…a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót.

Amikor nem színházzal foglalkozó barátaim megkérdezik, hova menjenek előadást nézni, gyakran irányítom őket az Örkény Színházba. Három fő szempontot szoktam figyelembe venni ilyenkor: olyan előadást próbálok ajánlani, amely valószínűleg annyira tetszik majd nekik, hogy nem haragszanak meg rám, amiért elküldtem őket rá; amelyről azt gondolom, hogy élveznék is és minőségi is; valamint amely művelődést is jelent. Tapasztalataim szerint az Örkény Színház előadásai jellemzően megfelelnek ezeknek a szempontoknak. Amikor a nézőtéren ülök, látom, hallom, érzékelem, hogy az emberek többnyire élvezik az estét: nevetnek, megijednek, elszomorodnak, feljajdulnak – és szünetben vagy előadás után elégedettségükről beszélgetnek. Túl azon, hogy ezért jó szívvel ajánlhatom ezt a színházat barátaimnak, a közönség elégedettségét ebben a kontextusban értéknek tartom. Álláspontom – látszólag – ellentmond annak az elvnek, amely szerint az igazi művészet nem törekszik a befogadói elvárások kielégítésére, sokkal inkább szétzúzza azokat; a befogadót kizökkenti komfortzónájából, ezért előfordul, hogy a társadalmi konszenzus felháborítónak, polgárpukkasztónak, értelmezhetetlennek bélyegzi. Az ellentmondás azért látszólagos, mert nem kizárt, hogy valamely alkotás egyszerre elégítse ki a vele szemben támasztott igényeket és tágítsa (vagy feszítse szét) azokat a határokat, amelyeket ugyanezek az elvárások szabnak. Széles közönség számára befogadható, emészthető és kedvelhető formanyelven is lehet beszélni olyan fontos témákról, amelyeket valamiért elfojt a többségi társadalom, és amelyekkel éppen ezért talán pont az adott előadás szembesíti először a közönséget. Lehet ízelítőt adni kortárs és korszerű esztétikai minőségekből. Megismertetni kortárs szerzők műveit. Bemutatni keveset, vagy egyáltalán nem játszott darabokat, amelyek nem részei a hazai játékhagyománynak. Az Örkény Színház nagyjából ezt a vonalat képviseli; művelődésre és gondolkodásra ad lehetőséget, miközben szórakoztat. Inkább a polgári kikapcsolódás intézménye, semmint felforgató művészi újítások helyszíne, ugyanakkor szellemi és intellektuális értékeket közvetít. A társulat rendszeresen műsorra tűz klasszikusokat, de jellemző, hogy kortárs írók fordításában játszik Shakespeare-t, Molière-t vagy éppen Csehovot. Emellett folyamatosan repertoáron van a névadó néhány alkotása, közben pedig kitüntetett figyelmet kapnak kortárs szerzők művei is.

Apátlanul. Gordon Eszter felvétele

Azt gondolom, hogy ma Magyarországon valóban kortárs és korszerű színházat szinte kizárólag egyes független színházi művészek és/vagy műhelyek csinálnak. Ebben a szférában jellemzőbb, hogy az alkotók vállalják a kísérletezés és újítás izgalmait és kockázatait. (Persze nézőpont kérdése, mi számít kísérletezőnek és/vagy újítónak, korszerűnek. Ezek a fogalmak eltérő dolgokat jelenthetnek kőszínházi kereteken kívül és belül.) Nem véletlen, hogy nemzetközi díjakat rendszerint független rendezőink kapnak. Hogy ez így jó vagy rossz, azt nem tudom. Talán egyik sem. Nyilván megvannak az intézményi, kulturális és politikai okai, hogy így alakult, ám mindennek fényében óhatatlanul felmerül a kérdés, mit várunk el, illetve mit kell elvárnunk a kőszínházaktól, mi a kőszínház szerepe és kötelessége. Szerintem az, hogy egységesen magas színvonalú produkciókat mutasson be, amelyek alapján körülhatárolható, milyen értékrendet vall, milyen művészi, kulturális, erkölcsi értékek jegyében dolgozik az adott társulat és intézmény. Legyen koncepciója és legyenek célkitűzései. Mindez érdeke a színháznak, hiszen akkor alakul ki állandó közönsége, ha az emberek úgy tapasztalják, érdemes odamenniük. Másrészt érdeke a közönségnek is, amely tudja, hogy nagyjából milyen minőségre számíthat, így nem érheti túl nagy csalódás. Ez mindenkinek jó: a színháznak közönsége, a közönségnek pedig színháza lesz. Mindennek megfelelően, amikor a 2015/2016-os évadot értékelem, először a bemutatott előadások színvonalát vizsgálom, majd azt, hogy a választott darabok és megvalósításuk alapján kirajzolódik-e valamiféle értékrend, azután pedig a műsor koncepcióját igyekszem rekonstruálni.

Az évad új bemutatói közül három épült kortárs magyar szövegre. A Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj, amelyet Gáspár Ildikó és Mikó Csaba írtak Akira Kuroszava A hét szamuráj című filmje és Tábori Zoltán Cigány rulett című riportkönyve alapján, a Köd utánam, amelyet Kovács Márton, a Mohácsi testvérek és Parti Nagy Lajos jegyeznek, valamint az Apátlanok Mikó Csaba drámájából. Mindhárom előadásról elmondható, hogy egyszerre tesznek kísérletet a múlt feldolgozására és a jelen megfogalmazására. Ehhez több-kevesebb sikerrel saját hangot keresnek, de a siker mértékétől függetlenül már maga a keresés is becsülendő. A másik két bemutató címe – Arthur Miller Az ügynök halála és Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő – jóval ismerősebben cseng a közönség számára, ilyen értelemben biztonságosabb választások. Azonban összességében nézve három kortárs szövegen alapuló előadás bemutatása merész vállalás, és felfrissülést is hozott a repertoárba, amely számos más híres és népszerű klasszikust tartalmazott/tartalmaz. Ugyanakkor az is igaz, hogy a három előadás közül kettőt már le kellett (?) venni a műsorról: a Mese az igazságtételről, avagy a hét szamurájt valamint a Köd utánamot. Bevallom, én az utóbbit sajnálom jobban.

Nem volt ugyan hibátlan előadás a Mohácsi testvérek, Parti Nagy Lajos és Kovács Márton közös munkája, a kritika is többnyire elmarasztalóan írt róla, mégis fontosnak tartom. Említésre méltó és nagyon pozitív törekvés kortárs műfajjá adaptálni az operettet. Ahogy Jászay Tamás fogalmaz: „Mohácsiék ezúttal nem létező művet, hanem bevett műfajt írtak át, szét és újra: az előadás egyszerre követi és hagyja maga mögött az operett nem kőbe vésett, de azért nagyon is velünk meg bennünk élő tradícióit.” (Jászay Tamás: Szegény gazdagok, revizoronline.com) Valóban, az alkotógárda egy hagyományos és nagyon kedvelt színpadi műfaj újragondolására vállalkozott. S habár a megvalósítás nem lett tökéletesen megnyerő, a kísérlet, hogy egy többnyire giccsesen csacsogó nyelvet szólaltassanak meg más hangon, helyezzenek olyan kontextusba, amelyben a rátapadt manírok újraértelmezhetők, mindenképpen értékelendő, és azt gondolom, jelentős mértékben sikerült is. Mindemellett az előadás figyelmen kívül hagyhatatlan, fontos erénye az is, hogy azt a harsányan aktuálpolitizáló színházi nyelvet, amellyel mindannyian gyakran szembetalálkozunk a mai magyar színházi életben, olyan keretbe emelte át, amelyben ez a nyelv működőképes, amelyben otthonosan van jelen. Ebben a keretben semmi sem túlzás, mert a túlzás műfaji sajátosság. Ugyanannyira természetesnek tűnik, hogy a történet szerkezetében mesei, illetve operett elemeket (Csipkerózsika) és tipikus operetti figurákat (naiva, bonviván, szubrett, primadonna) ismerhetünk fel, mint az, hogy a mai magyar valóságot, a közelmúltban történt eseményeket és a kortárs politikai élet szereplőit is viszontlátjuk. Ami pedig a kedvezőtlen kritikai fogadtatást illeti: végignézve az előadásról szóló cikkeket feltűnt, hogy a legtöbben befejezetlennek, összecsapottnak érezték az egyébként is meglehetősen hosszú – nagyjából háromórás – előadást. Én nem a bemutatót láttam, hanem pár hónappal későbbi előadást néztem meg, amikor a befejezetlenség vagy kiforratlanság nyomait már nem véltem felfedezni. Ettől függetlenül én is unatkoztam egy kicsit: túl hosszúnak éreztem a játékidőt, a poénok egy részét pedig erőltetettnek.

Mint említettem, az évad másik produkciója, amely már nincs műsoron, Polgár Csaba rendezése, a Mese az igazságtételről, avagy a hét szamuráj. Gondolom, több mindentől függhet, hogy egy előadás megbukik, elmaradoznak a nézők. Azért élek a bukás erős kifejezésével, mert a darab feltűnően hamar került le a repertoárról, jóval az évad vége előtt. Pedig a kritikai fogadtatás nem volt kifejezetten rossz, az előadás gyengeségeit ugyan nem hallgatták el, de erősségeit, és értékeit is hangsúlyozták a kritikák, és többségük dicsérte az első felvonás rendezői koncepcióját. Igaz, nem teljesen értem, miért; szerintem a koncepció kicsit erőtlen volt, az énekes és mozgáselemek nem működtek elég jól, és ezek következtében a színészek jelenléte is elerőtlenedett. A humorosnak szánt zene- és dalválasztások nem voltak elég szellemesek, az előadás során elmesélt viccekből pedig túl sok volt, és azok sem elég ütősek. Abban azonban már több kritikustársammal egyet kell értenem, hogy a párhuzam a hét szamuráj története és a cigánygyilkosságok között túlságosan távoli. Nem érződik az a szerkezeti vagy rendszerbeli egyezés, amely indokolná, ezért nem olyan hatásos, mint amilyennek – feltételezhetően – szánták.

Sokkal pozitívabb kritikai visszhangja volt Gáspár Ildikó Apátlanok-rendezésének, amely egyben Mikó Csaba Vilmos-díjas drámájának hazai ősbemutatója is volt. Korábban a német Theater Regensburg társulata vitte színre a darabot Leopold Lippold rendezésében (a magyar közönség is megnézhette ezt a változatot a 2014. évi Kortárs Drámafesztiválon). Mikó drámájának színpadra alkalmazása több szempontból jelentőségteljes döntés volt a színház részéről; én ezt tartom az előző évad legfontosabb örkényes előadásának. A szöveg nagyon pontosan és érzékenyen szól a mai emberről – érzékenységében kegyetlen erő lakozik. Egyszerre jó és rossz érzés szembenézni ezzel a pontos társadalmi tablóval: az önmagunkra ismerés nosztalgikus és ettől szórakoztató, máskor megrázó és fájdalmas pillanatait elegyíti kifinomult arányérzékkel. Ráadásul a darab nemcsak a mai, hanem a mai magyar emberről szól, s ezzel nem feltételezem azt, hogy egyébként a szöveg ne találhatná meg identitását akármelyik más nemzeti közegben is. De a drámában szereplő testvérek a rendszerváltás előtt született, majd a rendszerváltás után felnőtté vált emberek olyan pontos társadalomrajzát adják, hogy nem tudom nem azonosítani azzal a környezettel, amelyben én magam is élek. A karakterekben egy teljes generáció vonásai, életkörülményei, problémái jelennek meg. Talán nem csoda, hogy ennyire pontosan és érzékenyen sikerült ez a korrajz, hiszen Mikó belülről beszél: ettől tűnik annyira igaznak minden, ami ebben a darabban megfogalmazódik. A történet minden eleme ismerős: az apátlanság; a mondat, amely terhe alatt egy nemzedéknyi férfi roskadozott: „Apa miattunk dolgozik: a családért”; a felelősségteljes, de dühös és boldogtalan legidősebb; a felelőtlen és nagyravágyó öcs; a szép lány, akinek zabolázatlan vonzereje nehezíti meg az életét; a szociálisan érzékeny, aktivista kishúg és a világuralomra törő legkisebb, aki óhatatlanul is Stewie-ra emlékeztet a Family Guyból. (Úgy tűnik, nemcsak engem: már megírtam ezt a részt, amikor elolvastam Herczog Noémi kritikáját az előadásról – őt szintén Stewie-ra emlékezteti Simon; ld. Herczog Noémi: Saját szoba, in: ÉS, 2016/12.) Szintén a vállalás fontosságát támasztja alá, hogy az a színpadi nyelv, amelyet Mikó anyanyelveként beszél, itthon szokatlan: a dráma nem direkt párbeszédekből áll, a szereplők egyes szám első személyben beszélik el önmagukat, a párbeszédek függő beszéd formájában jelennek meg. Ez új hangot hoz a magyar színpadi szövegek világába. Továbbá Gáspár Ildikó rendezésének formavilága is izgalmas: a kétdimenziós háttérben (Gazdálkodj okosan!) egy generáció (Y) létélményét mutatják be kétdimenzióssá sűrített karaktertípusok, egy háromdimenziós történeten keresztül. A három dimenzió a történelmi korszak, a családtörténet és az egyéni sors. Mindeközben az egész estés színházi élmény továbblép a 3D-nél, és jóval összetettebb élményt ad: a színház épülete időutazás terévé válik, ahol a 90-es évek slágerei szólnak, és a szünetben, az előtérben a színház munkatársai kivetítőn beszélnek arról, milyen emlékeik vannak a szocializmusról.

Kicsit meg is lepődtem azon, hogy a Színházi Kritikusok Céhe nem ezt az előadást, hanem a Mesél a bécsi erdőt jelölte a legjobb rendezés díjára. Bagossy László rendezésében kétségkívül vannak izgalmas megoldások, például a zongora és a forgószínpad használata, vagy annak a jelenetnek a képszerűsége, amikor megjelenik Mariann az éjszakai klub színpadán – mintha a születő Vénusztól kölcsönözte volna a haját, Botticelli festményéről. Ennek ellenére nem gondolom, hogy az évad legjobb előadásai közé tartozna. Az Örkény Színházból Mácsai Pál rendezése, Az ügynök halála is jobban sikerült. Ezt az előadást nézve, érdekes módon, hasonló érzésem volt, mint amikor az Apátlanokat láttam; úgy éreztem, a darabhoz szoros köze van az alkotóknak vagy legalábbis a rendezőnek. Egy előadás auráján érződik, ha szívből jön. Csak azért nem írok róla részletesebben, mert korábban már megfogalmaztam a véleményemet, és nem szeretnék az önismétlés csapdájába esni (vö. Kovács Natália: HIStory, in: ÉS, 2016/25).

Végiggondolva az évad minden bemutatóját jól látszik, hogy rendre előbukkannak fontos társadalmi problémák, mindenkit érintő témák, úgy mint: család, generációk együttélése, a cigánygyilkosságok, mélyszegénység vagy korrupció… Emellett pedig tisztán kirajzolódik a törekvés, hogy kortárs művek is mindig legyenek műsoron, illetve hogy a társulat folyamatosan együtt dolgozzon kortárs szerzőkkel. Ez mind azt mutatja, a színház számára fontos, hogy folyamatosan reagáljon a jelenre, a kortárs világra, és ne csak szórakoztatóipari intézmény legyen, hanem komoly, társadalomkritikus, intellektuális műhely is. Nehezebben tudnék azonban megragadni egy iránymutató, erős koncepciót. Illetve nem nehezebben, hanem nem. Nem tudok választ adni arra, hogy mi volt az elmúlt évad konkrét célkitűzése, milyen meghatározó szempontok játszhattak szerepet a repertoárépítésnél. Ha nem csak az előző évad produkcióit nézem, akkor azt látom, hogy mindig vannak repertoáron olyan húzónevek és címek, amelyekre nagy valószínűséggel bejön a közönség, ezek közé kerül be néha egy-egy rizikósabb vállalás. Igaz, hogy a kockázat nem feltétlenül von maga után kitörő sikert, de ettől még érdemes vállalni. Az Apátlanok rá a bizonyíték.