A Részegekben azt láttam színészrelációban, hogy Afrim sokat markolt, keveset fogott: nem volt olyan tétje az előadásnak, ami arányos lett volna a színészek odaadó munkájával. Ez bennem felerősítette a túlvezérelt rendezői hozzáállás gyanúját, azt, hogy a drámáról a rengeteg elvégzett munka ellenére is aránytalanul keveset tudott mondani a társulat, márpedig ez az anyag igenis kínálja a színészeknek az elmélyültebb, egyedibb beszédmódokat.

Többedszerre volt szerencsém a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatát otthon látni. Nem udvariaskodásból mondom, hogy szerencse, hiszen egy ilyen showcase, mint az idei, ha nem is lehet teljesen originális, lévén a helyi közönség keveredik a vendégekkel, mégis sokkal többet mond, mint amikor egy-egy vendégjátékon láttuk a társulatot. Sok éven át Kisvárdán, ugye, de annak már befellegzett. Most azt sejtettem meg – mondani sem kell, mennyire szubjektív módon –, hogy vannak ebben a városban olyan emberek (hozzávetőleg sem tudhatom, hányan), akiknek nagyon sokat jelent ez a társulat, akiknek ők az ablak a világra, akik imádják a színészeiket. Mindez annyira azért nem meglepő, hiszen egy olyan városban, ahol látóhatáron és tudomáson belül vannak a társadalom legnyomorultabbjai, ott rendkívül hálás tud lenni a közönség azért, hogy a színháza gondolkodásra és érzésre hívja, hiszen a színház jó esetben katartikus, átélhető, rálátható, arra késztet, hogy az ember kimerészkedjen a komfortzónájából. A színészeit szerető közönség pedig mind elkötelezettebb – egy részük talán még azt is számon tartja, milyen széles körű és/vagy szakmai sikereket arat a társulata –, ami egyre nagyobb felelősséget rak a csapatra műsorpolitikai és minőségi szempontok szerint. Kívülálló alkalmi vendégként nincs, nem is lehet pontos tudásom arról, egy ilyen nagy társulat vezetése milyen külső elvárásoknak kell hogy megfeleljen, milyen szakmai szempontokat tud érvényesíteni a program és a társulat tagjainak összehangolása közepette. És nem tudom, mennyi önállósága lehet egy színésznek (mennyi, ha az egyik színész történetesen a vezérigazgató: Gáspárik Attila) a szervezetiségében egy jókora üzem működésével egybevethető színházban, sőt, azt sem tudom, hogyan lehetne ezt ideálisan csinálni. Azt viszont tudom, hogy egy hierarchiában a döntéshozókon kívül minden résztvevő baromi kiszolgáltatott.

Moldován Orsolya a Részegek című előadásban. Fotó: Bereczky Sándor

Radu Afrim itteni negyedik rendezésének apropója egy ügyes Viripajev-dráma, a Részegek. Nyilván fogalmam sincs, hogyan folyt a munka a január közepén indult próbaidőszakban, és ehhez a kritikának, úgymond, nincs is semmi köze. Csakhogy most újra megszólalt az egyébként jól ismert rosszérzésem: vannak a nézőtérről is fogható, kívülről markánsan eltökélt, belső bizonytalanságot fedő színészállapotok. A magát egy munkába felszabadultan beletevő, a próbaidőszak alatt originális élményekkel gazdagodó színész egészen másmilyen, mint a bizonytalanságban tartott, fegyelmezett, leszabályozott. A színházi munka hierarchikus jellegéből adódóan mindez elsősorban a rendezőn múlik: ha képes a színészek iránt valódi figyelemre és együttérzésre, és képes manipuláció és erőszak nélkül dolgozni, akkor persze még bukhat akkorát, mint a ház, mert a manipulált és folyton erőszakolt színészek nem tudnak másképp dolgozni; de jó esetben ilyenről szó sincs, hanem a rendező megkaphatja a társulat bizalmát. A Részegekben azt láttam színészrelációban, hogy Afrim sokat markolt, keveset fogott: nem volt olyan tétje az előadásnak, ami arányos lett volna a színészek odaadó munkájával. Ez bennem felerősítette a túlvezérelt rendezői hozzáállás gyanúját, azt, hogy a drámáról a rengeteg elvégzett munka ellenére is aránytalanul keveset tudott mondani a társulat, márpedig ez az anyag igenis kínálja a színészeknek az elmélyültebb, egyedibb beszédmódokat. Az órákon át egyformán dülöngélés adta esztétika azért egyszer csak elfáradt, nem engedte mélyebbre a színészeket, pedig az anyag éppen innen lett volna tényleg izgalmas – így viszont madártávlatból néztünk rá minderre. A rendező olyan ebben a munkában, mint egy festő, aki bátor ecsetvonásokkal feltesz valami látványosat, azonban ebben a képben a színészek csak szikkadt, színtanilag egymáshoz stimmelő részletek. A tudásuk és a szakmájuk iránti elkötelezettség és bizalom tartja fenn, hogy a tényleg baromi jó képeket el lehessen nézni – ez az előadás is feltűnően fotogén. Szóval zavarban voltam, mert a rendezői kiteljesedés okán színészi integritásuktól eltávolított szereplőket láttam a színpadon. Leginkább egy modern társadalom elitjének tagjaiból összejött földrészeg társaság éjszakáját néztük két felvonáson, órákon át. A sztori ugyan lineáris, jó esetben az örökkévalósághoz viszonyulhatna, ahogy a szereplők összegabalyodnak egymással térben és időben. A darab azonban a permanens részegség eljátszásával, a legkézenfekvőbb helyzetekkel és a sorra kinyilatkoztatott közhelyekkel csak a színészek eltökélt odaadása miatt volt érvényes, amennyire az volt – éppen ezért illett volna élveznem és szeretnem is az előadást, de az anyag (a kelleténél többet) demonstrálta a néző egzisztenciális válságát is: üresjáratokat és ismétlődéseket detektáló figyelmem folyton elkalandozott a színpadtól. Az alkohol ugyanúgy uniformizál, mint a hatalomvágy, a háború, a fogyasztói társadalom vagy a szerelem, ám ennek ellenére bármelyikkel kapcsolatban lehet figyelemre méltó állításokat tenni. A Részegekben sok szép képet láttunk – Radu Afrim ebben markánsan jó –, közben minden szereplő derekasan végignyomta a maga fixa ideáját: kezdve onnan, hogy ki kivel, és eljutva az Úr suttogásáig. Ráadásul az előadás végére mindez kezdett kellemesen lebegni (a beletörődésről mint nézői konvencióról majd máskor), amit az csapott le, hogy a végstádiumos rákosnak mondott filmfesztivál-igazgató végül megerőszakolta a prostituáltat. Viripajevnél csak játszik a gondolattal, megfogja a nőt, de aztán elengedi anélkül, hogy bántaná. Ez a befejezés tulajdonképpen hatalmas tartalmi tévedés: nem tudom, miből következik, mert az előadásból biztosan nem.

Adi Iclenzan Jon Fosse-rendezése minőségi unalmat kínált. A szerző azt kutatja Szép című darabjával, milyen is úgy élnünk, hogy a múltunkkal, egykori reménységeinkkel fékezzük a jelent, esetleg azzal, hogyan élhetnénk másik, valódi életet. Az előadás alkotói az anyaghoz igazodva finoman dolgoztak, mintha egy mikroszkóp alatt láttuk volna a sejtszintű létet két üveglap közé szorítva: semmi intenzív, csak megbízható működés – lám, a vizsgálat szerint ez az élet, nincs más. Az előadás tere pástszerű, és attól fogva adekvát, hogy az ember egyszer csak rájön, tulajdonképpen nem muszáj folyton nézni, jobbára elég hallgatni a rendkívül fegyelmezetten lecsavart szereplőket. A legkockázatosabb pillanat, amikor a nő, Moldován Orsolya először megpillantja a másik férfit, Korpos Andrást, de akkor szépen megfogják, és tudjuk, nem lesz itt kibillenés, nemhogy felfordulás. (Az előadásról lapunk 2017. októberi számában írtunk; a szerk.)

Bíró József és Varga Andrea a Hedda Gabler című előadásban. Fotó: Rab Zoltán

A Keresztes Attila rendezte Hedda Gabler azonban égető sorsdráma, ahogy az Antigoné vagy a Hamlet – csak ez közelebb áll hozzánk társadalmilag (Csehov Sirályához pedig még közelebb), mint amazok. Az előadás alapvető állítása, hogy Ibsen a meghalt tábornok papa, aki imádta a lányát. Ez nem egy geg, hanem szellemes áthallás: a fiatal nő két, különbözőképp alkalmatlan, egyébként a kultúra fejlődésével foglalatoskodó férfi mellől menekül a halálba. Keresztes Attila, bár erős gesztusokkal és felerősített jelekkel dolgozott, nagyon bízott a színészekben. Miután meghalt a tábornok, Heddának a szépsége maradt, ami tudottan addig piacképes, amíg egy nő fiatal. Kemény önállóságának, elemzőképességének, szélsőséges őszinteségének – amit egyébként őrültségnek, kegyetlenségnek, pszichés terheltségnek szoktak játszani –, kivételezettségének oka az például, hogy az apja még lőni is megtanította. Hedda ugyanakkor pontosan tudta, hogy mindez az apja halálával és az idő teltével lényegében pillanatok alatt elmúlik, ezért jól megfontoltan férjhez ment, azonban Tesman, ez hamar kiderült, múló remény volt. Amire terhes lett, Hedda már tudta, a maga jogán soha többet nem lehet önálló és sérthetetlen, hiszen gyaníthatóan nemcsak a bíró és a férje tekintenek rá aktuálisan magas kategóriás használati tárgyként. Varga Andrea Heddájának egy rezzenésnyi nyugalma nincs, láthatóan nem tud mit kezdeni ebben a kiszolgáltatott helyzetben, de nyilván nem érzi magát jól, amikor egyik vagy másik férfi próbálja szexuálisan használni. Bertétől, a szobalánytól, és Tesman nagynénjétől ugyancsak retteg, hiszen nem értik, nem érthetik, ráadásul eleve Tesmanhoz állnak közel – Biluska Annamária és Kilyén Ilka emberi, kedves figurákat hoznak, akiknek sejtelmük sincs, mi baja is lehet ennek az ellenszenvesen viselkedő nőnek. Bartha László Zsolt Tesmanja örül, hogy feleségül vette a szupernőt, szelíd és szórakozott, bár gyaníthatóan egyszer-egyszer észreveszi a kínlódását, sőt, néha talán együtt is érez vele, de alapvetően nem érti, úgyhogy nagyon nem is tud mit kezdeni vele, sokkal inkább izgatja, tud-e maradandót alkotni a művészettörténetben. Az nem derül ki pontosan, hogy valójában mi Hedda és Lövborg története, de a rengeteg kínlódás mellett van valami megnyugvás abban, hogy a férfi felbukkan. Kádár L. Gellért Lövborgja az egyetlen ember, akire Hedda valóban rá tud nézni, viszonyukat erősen kommentálja a titokzatos játékosság, és a kézfejükön látható skorpió-, illetve főnixtetoválás. A végén ezért tudunk együttmosolyogni Ibsennel.

A showcase egyébként kilenc előadást mutatott meg. A színház az újabb előadásokat hétvégére blokkosította, így a fenti három munkán kívül még a Nézd, ki van itt! és a Macbeth volt látható, illetve később, a hét közepén az évadban bemutatott Egy lócsiszár virágvasárnapja. A programba került Sirályt, a Nyugalmat és a Rendezést volt szerencsénk korábban látni. Az elmúlt évekre visszatekintve Keresztes Attila munkái ívet rajzolnak: a társulatvezető rendező egyre bátrabban hagyatkozik az anyagra és a színészekre, ami láthatóan erősebb előadásokat jelent. Sajnálom, hogy az egyetlen nagyszínpadi előadást, amelyet a színész Sebestyén Aba rendezett, nem tudtam már megnézni – pláne, hogy ő rendezőként is komolyan jelen van a társulatban. A színház ugyanakkor viszonylag sok vendégrendezővel dolgozik, akiket szívesen vissza-visszahívnak – felteszem, a közös munka értékelése után. Ideális esetben a társulat minden tagja gondol valamit egy-egy munkáról, ahogy az adott évadról is, nyilván nemcsak a sikerességről, hanem arról, mi és miért történt a próbaidőszak(ok)ban. Arról, hogy hogyan és mire kondicionálta a tagokat a közös munka. És arról: merre tovább.