Napról napra

Zsámbéki színháza igaz, őszinte, külvilágra érzékeny színház, és olyan embertelen, törtető világban, amelyikben már nincs helye színháznak, mi lenne jobb választás, mint egy Brecht-darab.

…a szinte igénytelen, noha jobbára szellemes stílgyakok mögött a Máté-féle felfogásban világművészeti minták húzódnak.

…ami most a Kamrában, Dömötör András rendezésében látható, nem a Marat/Sade, hanem az M/S. Új korszak, új fordítás, új zene – új koncepció.

Talán olyan kérdéseket is érdemes mérlegelni még, hogy nincs-e óhatatlanul is hátrányban a realista megjelenítés tekintetében a színház pl. a film médiumával szemben…

Az előadás „célja” nem, koncepciója azonban a beckettihez képest valahogy megváltozott. Méghozzá jelentősen.

…lehet bele akár aktuálpolitikát is hallani, de nem muszáj.

Ami a formát illeti, a szöveg töredezettségét az előadás is átveszi: hol 1953-54-ben vagyunk, hol pedig az 1960-as évek végén, amikor az író elkezdi a saját magánnyomozását.

A rendező érdekes elegyet állít elő. A szituáció, a takarékos történés szürreálisan metafizikus, a színészi játék (akárcsak a szöveg) stilizáltan realisztikus; a kettő együtt adja ki a mű egyedülálló hatását.

…a társulat által közösen írt darab ötletekkel, sorsmorzsákkal, gegekkel és fikciós síkok sokaságával zsúfolt dramaturgiájában elveszik a személyesség illúziója.

Az íróilag igen hatásos jelenetek a tömeggyilkosságokba torkolló utak stációit mutatják be…

A kezdetben sokat ígérő korszerű színházi realizmusból nem nő ki értelemre és érzelemre egyformán ható, összetett, elemezhető, izgalmas műeredmény.

Nincs különbség az egyes generációk között…