Kifejezetten ifjúsági közönség számára még ma is viszonylag kevés színház, illetve (többségében független) társulat készít előadásokat, bár az utóbbi 6-8 évben érezhetően megnőtt ezeknek a produkcióknak a száma.

Az a felismerés, hogy a fiatalokhoz más módon kell szólni, más témákat kell felvetni számukra, viszonylag új a magyar színházi életben. Hagyományosan ennek a közönségrétegnek, azaz a gyerekkorból már kilépett, de még nem felnőtt fiataloknak a felnőttelőadások egy részét kínálták a színházak: a szórakoztatás és nevelés kettős eszméjének jegyében többnyire klasszikusokat (persze csak a nem túl „sikamlósakat”) és musicaleket. A diákbérletes előadások gyakran a színészek rémálmaivá váltak, mert a középiskolásokat, nagyobb felső tagozatosokat nem érdekelte, ami távol tőlük – és ez értendő a témaválasztásra, színházi formára egyaránt –, a színpadon történt. A kőszínházak legfőbb célja a diákbérletekkel, hogy „kineveljék” saját közönségük utánpótlását, hogy színházlátogatóvá szocializálják a fiatalokat, ám erre ezek az előadások nemigen alkalmasak, sok fiatal épp a közösen szervezett színházlátogatások élménye nyomán fordul el a színháztól.

Simkó Katalin a Soha senkinek c. előadásban. Fotó: Torják Orsi

Felismerve a problémát, a fiatalok megszólítására egyre több helyen olyan programokat kezdtek szervezni, amelyek egyrészt magához a színházhoz hozzák közelebb a diákokat (kulisszajárások, találkozás a színészekkel stb.), másrészt az előadások kérdésfeltevéseibe, művészi eszközeibe vezetik be a nézőket (beavató színház1). Fontos fejlemény, hogy mára egyre több vidéki és budapesti kőszínház használja a színházpedagógia különböző eszközeit, hogy a fiatalokhoz érdemben el tudjon jutni. Ehhez kellett egy szemléletváltás is: hogy ne a jövő felnőtt közönségét lássák a tizenévesekben, hanem olyan nézőket, akiket itt és most kell megragadni, akiknek a problémákra, elvárásaira, ízlésvilágára valamilyen módon reflektálni kell. Ebben a szellemben dolgozta ki a három budapesti művészszínház (a Katona, az Örkény és újabban a Radnóti is) a saját színházpedagógiai programját. A színházak saját (felnőtt)előadásaikhoz kötődően előkészítő, esetleg feldolgozó foglalkozásokra is várják a diákokat, ahol a beszélgetésen túl sokféle drámás játékkal nyitják meg az előadásokat a fiatalok világa felé, vezetik be őket az előadás jelrendszerébe.

Kifejezetten ifjúsági közönség számára még ma is viszonylag kevés színház, illetve (többségében független) társulat készít előadásokat, bár az utóbbi 6-8 évben érezhetően megnőtt ezeknek a produkcióknak a száma. A családi színházként induló Kolibri az elsők közt kezdett el rendszeresen játszani középiskolásoknak. Feladatvállalását jelzi, hogy a színház nevébe is belekerült az ifjúsági színház megnevezés. Három játszóhelye közül mára egyértelműen (bár nem kizárólagosan) a Kolibri Pince lett az ifjúsági előadások bemutatóhelye, ahol a színházterem mellett kialakítottak egy színházpedagógiai foglalkozások számára is alkalmas teret. Hosszú évek óta foglalkoztat a színház képzett drámapedagógusokat, készít segédleteket tanároknak, hogy ezzel is segítse az előadások minél mélyebb feldolgozását. Színházi alkotók (és hivatásos színháznézők) közül sokan kérdőjelezik meg ezeknek a színházpedagógiai foglalkozásoknak a létjogosultságát, szükségességét, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy van rájuk igény: sok olyan pedagógus munkáját segítik meg ezzel, akik szívesen viszik színházba a diákjaikat, és érzik ugyan a szükségét, de a maguk nézői felkészültségét kevésnek érzik ahhoz, hogy az előadás felvetette problémákat az iskolában közösen továbbgondolják.

A Kolibri ifjúsági repertoárjában sokféle előadással találkozhatunk. Az egyik legnépszerűbb közülük a hosszú évek óta műsoron lévő2 Cyber Cyrano, amelyet a színház felkérésére Tasnádi István írt.3 A darab egy megtörtént iskolai esetet mesél el, amely a valóság és a virtuális világ összekeveredésének veszélyeire figyelmeztet. Hasonló problematikából indul ki, de máshova érkezik a tavalyi évad egyik legkülönlegesebb ifjúsági bemutatója, amelyet Vidovszky György rendezett Jeli Viktória és Tasnádi István kettős:játék című darabjából.4 Vidovszky a diákszínjátszás területéről érkezett a színház világába, így jól ismeri azt a korosztályt, amelyhez az előadásai szólnak. Rendszeresen dolgozik fiatalokkal, akik közül jó néhányan azóta hivatásos színészek lettek. 2007 óta rendez a Kolibriben, a tavalyi évadtól kezdve a színház vezető rendezője. A kettős:játék egy fiú és egy lány párhuzamosan futó története, akik egy online játék keretén belül avatárjaik közvetítésével „találkoznak”, barátkoznak össze, ám mindketten eltitkolják a másik elől azt, ami a való életüket leginkább meghatározza. Mesés fordulatok után végül létrejön köztük a találkozás, de vajon megszületik-e az a bizalom és elfogadás, amit a virtuális világban olyan könnyű volt megszerezni? A Kolibri előadásában a nézők a két történet közül csak az egyiket követhetik végig (a fiúét a Kolibri Színház előterében épített, fóliával határolt térben, a lányét a színházteremben), egészen addig, amíg egybeér a két szál, és a nézők két csoportja is találkozik.

A Kolibri jelenleg is látható ifjúsági előadásai közül legrégebben5 a Novák János rendezte Klamm háborúja megy, az egyszemélyes produkciót már több mint 250-szer játszotta Scherer Péter. A darab egy tanár monológja, aki egy diákja öngyilkossága nyomán mentegetőzik, fenyegetőzik, magyarázkodik és omlik össze a némán (és talán ellenségesen) figyelő diákok előtt. Különlegessége a bemutatónak, hogy ez volt az első magyar osztálytermi előadás, a Kolibri Pince mellett rendszeresen viszik iskolákba is. A tantermi forma természetes módon vonja játékba a diákközönséget, olyan szerepet kínál nekik (a darabbeli osztályét), amely igen közel áll a színháznéző szerepéhez, de nem készteti direkt szereplésre a fiatalokat. Scherer Péter színészi bravúrja, hogy képes nagyon érzékenyen reagálni a diákok néma jelzéseire is, így egészen közvetlen kapcsolatot tud teremteni velük.

Kiállok érted. Fotó: Tóth Artin

Az elmúlt években több nagyon sikeres tantermi előadást készített Scherer Péter állandó alkotótársával, Gyulay Eszterrel közösen. Van köztük könnyed, alapvető higiénés ismereteket szórakoztató formában közvetítő produkció (A kézmosás fontosságáról), a tanórákon unalomig ismételgetett irodalmi ismereteket új megvilágításba helyező, játékos, energikus előadás (Ady/Petőfi). Tantermi előadásaik másik része olyan társadalmi kérdéseket érint, amelyekről kevés szó esik a nyilvánosság előtt, de amelyek súlyos problémaként merülhetnek fel a fiatalok körében (is). A gyáva egy drogos fiú (játssza: Kovács Krisztián) útját meséli el erős, szuggesztív monológokban a könnyű drogoktól kezdve „a medence alján” át a kilábalásig. A Vakságban egy a látását fokozatosan elvesztő nő (játssza: Sárosdi Lilla) történetét ismerhetjük meg, aki őszintén, sokszor önironikusan tárja fel a betegséghez fűződő érzéseit, a kétségbeesés és felülemelkedés stációit. Az előzőekhez hasonlóan ugyancsak egy nagyszerű színész, Simkó Katalin kiemelkedő alakítására épül Scherer legújabb tantermi előadása. A Beate Teresa Hanika regénye nyomán készült Soha, senkinek egy tizenéves lány történetét mondja el: maga a lány beszél az álmairól, egy furcsa fiúról, a családjáról, és azokról a titkokról, amelyektől csak úgy lehet megszabadulni, ha beszélni kezdünk róla. A családon belüli szexuális abúzus az egyik legsúlyosabb tabu a mai közbeszédben, miközben elrettentő statisztikák vannak arról, milyen számosan érintettek benne. Simkó Katalin természetes közvetlenséggel tudja megszólítani a tőle karnyújtásnyira ülő diákokat, és egészen kivételes erővel érzékelteti az áldozattá váló gyermek kiszolgáltatottságát, küzdelmét önmagával és családtagjaival.

A különböző szerektől való függés, a családon belüli erőszak, a gyermekkori prostitúció problémája több más alkotócsoport munkáiban is feltűnik. A Kolibriben látható a K. V. Társulattal közösen készített Függésben című produkció (rendezte: Czukor Balázs), amely a függés sokféle módját (cumitól, számítógépes játéktól, édességtől, kávétól, alkoholtól, társtól, szertől stb.) vonultatja fel pörgős, humoros képekben, jelenetekben, dalokban, és a fiatalokra különösképpen ható iróniával mutatja meg a függésben élő és a rajta segíteni próbáló ember ambivalens viszonyát. A Stúdió K adott helyet a K. V. Társulat és a Bohócok a Láthatáron Csoport Kiállok érted című produkciójának (rendezte: Romankovics Edit). A nevelőintézeti lányok prostituálódását középpontba helyező előadás egyik fontos kérdése, hogy mit tehet az, aki kívülállóként látja a problémát, érzi, érti a veszélyt; hova fordulhat, hogyan segíthet a kiszolgáltatottságukban önként a vesztükbe gyalogló fiataloknak. Ez a jó szándékkal teli csőd, a tehetetlenség az egyik legnyugtalanítóbb érzés, amit a felnőtt néző magával vihet az előadásról: egy kérdőjelet a cím végén.

A Bodó Viktor vezette Szputnyik Hajózási Társaság feloszlása után Mentőcsónak néven két egység maradt a víz felett Pass Andrea és Fábián Gábor vezetésével. A Mentőcsónak társadalmi kérdésekről gondolkodik – többnyire interaktív – színházi formában. Produkcióik épp fordított utat járnak be, mint a kőszínházak diákbérletes előadásai: a diákoknak készült előadásokra „rákaptak” a felnőttek is. A Pass Andrea rendezte Újvilág például tantermekben is játszható, de szívesebben tűzik műsorra a Jurányiban, ahol egy-egy középiskolai osztály mellett felnőtt nézőket is fogadnak. Az Újvilág három fiatal történetén keresztül beszél egy szélsőséges mozgalom születéséről, keresi annak emberi és gondolkodásbeli eredőit. De nemcsak a tizenévesekről, hanem rólunk, felnőttekről is szól: egy nemzedék kudarcáról, illetve az utánuk jövők kételyeiről és útkereséséről.

Fábián Gábor és csapata a színház és a játék mellett az ismeretterjesztés feladatát is vállalja. Pirézek című tantermi produkciójuk például erős színészi jelenléttel, sodró energiával és sok humorral beszél az előítéletekről: születésükről, megjelenésükről a mindennapjainkban és társadalmi szinten egyaránt. Néhány éve az előadásban kétségtelenül megjelenő didaxis még bánthatta volna a szemünket, de ma már minden tiszta mondatnak örülnünk kell, amely fontos kérdésekről őszintén beszél. Ugyanilyen tiszta, indulatmentes, mégis mellbevágó mondatokat hallunk a Szociopoly szakértőjétől, Bass Lászlótól is, aki a vidéki mélyszegénységgel foglalkozó interaktív színházi társasjáték vezetőjeként tényekkel, adatokkal, valós esetekkel támasztja alá a játék résztvevőjeként szerzett tapasztalatainkat. Hasonló színházi társasjátékban kínál bepillantást a háború elől menekülők sorsába a Menekülj okosan! című produkciójuk is, olyan dilemmákkal szembesítve diákokat és felnőtteket, amelyek – akárcsak a nagy klasszikus tragédiák – emberi mivoltunk alapjaira kérdeznek rá.

Az a felismerés, hogy a különböző korosztályoknak másféle előadásokat kell kínálni, a színházi nevelési társulatok számára kezdettől fogva evidencia. A legrégebbi magyarországi színházi nevelési csoport, a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ több komplex színházi nevelési előadására várja a középiskolás osztályokat. A felnőttkor határán állók számára (a Szputnyikkal együttműködésben) készült Nick Hornby regénye nyomán A hosszabbik út című előadásuk, Gigor Attila rendezésében. Négy embert sodor a véletlen egymás mellé egy toronyház tetején: mindannyian folytathatatlannak látják az életüket. Az előadásban az ő útjukat, változásaikat követik a fiatalok, több ponton megállítva a színházi jelenetek sorát reflektálhatnak rá különböző drámás munkaformák segítségével. Az utolsó jelenetben ugyanott találkozik a négy szereplő, de nem kétséges, hogy a krízisen túljutva mindannyian a hosszabbik úton indulnak innen lefelé. A hetedik égig című előadásuk Hajós Zsuzsa rendezésében 13-15 évesek számára készült (a Bohócok a Láthatáron Csoporttal közösen). Főhőse egy cigánylány, akinek sikerül az, ami kortársai többségének nem: elhagyja a faluját, továbbtanul, munkát, társat talál – de közben minden kapcsolata megszakad az édesanyjával. Az előadás olyan témát állít a középpontba – az elengedés, útnak indítás egyfelől, az elszakadás, leválás másfelől –, amely éppen ebben a korosztályban kezd eleven dilemmává válni. Ugyancsak ezt a korosztályt várják a Kéksziget című előadásukra is (írta: Kárpáti Péter, rendezte: Kárpáti István), amely egy család életéből felvillantott képek és a fiatalokkal való közös játék nyomán beszél azokról a mindennapi nehézségekről, amelyek megakadályozzák, hogy igazán szót értsünk egymással.

A Kéksziget családjában fontos hiátust jelent az apa kényszerű távolléte (külföldön dolgozik). Ugyanez a probléma áll a középpontjában a Káva Kulturális Műhely Igaz történet alapján című komplex tánc/színházi nevelési előadásának is, amelyet a Közép-Európa Táncszínházzal (KET) közösen (és a Nemzeti Táncszínházzal, valamint a Bethlen Téri Színházzal együttműködve) készítettek. Egy négytagú család lassú széthullását járja végig az előadás a tánc és a színház eszközeivel, miután az apa külföldre ment dolgozni. Hogyan hat ez a távollét a gyerekekre, hogyan birkózik vele az anya, hogyan porlasztja el egy szeretetteljes élet biztosnak hitt alapját – ezt vizsgálják a diákok képek, mozdulatok, gesztusok segítségével, először a táncosok és színészek közreműködésével, majd a saját testükön is megtapasztalva. Az előadás azt az utat folytatja, amelyet az alkotók már előző, Horda2 című munkájukkal elkezdtek: a táncot integrálják egy komplex színházi nevelési előadás kereteibe. Igazi bravúrja ez a kávás színészeknek és a KET (drámatanárként is egyre magabiztosabb) táncosainak: félénk, félszeg kamaszokat juttat el oda, hogy szívesen mozduljanak meg, hogy a testüket használva fogalmazzanak meg állapotokat, érzéseket.

Kifejezetten fiataloknak készült táncelőadást alig találunk a magyar színházi kínálatban (ld. Juhász Dóra és Berecz Zsuzsa írásait tánc és beavatás témában az idei júniusi számunkban – a szerk.). A kevés kivételek egyike a Juhász Kata és társulata által iskolákban játszott Bemelegítés című produkció. Juhász Kata évek óta rendszeresen jár iskolákba, sőt mozgásszínházi tantermi előadásokat is készített: a Bemelegítés is ilyen.6 Az előadás három egészen kivételes képességű (és képzettségű) táncos által a kortárs tánc nyelvén szólítja meg a középiskolásokat, és ez a találkozás egy kvázi „idegen nyelvvel”, az általa és vele való kapcsolatteremtés kiválóan működik az iskolai közegben – karnyújtásnyi közelségben is.