A mocskos színház tehát egyelőre nem vág sutba minden hagyományos színházi elvet…

Dogs and drugs

Persze, hogy jó lenne, ha megszűnnének a határok és velük együtt a „határon túli magyar” fogalma is mindörökre eltűnne… De félek, hogy a magyar színház ezzel nem járna jól. A kisvárdai fesztivál harmadik napján furcsa gondolat fogalmazódott meg bennem: jé, mintha nemzetközi színházi fesztiválon volnék, pedig olyan Magyarországon nincs is.
Érzékcsalódásomat leginkább a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház két előadása idézte elő, ezeket nézvén éreztem úgy, hogy újszerű hanggal, kies hazánkban ismeretlen trenddel találkozom (persze más itthoni fesztiválokon már volt szerencsém találkozni a szabadkaiakkal). De előttük a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház az Udvarhely Táncműhellyel közösen már friss levegőt pumpált a Várszínház nézőterére. Igaz, a Peter Handke Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című darabja nyomán Bozsik Yvette által készített előadás hazai alkotónk eltéveszthetetlen stílusjegyű és módszertanú rendezése, a végeredmény mégis legalább annyira jellemző a gyergyóiakra, mint Bozsikra. A néző ebből leginkább azt érzékelheti, hogy a megszokottól kicsit eltérő karakterjegyű egyéniségek jelennek meg a színpadon, a Figura – Udvarhely együttműködés esetében ráadásul szép számban, tizenkilencen. Ami ritkaság bennük: szakmailag alaposan kidolgozott játékukon folyamatosan átsüt a keresetlenség bája, a természetesség, az őszinteség. (Kortárs táncos-mozgásos-zenés-prózás-filmes előadásról lévén szó, észlelésemet egészen biztosan nem indukálja semmilyen álságos székelyföldi romantika.)
Visszatérve a szabadkaiakhoz, az előző napi bizarr-lírai Éljen a szerelem után a Dogs and drugs című produkciójukkal (rendező: Urbán András) gyorsvonatként száguldottak át a kisvárdai éjszakán (legalábbis én így éltem meg a Rákóczi Stúdió nem túl tágas nézőterén). Az általam magamban mocskos színháznak elnevezett műfajban fogant előadás nem makulátlan remekmű, de a „drógázás” romboló hatásának trágár-naturalisztikus részletezése mellett harsányan a képünkbe ordítja azt is, hogy felnövekvőben van, napról napra erősödik egy generáció, amely új esztétikai alapokra fogja helyezni a színjátszást és általában a művészeteket. Nemcsak a Délvidéken, hanem Európa- és világszerte is egyre több olyan kulturális termék jelenik meg, gondolat fogalmazódik meg, amely a művészeti alkotás középpontjába a nézőre hatást állítja – akár az esztétikai minőség rovására is. A Dogs and drugsban működnek ugyan a „hagyományos” esztétikai elvek is (gondos-tervezett szcenírozás, jelentéses eszköz- és jelmezhasználat, épülő dramaturgia, jól megírt jelenetek, professzionista színjátszás), de mindenekfelett áll a lehengerlő hatásra törekvés. Ennek kárát néhányszor a szövegartikulálás látja, szembetűnő, hogy az Éljen a szerelemben sajátosan, de kitűnően artikuláló színészeket is a Dogs and drugsban többször nehéz megérteni (persze a „szövegkörnyezet”, tehát a gyakran agresszív, hangos zenei és zörejháttér is más). A mocskos színház tehát egyelőre nem vág sutba minden hagyományos színházi elvet, de próbára teszi a közönséget a tekintetben, hogy egy este mennyi artisztikusan megfogalmazott, de brutális trágárság, erőszak, kilátástalanság fogadható be. Nincs kétségem: tizen- és huszonévesek tekintélyes hányada csak ilyen eszközökkel szólítható meg, generációk fognak felnőni, amelyek számára ilyen és ehhez hasonló lesz a művészi kódolás elfogadható nyelve. Engem nem taszít a mocskos színház, a jelző nálam nem deprimálást jelent. De arra valószínűleg nem lennék alkalmas, hogy hivatásos nézőként havi 15-20 hasonló zsánerű előadást befogadjak. Hiába, az újszerű színházhoz újszerű kritikusok is kellenek majd, például mocskos bloggerek.

Nemzetközi színvonalat és trendeket, ha csak nyomokban is, de a negyedik napon is sikerült találnom. Voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Boldogtalanok-előadásán is értékes innovációs kísérletek manifesztációi között eprészhetek végig – boldogan -, de a remény ezúttal hamar elhalt. Radu Afrim rendező Füst Milán naturalizmus ihlette, modernizált, de változatlanul egyrétegűn értelmezhető szövegét próbálta líraiság kölcsönzésével általánosításra alkalmassá tenni – kevés sikerrel. Talán csak a Bíró József alakította özv. Húber Evermódné figurája lebeg jelentésesen ég és föld között, a többi szerep igazán ki sincs találva. De ennél nagyobb baj, hogy a hosszú, sokszor vontatott előadásban hemzsegnek az értelmetlen, oda nem illő „posztmodern gesztusok” (csak egy példa: a Húber Vilmost játszó Galló Ernő beszéd közben egyszer csak fejen áll az asztalon, és úgy folytatja), melyek – szerintem – csak a koncepciótlanságról és a konkrét helyzetek megoldatlanságáról hivatottak a figyelmet elterelni.
Nem kísérletező, de korszerű európai színház viszont a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának A makrancos hölgy-előadása. Főleg az első felvonásban pazar a látvány, a sok mozgás, a jelmez (mindegyik színészre öröm ránézni) és a színészi játék, jó a tempó, a fokozás. Sorin Militaru rendező a kortalan Shakespeare-t nem a mai ruhákkal, cigizéssel, rappel, mulatós zenével helyezi a mába (ilyesmi akad bőven az előadásban), hanem mai alakok mai indulataival, gesztusaival. Katalin (Berekméri Katalin) jól szituált mai nő, a világ bármelyik fogadásán vagy parázs menedzservitáján hasonlók verik ki a balhét, Petruchio olyan menő srác, aki drága helyeken veri el a pénzt, de ragaszkodik a jó kocsihoz, haverokhoz, bulikhoz. És az összes többi figura is olyan „akkor is élt, most is aktuális” alak. Militaru rendezése igazi, nagy előadás lehetne, ha a második felvonás nem lenne néhány helyen rossz tempójú, ha néhány változás nem lenne benne keresetlen. A vége is megoldatlan: Kata megaláztatása és behódolása már-már a hímsovinizmus apológiája, szerencsére a színen maradt nők és férfiak újjáépítik a lövészárkokat, tehát – ugyan ez az üzenet sem csap arcul – a meccs nem dőlt el, a harc megy tovább.
Balog József Kvartett-rendezése koprodukció: az Aradi Kamaraszínház és a MASZK Egyesület jegyzi. Az előadás néhány naturalisztikus, sokkoló jelenete miatt kínálkozik az összehasonlítás a Dogs and drugsszal. A két produkció között az a mérhetetlenül nagy különbség, hogy a Dogs and drugs gyaníthatóan valami új felé mutat, a Kvartett pedig valami újnak vélt régit összegez. Utóbbi szerintem úgy készülhetett, hogy Balog Józsefnek volt egy víziója a Heiner Müller-darabról, és azt most megcsinálta. A munkában felhasználta tapasztalatait, kortárs színházi szakismeretét. Az eredmény tartalmaz néhány figyelemre méltó részletet, érdekes megoldásokat. De nem kísérletezés, hanem összegzés. Márpedig ez durva ellentmondás: kortárs, kísérletező színház csak kísérletezhet, új utakat kereshet, nem összegezheti (kísérletezés köntösében) az elmúlt évtizedek eredményeit. Legalábbis akkor már nem kísérleti.
A negyedik nap végére újra megéreztem, hogy itthon vagyok. A Kvartett ugyanis tipikus magyar jelenség. Mi, határon belüli magyarok, hajlamosak vagyunk újnak nevezni és/vagy hinni a régit. Életünk majd’ mindegyik területén. Kultúrában, művészetben, színházban, politikában…

Kisvárda, 2012. június 26.