Az önmegvalósítás mámorában az ember mindenfélét szeretne megcsinálni, de tudomásul kell venni, hogy nem körülöttem forog a világ, hanem létezik egy struktúra – mindegy, hogy független vagy kőszínházi –, ami akkor működik jól, ha minden fél kölcsönösen figyel egymásra. Ez a színházcsinálás végtelenül logikus adottsága.

Rengeteget dolgoznak, a színházigazgatók hamar felfigyeltek rájuk. Eddigi munkáikban mind a négyüket elsősorban a drámai interpretációs színház érdekelte, bár a hátterük különböző. Székely Kriszta és Kovács D. Dániel a Székely Gábor–Bodó Viktor vezette rendezőosztályban végeztek, míg ifj. Vidnyánszky Attila és Fehér Balázs Benő színészszakon. Nánay István beszélgetett velük.

A port.hu adatai szerint 2013-tól ennek az évadnak a végéig – felolvasószínházi produkciókkal együtt – Székely Krisztának tizenhét, Kovács D. Dánielnek tizenöt, míg a két színészből rendezővé avanzsáló közül Fehér Balázs Benőnek nyolc rendezése lesz, míg ifj. Vidnyánszky Attila épp most készíti a hatodik előadását.

Kovács D. Dániel: Nekem voltak egyetem előtti munkáim is.

Székely Kriszta: Nekem az egyetem második évétől vannak.

Nyilván kicsit más a rendező végzettségűek pályakezdése, mint azoké, akik a színészi pályát váltják fel rendezőire, vagy a kettőt párhuzamosan művelik. Hogy élték meg azt, hogy egyszer csak színházban kell dolgozniuk, s nem az osztály- és iskolatársakat kell instruálniuk?

Kovács D. Dániel. Fotó: Kelemen Gábor

K. D.: Nehéz elcsípni azt a pillanatot, amikor bekövetkezett az a bizonyos egyszer csak. Ez nálunk az egyetemen szép lassan és fokozatosan alakult, ahogy a kis jelenetektől a felvonásokon keresztül eljutottunk a teljes előadásokig, s közben mindig újabb és újabb, számunkra ismeretlen színészekkel is kellett dolgoznunk. Ehhez a folyamathoz képest nem akkora váltás az, hogy akár egy befogadó szervezetnél, akár egy kőszínháznál kell előadást készítenünk.

SZ. K.: Az egyetem sok szempontból védett hely. Ha gyakran nézik is munkáinkat színházigazgatók, hallgatóként mégsem a teljes szakma és a kritika előtt mérettetünk meg, „csak” a tanáraink előtt, akik szigorúan, de elítélés nélkül néztek ránk. Elsősorban arra figyeltek, hogy mi szolgálja a szakmai fejlődésünket. Másfelől az egyetemen dolgozni sokkal nehezebb is tud lenni, mint a színházakban, ahol biztos háttér áll mögötted a műszaktól a társulatig. Az viszont hatalmas felismerés volt, amikor először megéltem, hogy a színház tényleg csak akkor működik, ha jelen idejű, ha reflektál az életre, és ezt alkotóként élesben lehetett igazán átélni. Az ugyanis vajmi kevés, hogy szakmailag ügyesen lebonyolítok egy nekem tetsző darabot.

Ifj. Vidnyánszky Attila: Kisgyerek koromtól színházi közegben éltem, szinte magától értetődően alakult, hogy színházi pályát választok. Rendező szerettem volna lenni, de édesapám tanácsára színésznek jelentkeztem, hogy így tanuljam meg a mesterség alapjait. Osztályfőnököm, Marton László már a kezdet kezdetén hangsúlyozta, hogy nem elsősorban színészeket akarnak nevelni belőlünk, hanem színházi embereket, és biztatott is bennünket, akikben látszott a rendezői ambíció. Bár a Karnyónénál már úgy szerepel a nevem a plakáton mint rendező, azt inkább összerendezésnek, szcenírozásnak tartom, hiszen az Kovács Adrián zeneszerző diplomamunkája volt, s az osztályommal igyekeztünk a darabot színszerűvé tenni. Az első igazi rendezésemnek az egyetemi Athéni Timont tekintem. Tehát nálam is érvényesült a fokozatosság, a vizsgákon való rendezői közreműködéstől a Karnyónén keresztül az Athéniig. Ez utóbbiban Hegedűs D. Géza tanár úr játszotta a főszerepet, és az ő nyitottsága sokat segített abban, hogy biztonságban érezzük magunkat.

Fehér Balázs Benő: Nem akartam rendező lenni. A Bűn és bűnhődéssel szerettem volna foglalkozni. Sikerült rávennem az osztálytársaim egy részét és néhány felsőbb évest, hogy vasárnaponként és esténként próbáljunk. Fél évig dolgoztunk kíváncsiságból és örömmel, a nélkül a teher nélkül, hogy valamikor be kell mutatnunk. Ilyen körülmények között született még két előadás, aztán az egyetem után adódott a lehetőség, hogy az Átriumban megrendezhetem a Sirályt. Nagy váltás. Már nem az osztálytársaimat és a barátaimat kellett instruálnom, hanem olyan tapasztalt színészeket, akiket többségében csak nézőként ismertem. Azt éreztem, hogy nem vagyok szabad, nem tudok annyira örömből dolgozni, mint előtte, és akkor el is gondolkodtam, kell-e ezt csinálnom. Tavaly a Katonában már nyugodtabban kezdtem munkához. Ezt Máté Gábornak is köszönhetem, mert végig éreztem a bizalmát.

Az már nem kérdés, hogy legyek-e rendező vagy sem?

F. B. B.: Rendező szeretnék lenni, de gyakran kell erőt öntenem magamba, hogy elhiggyem, van keresnivalóm ezen a pályán. Könnyen elbizonytalanodom, de ez talán nem azon múlik, hogy nem jártam rendezőosztályba. Zsótérral sokat beszéltünk rendezésről, és abból is tanultam, ahogy az osztályfőnökeim rendeztek engem. Így a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mi az, ami nálam működik. Ez persze nem feltétlenül érvényes másokra. Amikor az osztálytársaimat rendeztem, jól ismertem őket, illetve láttam, hogy az osztályfőnökeim milyen jellegű instrukciókat adnak nekik. Néha, kicsit talán gőgösen, azt éreztem, hogy egy-egy társamhoz másként is lehetne szólni, mint azt tették a tanárok, s akkor esetleg könnyebben elérné célját az instrukció. Amikor már nem csak a kortársaimat rendeztem, eleinte minden instrukcióm bocsánatkérést is tartalmazott, de rájöttem, hogy nincs mitől félni.

Székely Kriszta. Fotó: Kelemen Gábor

K. D.: Azt tapasztalom, hogy kortól függetlenül a színészek többsége fontosnak tartja, hogy fiatal rendezőkkel dolgozzon. A bemutatkozás a legnehezebb, de ezután ugyanolyan figyelemmel követ minket egy országosan ismert és elismert színész, mint az elsőéves hallgató. Persze kicsit más a párbeszéd hangneme, és mást tudok az idősebbtől eltanulni, mint egy pályakezdőtől, de hiszünk a másikban, a színész bennem, én őbenne. A próbakezdés előtt ugyan stresszel az ember, de amint elkezdődik a munka, ez elmúlik. Ebben alighanem segített az egyetemi gyakorlat is. Kezdetben többnyire azokat hívtam a rendezéseimhez, akikkel már korábban dolgoztam, mert meggyőződésem, hogy hasonlóan gondolkodó emberekkel lehet tényleges eredményt elérni. A tanárok viszont bökdöstek, hogy tessék meghívni olyan színészeket is, akikhez szólni sem mersz. Így már másodévben felkértem Hollósi Frici bácsit meg Nagy Marit a vizsgámhoz, és elég hamar ráeszméltem: ők is ugyanazzal a mániával rendelkeznek, mint mi.

Ezt maga is így élte meg? Hiszen magának azt a nehézséget is le kellett és kell győznie, hogy nő.

SZ. K.: Nekem soha nem okozott nehézséget, hogy nő vagyok (nevet), az néha igen, hogy egy színházi felállásban mit vált ki az emberekből a női mivoltom. Ezek ritkán nyílt harcok, csupán apróságok, egy félrenézés, vállvonogatás, egy megváltozott hangnem. Ezekre egy válaszom lehetett: nem érdekel. Ez a kellemetlenség egy vagy két próbánál tovább soha nem tartott. Egy jó próbafolyamatban a szakmai, az előadást érintő kérdések kerülnek előtérbe, és nem ilyenek. Ma Magyarországon még szokatlannak számít a női vezető, de ahogy majd egyre többen lesznek, idővel elmúlik ez a kellemetlenkedés. Amióta már nem egyetemista vagyok, és a többedik előadásomat rendezem, azt érzem, hogy a hozzám kerülő színészek, alkotók vagy a műszak elsősorban rám kíváncsiak, és nem találkozom már ezzel az attitűddel.

F. B. B.: Azt mindig érdekes megfigyelni, hogy melyik színész mikor és miért nyílik meg, és odáig hogyan vezet az út. Dicsérni kell, mert nincs önbizalma, vagy épp ellenkezőleg, kemény kézzel fogni? Eleinte a próbákon nehezen mentem bele konfliktusokba. Egyszer valaki, ha nem is tudatosan, de sokáig ellenállt nekem. Zsótér azt mondta, hogy szerinte arra vár, hogy kezdjek el vele üvöltözni. Amikor ez megtörtént, mindketten megnyugodtunk, és onnantól lehetett dolgozni.

Mekkora kompromisszumokat kell kötnie egy pályakezdőnek, például a darabválasztáskor? Például az Emilia Galotti bemutatása a színház kérése volt, vagy maga választotta a darabot?

F. B. B.: Máté Gábor rám bízta a darabválasztást, de a szereposztást is. Gyorsan megállapodtunk. De ez speciális helyzet, mert a Katona megengedheti magának, hogy ha hív egy fiatalt, ami amúgy is kockázatos, szabad kezet ad neki. Idén a Radnótiban hosszabb ideig keresgéltünk, hiszen itt egy évben csak öt bemutató van, és kisebb is a társulat, mint mondjuk a Katonánál. Végül Dosztojevszkij A játékos című kisregényét fogjuk adaptálni Fekete Ádámmal.

V. A.: Én színházakkal vagy színházvezetőkkel nem kerültem nyílt konfliktusos szituációba sem darabválasztás, sem a próbák során. Igyekeztünk már az első megbeszélésekre is mindig kész tervvel, elképzelésekkel menni.

ifj. Vidnyánszky Attila. Fotó: Schiller Kata

K. D.: Hogy vannak kompromisszumok, arra szép lassan rá kellett jönni. De arra is, hogy a kompromisszumok lehetnek hasznosak. Az önmegvalósítás mámorában az ember mindenfélét szeretne megcsinálni, de tudomásul kell venni, hogy nem körülöttem forog a világ, hanem létezik egy struktúra – mindegy, hogy független vagy kőszínházi –, ami akkor működik jól, ha minden fél kölcsönösen figyel egymásra. Ez a színházcsinálás végtelenül logikus adottsága.

SZ. K.: Idén próbálom a negyedik operát, jövőre is csinálok. Ez a műfaj nem egészen így működik. Ott egy csomagra kapok felkérést, kész szereposztással. Ez egy másfajta kihívás, amit nagyon élvezek – egyszer-egyszer. Hozzám persze közelebb áll az olyan társulati létezés – akár kőszínházi, akár független –, ahol rövid és hosszú távon egyaránt figyelembe kell venni, hogy egy színész épp hol tart a pályáján, kinek érdemes nagyobb feladatot adni, kinek kellene inkább pihennie, ki forgat, és így tovább. A színház – ahogy Dani is mondta – sok szempontból a kompromisszumok művészete, s nem baj, ha ezt az ember már korán megtanulja.

Azt mikor határozták el, hogy kőszínházban vagy a függetleneknél akarnak-e dolgozni? Székely Gábor kimondva vagy kimondatlanul elsősorban kőszínházi rendezőket képez.

K. D.: Ezzel vitatkoznék. Az igaz, hogy a rendezőképzésben egy csomó olyan helyzet van modellálva, ami a kőszínházi munkában segít, de ezek nem kizárólag ott használhatók. Amikor a Szputnyikban dolgoztam ezek ugyanúgy működtek, mint később a Vígszínházban.

SZ. K.: Székely leginkább igényességet, pontos kérdezést és következetes gondolkodást tanított. Ugyanakkor Bodó Viktor jelenléte, a kurzusai azt erősítették, hogy többféle színházi modellben gondolkodhatunk. De az is igaz, hogy a képzés középpontjában a klasszikus értelemben vett színházi előadás létrehozása áll, s azt is gondolom, hogy az osztályunkat akkor elsősorban ez érdekelte. Ha valamelyikünk szenvedélyesen dokumentumszínházat szeretett volna létrehozni, biztos vagyok benne, hogy a képzés nyitott lett volna erre is. Minkét osztályfőnökünk örömmel pátyolgatta a mániáinkat.

Dani, egy tavalyi interjújában azt nyilatkozta, hogy a pályakezdők helyzete bizonytalan. Én meg azt látom, mindőjük pályája nyílegyenesen ível felfelé.

K. D.: Amikor ezt mondtam, nem elsősorban magamra és négyünkre, hanem a velünk együtt induló tizenöt-húsz hasonló korú társunkra gondoltam, akik közül nem mindenkinek biztos az egzisztenciája, a jövője. Másrészt kívülről nézve lehet, hogy a pályánk eddigi szakasza következetesen működő praxisnak tűnik, de nem látszanak azok a kétségek, amelyek a Szputnyik megszűnésétől a „szerződjek-e kőszínházhoz?” dilemmáján át a már említett kompromisszumkötésekig kísérik az életünket.

SZ. K.: Ezek személyes kérdések. De az azért tény, hogy bár csak tavalyelőtt diplomáztunk, nem kell egzisztenciálisan küszködünk azért, hogy előadásokat hozzunk létre. Ez maga a paradicsom egy rendező számára. Rengeteg fiatal került most a pályára, bábosok és fizikai színházasok is. Olyan pillanatban kerültünk ki, amikor a kőszínházaknál is megnőtt az igény a fiatal rendezők iránt. Nem volt ez mindig így.

Fehér Balázs Benő. Fotó: Kelemen Gábor

V. A.: Ezt magam is megerősíthetem.

F. B. B.: Divat lett fiatal rendezőt hívni, és mi élünk ezekkel a lehetőségekkel. Az később fog elválni, hogy ha már nem jár velünk a pályakezdő címke, tudunk-e újat mutatni, vagy érdekes lesz-e, amit gondolunk.

Ezek szerint most érdeklődnek maguk iránt a színházak. De mi lesz magukkal öt-tíz év múlva?

K. D.: Összeülünk, és megírunk egy igazgatói pályázatot, miként tettük az Új Színház pályáztatásakor. Mindegyikünk benne volt valamelyik pályázatban. S mindenekelőtt dolgozunk. Sokfelé hívnak bennünket, vidékre is, az ottani színházak művészeti vezetői is nyitottak és kíváncsiak ránk. De amíg Pesten szinte kötöttségek nélkül dolgozhatunk, érthető, ha a fővárosi színházakat választjuk. Remek, hogy tudunk dolgozni, ki tudjuk próbálni magunkat, de ennek hátulütője, hogy mindenki el van foglalva a maga dolgával, és nincs eléggé és elégszer szó arról, hogyan tudunk összefogni, és az egyéni célok megvalósításán, egy-egy előadás létrehozásán túl közös ügyeinkről gondolkodni.

Társulatvezetésről álmodoznak?

SZ. K.: Székely szokta mondani, hogy színházigazgatónak lenni nem nagy öröm, mert akár politikai, akár mindennapi szinten olyan dolgok társulnak hozzá, amikre egy jóérzésű alkotó nem feltétlenül vágyik. Természetesen ott van a feladatban az az öröm is, hogy az ember legjobb tudása szerint rakhat össze egy színházat, vezethet egy társulatot, és ezen szerintem kell is gondolkodni, akár megvalósul, akár nem. Ha az ember egy olyan társulatban van, amelyben az ízlése és a döntései fontosak, mint most én, az felelősséggel is jár. Szerződtetett rendezőként óhatatlanul része vagy a színházad vezetésének is. Jó esetben.

A rendezés hosszú távú szakma, az igazi megmérettetés az, hogy képes vagyok-e huszonöt-harminc éven keresztül olyan előadásokat termelni, amelyek tudnak újat mutatni, valami lényegeset mondani. A Katona olyan hely, amelynek létrejötte nagyon hasonlít egy független színházi közösség születéséhez: az alapítói, a résztvevői, a szellemisége, az, ahogy ott az emberek dolgoznak, a munkamorál olyan, mint egy összeválogatott emberekből álló független csoportban. Ebben a közösségben engem leginkább az érdekel, hogy tudunk-e olyan előadásokat készíteni a következő években, olyan új irányokat elindítani, amelyekben a jelenlétem nemcsak egy fiatal, ügyeske rendezőé, hanem a Katona újabb fejezetének részeséé.

F. B. B.: Harmadévben, amikor a Sirállyal foglalkoztunk, Zsámbéki azt mondta, hogy e darab kapcsán fel kell tennünk azt a kérdést, hogy harminc év múlva ki mit fog csinálni. Akkor azt válaszoltam, hogy egy budapesti színházban leszek igazgató, rendező és színész. Most már szerényebb vagyok. Arra vágyom, hogy társulathoz tartozzak. Szerencsés vagyok, hogy többfelé hívnak rendezni, de jó lenne, ha egy munkafolyamat után a színészeket kicsit jobban ismerve, nem mindent elölről kezdve ugyanazzal a társulattal tudnék egy második, esetleg harmadik előadáson is dolgozni.

V. A.: Azt hiszem, igazán felszabadultan dolgozni csak saját társulatban lehet. Fontos, hogy az elkövetkező két-három évben szakmailag megerősödjünk, s aztán tudjunk továbblépni. Legközelebb az Ahogy tetszikkel fogunk foglalkozni, majd Arany Jánossal Debrecenben, aztán végre belevágunk Viktor Pelevin Az agyag géppuska című regényének feldolgozásába. Remélem, idővel valahol megragadunk, és másokkal együtt egy közösséggé, társulattá alakulunk.

Beregszászon nem elképzelhető ez a közösség?

V. A.: A gyökereim oda vonzanak, de úgy érzem, még nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy a „világ végén” színházat csináljak. Azt gondolom: most még itt kell helytállnom.

K. D.: Én nem látok öt-tíz évre előre. Még rövidebb távra sem. Az is elég feladat, hogy a következő munkámra tudjak koncentrálni, meg arra a csapatra, amellyel dolgozom. A csapat jó dolog. Akár hosszú távon, akár konkrétan, ahogy most például a Vígszínházban a Don Juan próbáin érzem, mennyire hasonlóan gondolkodunk, és milyen jó embereket sikerült összehozni. A Kamrában, az Ahogy tetsziknél ugyanígy történt. A Szputnyiknál pedig hatványozottan így működött. Ott ténylegesen kialakult az, amiről Kriszta beszélt, hogy egy csapattal együtt érni, fejlődni, Ezek meghatározó élmények. Az ember keresi a hasonlóan jó helyzeteket, de hogy ennek mi a pontos artikulációja, ki tudja?

A FIATALOK-fókusz további cikkei:
Becsületkassza, She She Pop, csattanómaszlag
Fiatal színházcsinálók: Kelemen Kristóf, Kálmán Eszter, Kárpáti Pál, Fekete Ádám
Kíváncsiak ránk
Fiatal színházrendezők: Székely Kriszta, Kovács D. Dániel, Fehér Balázs Benő, ifj. Vidnyánszky Attila
Rendszeren kívül
Pályakezdők Erdélyben: kata bodoki-halmen, Porogi Dorka, Csepei Zsolt
Kunyerálós, szívességkérő művészet
Fiatal koreográfusok vallomásai: Podmaniczky Dorottya, Tóth Laura, Vavra Júlia, Vadas Zsófia Tamara