Ezeknek az előadásoknak – még akkor is, ha alig-félházak előtt játszották őket – volt létjogosultsága. Egységes színvonalat képviselnek, és egyértelmű esélyt, hogy felkeltsék az érdeklődést a magyar színházművészet iránt.

Izgalmas helyzet, amikor magyar kritikus általa ismert magyar előadásokat külföldön lát, ahol kisebb az esély arra, hogy a nézőknek előzetes ismeretei, elvárásai legyenek, alkotói vagy társadalmi kontextusba helyezzék a művet. Másképp működnek az érzékszervek, másra lesz érzékenyebb a szem, a fül, a lélek.

A Shakespeare Színház épülete

A húsz hónapos lengyelországi magyar évad egyik utolsó etapjaként került sor Gdańskban a magyar hétre, amelynek keretében filmvetítésre; kulináris, gyerek- és folkprogramot is magában foglaló „magyar piknikre”; fotókiállításra; a Budapest Ritmón is bemutatkozott együttműködés, Lajkó Félix és a Vołosi koncertjére; Kodály-módszer-bemutatóra és színházi előadásokra egyaránt sor került. Az események helyszíne a három éve átadott Shakespeare Színház volt, amelynek igazgatója a hétnyitó sajtótájékoztatón kiemelte, az épület finanszírozásából nagy részt vállalt az Európai Unió, így kötelességüknek érzik, hogy ezt a támogatást meghálálják. A hála az Európai színházi ciklusban valósult meg, amelynek keretében az egyes tagállamokat reprezentáló produkciók érkeznek a Balti-tenger partjára.

Az épület belülről. Fotók forrása: http://teatrszekspirowski.pl/o-gts/

Csalóka a színház masszív külseje, ha csak arról ítélnénk, erődnek vagy börtönnek gondolnánk. Jerzy Limon igazgató erős megállapítása feléjük és felénk is megfontolandó lenne: ez a hely nem elefántcsont torony; a város templomaira is oly jellemző, vastag, sötétvörös téglafalak csak azért kellenek, hogy védett helyen legyünk, mert ezek a falak megóvnak azoktól, akik szerint bele lehet szólni a színházak tevékenységébe. A Shakespeare Színház befogadó színház, ezért az évi rendes Shakespeare Fesztivál mellett a gdański nézőknek évad közben is lehetősége van arra, hogy megismerjék, mi történik a nagyvilágban. Ennek történetileg hagyománya van a városban, ugyanis a 17. századtól jártak ide angol vendégtársulatok, és az akkori vívóiskola adott helyet az előadásaiknak. Az építkezéskor derült ki, a színház alatt épp a vívóiskolát rejtette a föld. A belső tér tiszta, alapvetően világos színek uralják, a falak fehérek, a korlátok fája pedig a környékbeli nyír. A színházterem hétszáz fő befogadására képes; a földszinten szinte-fotelek, a két emeletnyi erkélysoron széles padok – a világ legkényelmesebb színházi székei versenyben biztos első helyezést érnének el a gdanskiak. A helyszín kialakításához egy Erzsébet-kori színház, a londoni Fortune volt a példa, még a teteje is kinyitható. A színpad szabadon alakítható, gyakorlatilag mobil, ráadásul a tervezők a fényvisszaverést-fényelnyelést is megoldották, így a nézőtér világossága nem zavarja az előadás világítását.

A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház III. Richárdjához a hagyományos proszcéniumszínpad mélységéből szinte mindent levettek, a teret leszűkítő fekete falak úgy néztek ki, mintha ezüstkonfetti-ágyúk sorozták volna. Ugyanakkor hozzátettek egy kis kifutószerű előszínpadot, amit körberaktak székekkel – teljesen átlagos, fekete színházi pótszékek, nem a kényelmes nyersszín bőrcsodák –, így egyrészt Shakespeare-korára is utaltak, másrészt – és ez a praktikum – közelebb hozták a nézőkhöz a játékot.

III. Richárd

A III. Richárdot 2016 nyarán mutatták be – a bemutatóról szó kritika itt olvasható –, a gdański előadás volt belőle a nyolcadik, és a negyedik tér, amiben játszották. Ezt a két információt az előadást rendező ifj. Vidnyánszky Attila osztotta meg a sajtótájékoztató résztvevőivel. Ez a gyakoriság – bár talán pontosabb lenne a ritkaság kifejezés –  egészen különleges koncentrációt kíván a színésztől, nem véletlen, hogy ifj. Vidnyánszky úgy fogalmazott, nekik minden előadás ünnep, és nekik aznap este bemutatójuk lesz.

És hogyan sikerült ez a bemutató? Felemásan. Kétségkívül tolták belé az energiákat a mesterek, Trill amolyan emberarcú Richárd: játékos szörnyeteg, akiben látszólag semmi taszító nincs, a legveszélyesebb manipulátor, aki egyik kezével ajándékot, a másikkal selyemzsinórt ad, aki ügyel arra, hogy a kezéhez direktben vér ne tapadjon, hát elegánsan bérgyilkoltat, vagy még elegánsabban egymás ellen játszatja ki ellenségeit. Ismerős? Félelmetesen. Erős, állhatatos ellenfelei a nők (Eszenyi Enikő, Szűcs Nelli, Trokán Nóra), Hegedűs D. Gézát pedig nem csupán a jelmez különbözteti meg szerepeiben, ráadásul még egy sajátos út is kirajzolható: a hatalom csúcsán álló ember törekedhet bármilyen kompromisszumokra, kiegyezésekre és a szekértáborok kielégítésére, bármikor megbuktatható, kivégezhető morálisan és valójában, a gyilkosból bármikor lehet szűkölő zsákmány, a túlélő áldozat bosszúszomjától a menekülés lehetetlen. A másik oldalon, velük szemben pedig ott vannak a néhány éve, frissen és még nem végzett tanítványok, de valahogy még mindig csak a szavak szintjén marad ez a generációs összeütközés – a lengyel nézők ezt legalább értették a felirat miatt, a fiatalok artikulációs és deklamációs problémái és némi nem elhanyagolható beszédhibái miatt a magyar nézőknek voltak problémái –, ez a konfliktus nem izzik fel a színpadon. És mivel hiányzik a tét, lenyűgözve nézzük Richárd show-ját, esély sincs arra, hogy a megszakadjon a lánc, változzon a világ, morálisan ne süllyedjen egyre lejjebb.

A Frenák Pál Társulat több alkalommal járt Lengyelországban, ez mindenképp hozhatott érdeklődést – a III. Richárdnál a cím számíthatott leginkább –, a gdański közönséget azonban eléggé megosztotta a 2008-as InTime. (Azóta változott a szereposztás, de a kivitelezés ugyanolyan perfekt.) Egy részük láthatóan rajongta azt, ahogyan a koreográfia őszintén fogalmaz vágyról, beteljesülésről és beteljesületlenségről, más részük nem csupán értetlenül állt a testekkel és testekben fogalmazott absztrakt vízió előtt, hanem el is hárította magáról azt. Miközben az előadás hűvös eleganciája és helyenkénti humora nem hordoz provokatív gesztust. Az irónia hiánya is sokkal inkább zavaró, vagy az, ahogyan a koreográfus nem ment annak a mélyére, milyen ok-okozati viszonyban áll a lelki kommunikációképtelenség és a testi kommunikáció.

Frenák Pál Társulat: InTime

Ezzel szemben egyöntetű volt a Tünet Együttes sikere. Az éjszakai csodáiból a táncot, a tüllt és a tabletet is „megvették” a lengyelek. Az előadást inspiráló Weöres Sándor-vers nem-ismerete nem jelentett akadályt, a történeti szintet kulturális háttérismeret híján is összerakták, a szürreális világ és az asszociáció pedig lehetőséget, nem korlátot jelentett. Lenyűgözte a nézőket az előadás játékossága, bája és lírája, a jól adagolt ingerzuhany és a meglepetés ereje. A lengyel színházban a báb műfaja és korosztálya is egészen máshol van, mint nálunk – érdekes, hogy az egyik legrégebbi lengyel bábszínház, a gdański Teatr Miniatura történetét bemutató kiállításon szinte több a felnőttelőadásban használt báb, mint a gyerekprodukciókból való –, és az animáció is más cipőben jár, mégis, ez a fajta összművészet, a vetített, de élőnek ható 2D és az élő, hús-vér 3D együttes jelenléte és interakciója revelációnak hatott.

Tünet Együttes: Az éjszaka csodái

A véletlen hozta, hogy a hétzáró, második szószínházi magyar előadás is Weöres-műből készült, de Sáry László 2004-es kisoperája, a Remek hang a futkosásban sem elsősorban szöveg-, hanem zenei poénokra épül, arra a fajta kreativitásra, amely Sáry zenei gyakorlatainak a leglényege, a Kodály-örökségre épült kortársiság. Ebből a szempontból látatlanban-hallatlanban jó választásnak bizonyult a Maladype Színház szereplése a programban.

A magyar színházi héten volt egy kakukktojás is, de nagyon jó, hogy volt, így aztán a kis magyar delegáció megtudhatta, Jolanta Jarmołowicz – a Megöltem az anyámat után a Pornó a második Visky András-darab, amivel dolga van – micsoda színésznő. (A darabról és a belőlekészült szatmárnémeti, Albert Csilla által játszott előadásról itt olvashatnak elemzést.) Tudatos és testtudatos, okos és érzékeny, zsigeri és hiteles, nem csinál illusztratív truvájt abból, ahogyan kihallgató és kihallgatott, megfigyelő és megfigyelt, megalázó és megalázott szerepei közt vált. A játéktér két szélső része a cella, benne egy-egy asztal, egy-egy szék; ilyenkor a fekete bugyihoz alig begombolt zubbonyt vesz fel, folyamatosan összekucorodva, összegömbölyödve, védekezőn, csecsemőpózban láthatjuk. A játéktér középső részében bugyit és fekete garbót hord, ez a rész ketrecet, játszóházat, börtönt, ugrálóvárat idéz fel, meg azokat a pénzbedobós játékokat, ahonnan plüssállatokat választhatunk egy kar segítségével. De ide zuhognak a plüssállatok egy csövön, a cuki figurák maguk alá temetnek. És mindeközben édes gyerekhangok énekelnek részleteket a drámaszövegből. Kegyetlen költészetű, kegyetlen játékosságú előadás.

Jolanta Jarmołowicz nem karakterhangokat váltogat, nem elhanyagolhatók a rendezői-tervezői (Cezi Studniak, illetve Magda Hasiak és Michał Hrisulidis) döntések, de nem elsősorban a jelmezcsere vagy a térbeli helyváltoztatás segíti őt, a perspektívaváltást nem egyszerűen technikából oldja meg, hanem képes arra, hogy minden alakot megérzékítsen, színpadra idézzen. A poznani Nowy Teatr 2016 szeptemberében mutatta be az előadást, de nem a személyes szférát előtérbe helyező,orientáló, enigmatikus „Feleségem története” az alcím, hanem a direktebb, közéletibb, nyersebb, azonnal helyzetet kijelölő „Amikor a hatóságok döntik el, ki vagy”. Bár a történetnek van konkrét helye, ideje, a néző a lengyel félmúlt történelme miatt ismerős és/vagy azonos motívumokhoz könnyen talál kapcsolódási pontot. Ezért nem/sem volt meglepő az előadás fogadtatása.

Reprezentálhatjuk így is a kortárs magyar színházat, mindegyik előadás védhető, támogatható, okolható. És lehetne más válogatás, szintén védhető, támogatható, okolható produkciókkal. Pontosan tudjuk, hogy a közönségérdeklődés nem mindig van egyenes arányban a művészi minőséggel. Ezeknek az előadásoknak – még akkor is, ha alig-félházak előtt játszották őket – volt létjogosultsága. Egységes színvonalat képviselnek, és egyértelmű esélyt, hogy felkeltsék az érdeklődést a magyar színházművészet iránt. Ellentétben a színház előcsarnokában szervezett esténkénti borkóstolással, ahol ha valaki elsőre nem a Bock-palackot, hanem valamelyik Szent István Koronát vagy Varga pincészetből származó üveget választotta, kizárt, hogy a magyar borkultúra iránt elköteleződött.