszaélésekkel terhelt miliőben – sőt, a polgármester egy adott pillanatban a fizikai bántalmazástól sem riad vissza –, mit ad isten (nem, ő nem adhatta ugyebár, hiszen a polgármester hite „gránitszilárd”, minden vasárnap ott áll a misén, énekli a zsoltárokat, reggel tízkor), szóval, mit ad a karma, egyszer csak megjelenik az igazi pénzügyi ellenőr képében… egy revizornő (Trabalka Cecília). Aki mellesleg a teljes utolsó jelenet alatt a háttérből figyelte az eseményeket. Az már más kérdés, hogy mi történik vele az előadás utolsó pillanatában, de erről kicsit később.

Kovács D. Dániel harmadszorra dolgozik a nagyváradi társulattal, 2020-ban A Schroffenstein család című Kleist-darabot, 2023-ban pedig a Kafka-kabarét rendezte (ez utóbbira a 2024 novemberében megjelent dráMAi igazságok című írásomban tértem ki röviden). Egészen lehetetlen térbe helyezi rendező és látványtervező (Florina Bellinda Vasilatos) a cselekményt, mintha egy teljes egészében faburkolattal ellátott hajófülke belsejében lennének a szereplők, kétoldalt ferdén felfelé emelkedő résszel. Többnyire ebben a régimódi stílusú, zárt térben mozognak a színészek (el is hangzik a második felvonás elején a dosztojevszkiji idézet: „a szűk szoba szűkíti az agyat és a lelket”), ritkán, és csak meghatározott céllal lépnek ki egyesek ebből a fadobozból a teljesen üres színpadi előtérbe. A polgármester (Balogh Attila) érkezését várják a testületi ülésre lassan gyülekező, tébláboló helyi tisztségviselők, aki aztán néhány perc múlva egy erős, villámlás-dörgésszerű fény- és hanghatást követően szinte berobban ebbe a szűk térbe, riadalmat okozva a jelenlévők között. Jelentőségteljes hanghatás: előre jelzi a helyi kisisten megjelenését, akitől retteg szinte mindenki, de előrevetítheti a kisvárosi „hajót” lassan elsüllyesztő vihar kezdetét is. És mint tudjuk, ez utóbbi történik, nyilvánvalóan a két dolog szorosan összefügg.

Remek figurák népesítik be a színpadot, cseppet sem érezzük a gogoli mű szinte két évszázados „porát”, nyilván részben köszönhető ez a friss átiratnak is – egyébiránt feltehetően sokat nem kellett gyötrődni az aktualizálással, hiszen a való élet bőven kínál lehetőségeket erre –, de persze az eredeti darab lényegén ez semmit nem változtat: ugyanúgy érvényes most is a Gogol által mottóként használt közmondás, miszerint „Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!”. És nyugodtan megállapíthatjuk azt is, hogy a szállóigévé vált gogoli idézet ma talán még ütősebb, mint valaha: „Min röhögtök? Magatokon röhögtök!” Úgy tűnik, hiába telt el két évszázadnyi idő, egyáltalán nem tartunk előrébb, sőt…

A szerző által megírt remek figurák megformálásához persze a rendezői koncepció mellett jó színészek kellenek, ehhez pedig a szereposztás telitalálat. Nincsenek gyenge láncszemek, mindez nagyszerű összjátékot eredményez több erős színészi jelenléttel. Balogh Attila polgármestere energikus, kissé bepánikol ugyan, amint a kebelbarátja által küldött levélből kiderül (amit nyilván az okostelefonját használva olvas fel), hogy revizor érkezik a régióba, ráadásul „inkognitót visel”. De gyorsan próbál úrrá lenni a helyzeten, nagy svunggal intézkedik, kiosztja a feladatokat mindenkinek, elmagyarázza a testület tagjainak, intézzék úgy a dolgokat, hogy úgy tűnjön, minden a legnagyobb rendben van a településen. Hamar elveszíti a türelmét, ha nem teljesítik a parancsait, ilyenkor dühbe gurul, magából kikelve ordít, agresszív lesz – főként a nőkkel szemben érzékelhető ez a magatartás, saját felesége és lánya fejét is leordítja, ha épp úgy tartja kedve. Meghunyászkodó ebként viselkedik azonban, amikor először találkozik a revizornak vélt Hlesztakovval, hebeg-habog, rémület lesz úrrá rajta, félti a bőrét, nehogy kiderüljenek a visszaélései, a korrupciótól átszőtt városvezetési „stílusa”. Lesi az álrevizor minden kívánságát, de amint kiderül számára, hogy tulajdonképpen őt is le lehet fizetni, tudja, hogy nyert ügye van, csak ügyesen kell irányítani a dolgokat. Bosszúálló, a Hlesztakovnak panaszkodni merő Olgát (Ilyés Klaudia) – akit az első jelenetben látunk egyfajta hivatali szolgaként görnyedezve kihordani az aktákkal tele súlyos dobozokat, és akit akkor ordítva kerget ki a teremből –, miután kiderül, hogy a „revizor” feleségül veszi a lányát, tehát megmenekült a lebukástól, a rendőrfőnökkel odakötözteti egy oszlophoz, majd módszeresen hozzálát a megkínzásához: egy fúrógéppel hadonászik a lány orra előtt, használatától csak a beözönlő vendégek mentik meg Olgát, akik gratulálni jöttek az örömhír hallatára. Hivatali terme egyik sarkában ott hever két-három kisebb-nagyobb fakereszt, a soha fel nem épített kórházi kápolna kellékei ezek, de időnként önálló életet is élnek, teljesen váratlanul, szinte jelzésszerűen lecsúsznak, amikor kényesebb témáról van szó. Az egyik méretesebb keresztet aztán másra is használja a „hithű” polgármester, aki jó embernek tartja magát, csak hát, mint a Hlesztakovval való első találkozásakor elpanaszolja, ő csupán karaktergyilkosság áldozata lett.

A revizor, r.: Kovács D. Dániel, nagyváradi Szigligeti Színház. Fotó: Vígh László Miklós

A Sebestyén Hunor által alakított Hlesztakov laza, kissé nagyképű, inkább az élvezeteknek hódoló fiatalember, aki csak jól szeretne élni, kártyázni, nőzni, nem pedig az apja tanácsait követni, aki azért küldi őt a fővárosba, hogy dolgozzon. S bár van benne egyfajta megfelelési kényszer az apjával szemben – vagy inkább elismerésre vágyik –, de hamar túlteszi magát ezen. Egy ideig értetlenül figyeli a személyét érintő pozitív változásokat, de hamar vált, képes gyorsan lereagálni és a maga hasznára fordítani a dolgokat, egyre nagyobb hantákkal kápráztatja el az anturázst, és szinte gátlástalanul visszaél az őt körülvevők hiszékenységével, egyre több pénzt fogadd el tőlük, „szigorúan kölcsönként” persze. Aztán amikor világossá válik előtte, hogy össszetévesztik a rettegve várt revizorral, lenyom még egy udvarlós-leánykérős showműsort, majd angolosan távozik. Előtte azonban lenyúlja a rendőrfőnök okostelefonját is, amit kölcsönkér tőle, hogy elküldhesse „firkász haverjának” azt az emailt, amelyben elmeséli, hogy mi történt vele ezen a koszos, büdös településen. Aki aztán „olyan cikket kanyarít ezekről a gyökerekről, hogy mindenki rajtuk fog röhögni”. Van azonban egy kitartott pillanata a „tiszteletére” szervezett bulin, a részeg hőbörgései közepette, amikor már ott tart, hogy magát az elnököt is ő kellett helyettesítse a fővárosban, egyszer csak teljes józansággal azt mondja: „Tudom, amit tudok! Minden rohadt bűnötöket, minden kis csúsztatást, minden lopást. Vigyázzatok velem!” Megfagy körülötte a levegő… aztán megy tovább az álrevizori színjátszás.

Van ebben a groteszk humorú, többé-kevésbé elrajzolt figurákkal benépesített előadásban egy-két megrázó pillanat. Mint például a fentebb említett, Ilyés Klaudia által alakított Olga ötödik felvonásbeli jelenete – a polgármesteri bosszú iszonyatosan kínos percei –, de idetartozik a Marja Antonovnát, a polgármester lányát játszó Kocsis Anna néma szenvedése is, aki magába roskadtan, mindenki által ottfeledve ül menyasszonyi ruhájában a tér egyik sarkában, miután kiderül, hogy az a férfi, aki megkérte a kezét és ő azt remélte, hogy végre kimenekülhet ebből a szörnyű családból, csúnyán átverte.

Az igazi revizor érkezését – aki mellesleg a háttérből figyelte a teljes zűrzavart – telefonriasztás jelzi, mindenki egyszerre olvassa hangosan az sms-t („megérkezett Pétervárról a revizor, kéreti egyenként az urakat”), majd Trabalka Cecília lazán az oszlopnak dőlve végigméri a társaságot, és kimérten megismétli a felhívást: „Kérem egyenként az urakat.” A polgármesteren kívül lassan kivonul mindenki a teremből, ő pedig – figyelem, spoiler következik! – elveszi a terem hátsó sarkában heverő méretes fakeresztet, megpöki mindkét tenyerét, felemeli és megcélozza a revizor fejét… a hirtelen beálló sötétben aztán mindenki eldöntheti a végkifejletet.

Mint említettem, jó színészi munka jellemzi az előadást, sajnos terjedelmi okok miatt nem áll módomban mindenkire kitérni. Egy mondat erejéig azonban tennék egy-két megjegyzést: például végtelenül szimpatikus Scurtu Dávid színészi jelenléte, aki az oroszul nem tudó orvost, Hrisztyian Ivanovics Hübnert alakítja, ennek megfelelően tehát szinte teljes némaságra van ítélve minden jelenetben. Igaz ugyan, hogy kissé zavaros az ő (dramaturgiai) helyzete, hiszen elhangzik róla az előadás első jelenetében, hogy nem beszél oroszul, de aztán rögtön elmond néhány mondatot románul, miszerint ő nem színész, hanem futár, egy nappal azelőtt szállított ki egy csomagot a helyszínre, azóta „fogva tartják”, nem érti, hogy mi ez az egész, „úgy tűnik, ez egy rossz vicc”, de ez a fura kis csavar nem von le semmit abból, amit írtam róla. És ott van Tasnádi-Sáhy Noémi polgármesternéjének csúcsjelenete arról, hogy milyen élet vár majd rá a fővárosban, mi mindent fog megengedni magának (politikai) újgazdagként: „Most mi jövünk Anton! És megérdemeljük!”, kiabálja szinte önkívületben.

*

III. Richárd, r.: Albu István, szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat. Fotó: Jäger Tibor

A szatmári III. Richárd-átirat tulajdonképpen nem kizárólag a szövegre értendő, hanem magára a teljes előadásra. Kettő az egyben, mondhatni, ugyanis azon nézők, akik gyanútlanul, minden előzetes információ hiányában erre a gyakran színre vitt shakespeare-i királydrámára ülnének be, meglepetten konstatálják már az első percekben, hogy tulajdonképpen valamiféle koncert-előadást látnak, egy III. Richárdba oltott Doors-tribute produkciót. Vagy fordítva, egy Doors-emlékkoncertbe ágyazott III. Richárdot. A szatmári közönség számára már ismerős az Albu István-féle „rendezői program”, hiszen 2022-ben ebben a színházban találkozhatott a néző a szintén koncert-show jellegű Büchner-produkcióval, a Woyzeckkel. Azóta pedig a gyergyói Figura Stúdió Színházban Molnár Ferenc Liliomjával folytatta Albu a sorozatot, Szatmárra pedig a III. Richárd-átirattal tért visssza a rendező, ennek bemutatására múlt év végén került sor. A Woyzeck esetében Rammstein-dalok kötik össze Büchner drámatöredékét, jól kitalált koncepció szerint, a Liliomot Tankcsapda számok fűzik egybe, a III. Richárdnak Doors-feldolgozások jutottak, mindegyik produkció esetében a címszereplők egyúttal az együttesek frontemberei is. A két szatmári előadásban a társulat tagjai egyben zenekari tagok is, a Figurásoknál pedig a Liliomot játszó Faragó Zénó mutatványos-énekest (arkangyal)vendégzenekar kíséri. És ha valaki azt gondolná, hogy ezek a „zenei betétek” csupán hatásvadász ötletként szolgálnak, el kell mondanom, hogy nem, nem így van, működőképes koncepció, minden zeneszám megtalálja a helyét a drámai cselekményben, sőt, néhol kiegészítő magyarázatként is szolgál(hat). Persze mindez befogadói kérdés is, nyilván nem mindenki vevő rá, de aki ráérez az ízére, nagyon tud menni ezekkel az előadásokkal.

Kíváncsian vártam ta III. Richárdot, a sorozat mindkét előző darabját láttam, tudtam tehát, mire számíthatok. A Woyzeck és a Shakespeare-mű esetében is Nagy Csongor Zsoltra bízta a címszerepet Albu István rendező, nem véletlenül, hiszen a szatmári társulat színészét zenészként is számon lehet tartani, remek énekhangja van, és nem mellesleg – ezt már én fűzöm hozzá – formátumos színésszé vált az évek során. Nem utolsó sorban pedig a társulat tagjai közül sokan zenélnek is – hangszereken játszanak, de jó énekhangban sincs hiány.

III. Richárd, r.: Albu István, szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat. Fotó: Vígh László Miklós

A Doors Moonlight Drive című számának első szakaszával indul a koncert/előadás, az együttes frontembere, Nagy Csongor Zsolt természetesen jellegzetes Jim Morrison-ruházatot visel – fekete bőrnadrág, fehér ing, díszes fémöv –, a színpad előterében áll, háta mögött, a piros színű, három szintes fémállványon (díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika) a színészzenekar tagjai. Csak egy enyhén ferde testtartás és a bal kezén viselt fekete bőrkesztyű – ezt a kezét kissé nehezen is használja – jelez valami rendellenességet. Jelmeze csupán a második részben változik valamennyit, királlyá „koronázása” után, de csak a fehér ing kerül le róla, helyette fémből készült, gerincferdülésre ajánlott ortopédikus korzettfélét visel. A kezdeti zeneszám után jelzésszerű utalásként értelmezhetjük Nagy Csongor Zsolt megszólalását, tökéletes brit akcentussal mondja el a III. Richárd kezdősorait, ezt a szereposztásban polgárként jelölt három szereplő (Keresztes Ágnes, Bogár Barbara, Bándi Johanna) fordítja magyarra (az első két sor még a Vas István-féle fordításként hangzik el, majd a Vecsei-átirat). Megtörténik tehát a laza átvezetés, Nagy Csongor Zsolt Jim Morrisonja lassan Richárddá vedlik, ebben a folyamatban pedig hol a frontember, hol Richárd kerül előtérbe. Lehet persze vitatkozni azon, hogy mi köze a kettőnek egymáshoz, de Albu István olyan szerencsésen megtalálja a zeneszámok- és a dráma szövege közötti közös pontokat, olyannyira egymásra vetülnek a jelentéstartalmak, hogy szinte eszünkbe se jut, mit keresnek ezek egymás mellett. És hát Nagy Csongor Zsoltnak sikerül az, ami keveseknek: szimpatikussá tudja tenni Richárd figuráját, köszönhető ez énekes alteregójának is.

Az irónia sem áll távol ettől az előadástól, a korona papírból van, királyok-királynék WC-kagylón trónolnak, e köré gyűlnek a hullák, jobb esetben egy targoncára dobják őket, vagy a fémállványon lógnak egy ideig, Edward hamvait pedig szélgép fújja szét. A humor is megtalálja a maga útját, Brecht és a Verfremdungseffekt sem marad ki, Polgárok intermezzo címszó alatt zajlanak az „elidegenítési jelenetek”, a fentebb már említett három polgár dolga az, hogy mint mondják, megóvják a közönséget „a drámabeli halálesetek iszonyú látványától”. És természetesen van interakció is a második részben, a delegáció tagjai rá szeretnék venni a közönséget, hogy kiáltsák: „Éljen Richárd, Anglia királya!”, ezért még jutalmat is ígérnek, csontost karajt osztogatnak a nézőknek, amit Richárd darabol fel a színpadon.

Mindeközben persze lezajlik a színpadon a shakespeare-i dráma minden fontos részlete, aztán már csak a lelkiismerettel való küzdés és a vég következik, „This is the end / my only friend // The end…”, „A horse! A horse! My kingdom for a horse!”… váltakozik, majd „This is the end”, drága barátom.

Mi? Nyikolaj Vasziljevics Gogol: A revizor
Hol? Nagyváradi Szigligeti Színház
Kik? Rendező: Kovács D. Dániel. Szereplők: Balogh Attila, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kocsis Anna, Tőtős Ádám, Dimény Levente, Csatlós Lóránt, Tóth Tünde, Szabó Eduárd, Szotyori József, Sebestyén Hunor, Kiss Csaba, Nagy László Zsolt, Ilyés Klaudia, Scurtu Dávid, Trabalka Cecília. Látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos. Zeneszerző: Szabó Sipos Ágoston.
Mi? William Shakespeare: III. Richárd
Hol? Harag György Társulat, Szatmárnémeti Északi Színház
Kik? Rendező: Albu István. Szereplők: Nagy Csongor Zsolt, Rappert-Vencz Stella, Diószegi Attila, Moldován Blanka, Budizsa Evelyn, Nagy Orbán, Gaál Gyula, Frumen Gergő, Erdei Máté, Poszet Nándor, Jankó Szép Tamás, Szabó János Szilárd, Sosovicza Anna, Péter Attila Zsolt, Varga Sándor, Keresztes Ágnes, Bogár Barbara, Bándi Johanna, Bodea Gál Tibor, Orbán Zsolt. Zenél a Harag György Társulat színészzenekara. Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika. Dramaturg: Bessenyei Gedő István. Zenei vezető: Bakk-Dávid László. Koreográfus: Szabó Franciska. Rendezőasszisztens: Balogh Ádám.