Székely Kriszta rendező balett-táncosnak indult, vonzotta a filmkészítés, majd egy nagyobb kanyar után színházi rendezőnek jelentkezett. Török-Illyés Orsolya családilag a színházhoz kötődött. Filmszerepeivel vált ismertté. Hajdu Szabolcs egyik filmjében rendezőt alakított. Kriszta eddigi egyetlen színházi szerepében operatőrt.

Színpadról, filmről, női szerepekről SZÉKELY KRISZTA rendezővel és TÖRÖK-ILLYÉS ORSOLYA színésszel MARTON ÉVA beszélgetett.

Török-Illyés Orsolya: Az Off Hollywood című filmben játszottam rendezőt. Eredetileg férfit képzelt el Szabolcs, csak az írás során döntötte el, hogy legyen inkább nő. Az viszont soha nem jutott eszembe, hogy rendezzek. Ez a kis szelet, amit színészként be tudok fogni, bőven elég a felelősségből, főleg abban a formában, ahogy dolgozunk, hogy a teljes alkotói folyamatban részt veszek.

– Nagyon közös, amit csináltok. A privát élet és a szakma összefonódik.

T.-I. O.: Eleinte motívumgyűjtés van, függetlenül attól, hogy tőle vagy tőlem származik az alapötlet. Aztán egy ponton Szabolcsban megizmosodik egy vízió, ami a gondolatokat képekké formálja, és amire jó esetben rá tudok tapadni. Nehéz ezeket a kapcsolódási pontokat megtalálni, hogy jókor és jól segítsem, de az én szempontjaim is érvényesüljenek.

– Balett-táncosnak indultál. Aztán A nép ellensége című darabban volt egy kis szereped. A színpad ennyiféle megélése érzékenyebbé teszi a rendezőt?

Székely Kriszta: Balerinaként a színházi gépezetnek azon az oldalán vagy, amikor valaki megmondja, mit csinálj. Hatévesen voltam először színpadon, bárány voltam egy Offenbach-operettben. A színház olyan korán jött az életembe, hogy szinte kibogozhatatlan a viszonyunk. A film is erősen meghatározta az életemet. Rengeteget tanultam Dettre Gábortól, aki egy darabig a nevelőapám volt. Sokáig filmrendező akartam lenni, a színház az utolsó pillanatig nem jött szóba. Végül sokéves kihagyás után újra erősen kezdett foglalkoztatni, így nem film-, hanem színházrendezői szakra jelentkeztem. Az egyetemen Zsámbéki Gábor Molière-kurzust tartott, s felajánlotta, hogy Ibsen A nép ellensége-rendezésében legyek az asszisztense. Majd nagyon hamar változott a koncepció, így lettem az előadás szereplője és a videózott felvonás operatőre. Ez nagyon fontos pontja volt a Katonához kötődő viszonyomnak. A próbafolyamatban együtt dolgoztam a színészekkel, így a társulattal és Zsámbékival is bizalmi viszonyom lett.

Székely Kriszta, Marton Éva, Török-Illyés Orsolya. Fotók: Gordon Eszter

– Mindkettőtöknél nagyon erős lehetett az a családi miliő, amiből a színház és film fele mentetek. Édesapád Török Tamás rendező, színész, édesanyád a hatvanas-hetvenes évek egyik legizgalmasabb, nagyon erőteljes színésze, Illyés Kinga.

T.-I. O.: Marosvásárhelyen nőttem fel. Kisváros, mindenki tudta, ki a mamám, így óvodás koromtól minden ünnepségen szerepelnem kellett. Belekényszerültem ebbe a szerepbe. Stresszelt, de egyszer csak ráéreztem az ízére, hogy hatni tudok a közönségre. Aztán már nem volt kiút. Szemben laktunk a színművészeti főiskolával, ahol édesanyám tanított, a barátaim nagy része oda járt. Kamaszként erőtlenül tiltakoztam, de lassan, szinte észrevétlenül beszippantott. Aztán annyi maradt a lázadásból, hogy valahogy eljönni Marosvásárhelyről, távolabb kerülni.

– Le kellett jönnötök ezekről az erős kötődésekről, hogy lehessen saját utatok? Kellettek ezek a távolságok?

Sz. K.: Már szinte a táncosi pályán voltam, amikor a Táncművészetit otthagytam. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy valami olyan irányba induljak el, ami alkatilag távol áll tőlem. Végül mégis sikerült a saját utamon elindulni. Nekem először mindent le kellett ráznom magamról. Nyomtam egy erős resetet, s Ázsiába mentem. Azt gondoltam, rövid időre, de majdnem négy év lett belőle. Akkoriban nem gondoltam arra, hogy mi lesz belőlem, merre építsem magam tovább. Volt mit átgondolni és újraintegrálni. De mindent egybevéve legközelebb talán az áll az igazsághoz, hogy „népmeseileg” világgá mennem. Az úton aztán volt vasorrú bába és kincses barlang is.

– Visszatekintve, beépült a későbbi munkáidba ez a négy év?

Sz. K.: Ázsia mint motívum nem hat vissza, inkább maga a tett. Hogy az ember huszonévesen lelép egy másik kontinensre, és ott végül nem hal meg, sőt, valamilyen életet, egzisztenciát teremt. Ez a személyiségétől valami nagyon más hozzáállást kíván, mint az addigi élete. Távol kellett menni a saját magam rendszerétől, távol a családtól, akik nehezen értették meg a döntésemet. A balettintézet utolsó pár éve már kettős lét volt, tudtam magamról, hogy nem leszek klasszikusbalett-táncos, de rengeteg szálon kötődtem ahhoz, és szerettem, amit csinálok. Valami mégis megváltozott bennem. Főleg fejben. Mint aki a víz alól jön a felszínre, olyan volt, amikor otthagytam. Azok a döntések, amiket meghoztam, részei lettek annak, ahogy ma alkotóként, emberként létezem.

T.-I. O.: Nekem is felszabadító volt kiszakadni az akolból, a marosvásárhelyi színházi létből, az ismertségből. Miközben nagyon sok olyan dolog van, amit ennél sokkal elemibb módon hozok magammal. Például az, hogy Erdélyben mennyire más nőnek lenni. Meghatározza a világhoz, a családhoz, az anyasághoz, a férfiakhoz való viszonyomat is. Valahogy természetesebben emancipált az erdélyi nő.

Sz. K.: Komolyan? Fordítva gondoltam.

T.-I. O.: Az emberek általában valami provincializmushoz kötik Erdélyt. Teljesen más. Itt Magyarországon nőként pont az ellenkezőjével találkoztam. Nálunk például egyáltalán nincs „né”-zés. Sokkal inkább érzed a saját személyed súlyát, ha nem Hajduné, Kovácsné vagy, itt pedig leginkább a zsidó kultúrában érzem a nők hasonló függetlenségét.

Török-Illyés Orsolya

– Mindkettőtöknek a munkájában nagy hangsúlyt kap az erős, a szabadságra vágyó, a függetlenséget is akaró nő. A különböző női szerepek megmutatása. A Petra von Kant, a Nóra, a Kékszakáll mintha egymásból következnének.

Sz. K.: Az első látható rendezésem a Petra von Kant volt, de nem itt kezdődött, hanem az egyetemen, amikor először kellett egy nagyobb anyagot, darabot választani. Székely Gábor nyomott arrafele, olyan darabokat ajánlott, amelyek női főhősre épülnek. Első körben erősen ellenálltam, de végül nagy pufogva beadtam a derekamat, és a Yermán kezdtem el dolgozni. Pálmai Anna volt Yerma, Czakó Klári, Nagy Zsolt, Makranczi Zalán szerepeltek benne. Megéreztem azt, hogy mennyire erősen tudok kötődni alkotóként egy témához vagy problémához, amit saját magamban is megtalálok. Majd jött a Szép napok Szirtes Ágival és Bezerédi Zoltánnal, ami a negyedéves vizsgám volt. Szintén fontos feladatnak bizonyult.

– Mit látott meg benned Székely, hogy ennyire erősen ragaszkodott a Yermához? Pálmai Anna a legfontosabb szerepei között szokta emlegetni Yermát.

Sz. K.: Azt hiszem, átlátott rajtam. A vele való munka rengeteg beszélgetésből állt. Amikor felvettek az egyetemre, azt gondoltam, velem nem fog megtörténni, hogy szétcsúszik a fókusz. De olyan magas fordulatszámon pörög minden, annyi minden előjön, hogy ez mégis elkerülhetetlen. Sokkal inkább bozótos, mint egy kijelölt út. És Székely elég jól navigált minket.

– Az nagyon jó, mert lehetnek döntéseid.

Sz. K.: Nagyon jó. Visszanézve tudom, Székely átlátott ezen. Visszazökkentett. És valóban, ez a kezdet a mostani munkáimban is ott van. Bergman mondta, hogy mindig ugyanazt a filmet rendezzük.

– Szabolcs „átlátott” rajtad?

T.-I. O.: Azt látom, hogy jártam be én ezt az utat. Már a főiskolán kiderült, mennyire nem érdekel a karakterformálás. Fizikai fájdalmat éreztem, amikor egy öregasszonyt vagy bárki mást kellett megmutatni. Nem értettem, mi közöm van ehhez, hiszen nem akartam ügyesen vagy bárhogy szerepet formálni. Rettenetesen éreztem magam ezekben a helyzetekben. Közben meg éreztem, hogy mégiscsak ezen a csatornán keresztül tudom magam leginkább kifejezni. Amikor megismertem Szabolcsot, már ott tartottam, hogy otthagyom a Főiskolát. És ott is hagytam, ahogy Szabolcs is. Abban az időszakban keresett meg Bocsárdi László, hogy dolgozna velem. Ahhoz nagy kedvem volt, mert ott műhely volt, emberek, akikkel jó volt közösen gondolkodni. Az önmagában soha nem motivált, hogy bizonyos szerepeket, női alakokat eljátsszak.

– Nagyon hamar – sokszor a kényszer is erre tolt – megtaláltátok a függetlenebb alkotói létet, a lakásszínházi előadásokat. A lehetőségeid vagy a személyiséged kanyarított erre?

T.-I. O.: A napokban jöttem haza egy konferenciáról Kolozsvárról, ahol marosvásárhelyi főiskolások előadását néztem. Összerándult a gyomrom, mert eszembe jutott mindaz, amit ott átéltem. Például hogy színészként a főiskolán hatalmas apparátussal dolgozol, öltöztető, kellékes, ügyelő van. Ez hamis presztízst ad, kialakul a függés, amitől nehéz megválni. Pedig színészként a mai világ nagyon nem ez! Nekem nem volt egyértelmű, hogy elszakadok, de lehet, hogy a személyiségem erre visz. Le kell bontanom magam körül az állványt, hogy lássam, megállok-e magam is.

Székely Kriszta

– Orsi a struktúrától való eltávolodásról beszél. Bár a Katona sok tekintetben kiváltságos hely, te most a kőszínházi rendszerben dolgozol.

Sz. K.: Kiváltságos helyzetben vagyok, mert a diplomámmal szerződésem is lett, és szellemi nyitottságban, társulatban dolgozhatok. A Katona egy sziget. De tudom, látom, hogyan működik sok más helyen a színházi rendszer. Ennek ellenére várom, hogy mikor hívnak meg vidékre is rendezni. A kőszínházba járnak még mindig a legtöbben. Olyan hely, ahol nagyobb tömegeket lehet fülön csípni, lehet újat mondani, rákérdezni dolgokra. Struktúrán kívül létezni csomó nehézséget jelent, viszont rendkívüli összekovácsoló erő lehet. Ad valami olyat, amit a kőszínház talán nem tud. Így képzelem.

T.-I. O.: Én Sepsiszentgyörgyön, kőszínházban éltem meg ezt a nagyon erős összetartást. Két év után viszont elmenekültem, mert úgy éreztem, megfulladok. Csak a színház volt, semmi más. De más színészként és más rendezőként megélni a kőszínházi struktúrát, más az aspektus. Egy rendezőnek olyan sokfelé kell figyelnie, hogy valóságos szenvedés lehet, ha nincsenek körülötte azok az emberek, akik segítenek a létrehozásban.

Sz. K.: Idén az Operettben megrendezhettem Offenbach Kékszakáll című darabját. Egyik titkos vágyam volt eljutni egyszer egy ilyen más műfajhoz és közönséghez. Az a fajta népszínház érdekel, ami nem nézi le, butítja el a nézőit, de nem is idegeníti el őket az alkotók önkényességével, nárcizmusával. Valamiféle művész-népszínház lehet az, ami hozzám közel áll.

– Ezek a női karakterek, sorsok, szerepek, kérdésfelvetések mindkettőtöknél erősek. A Kékszakáll nagyon kemény csajokról szól. A rendezéseid is kemények, de rengeteg bennük a lágyság is. Ehhez hasonlóak a női karaktereid is, a Nórák, Boulotte-ok, Petrák és Grusék?

Sz. K.: Arra szoktam törekedni, hogy ezeknek az alakoknak rétegeik legyenek. Olyan történeteket, kitörési vágyakat keresek, amikhez huszonegyedik századi emberként a néző is kapcsolódni tud. Az egyén aktuális állapota részben személyes adottságokból, részben társadalmilag diktált rendszerekből áll, és mindez alatt húzódik egy érzelmi életrajz, amiben mindannyian rendkívül törékenyek vagyunk. Az alakok, akikkel eddig foglalkoztam, olyan nők, akik kezükbe veszik a sorsukat, de ez nem feltétlenül jelent boldogságot a számukra. Valamiféle ismeretlenbe tartanak a döntéseik következményeként, és inkább ezt az ismeretlent választják, mint a betagozódást, a hazugságot vagy az embertelenséget.

– Állandó színésze vagy Szabolcs filmjeinek, így ezt a „csak vele” érzést ismered. Szűkít is ez az állandóság?

T.-I. O.: Húsz éve vagyunk együtt Szabolccsal. De közben változik a minket körülvevő világ, mi is folyamatosan változunk, más életszakaszokba kerülünk. A munkáink végigkísérik az életünket, miközben a generációnk problémáit vetik fel. A Macerás ügyek egy fiatalkori szerelemről szól. A Tamara már egy komolyabb kapcsolat, amibe még beékelődhet valami vagy valaki. Az Off Hollywood a következő szakasz, amikor az együtt felépített élet, karrier hirtelen megroppan. A Bibliotheque Pascal a szülőség felelőssége.

– Az Ernelláék, ahol most tartotok?

T.-I. O.: Továbbléptünk. Az Ernelláékban a családi viszonyok kapnak erős fókuszt. Szabolcs legfrissebb színházi rendezése, a Kálmán nap arról az időszakról szól, mikor a gyerekek nagyobbak, és az ember azon kezd el gondolkodni, mi van ezután kettőnkkel. De ezek nem a mi életünk stációi miatt fontosak, arra törekszünk, hogy a máról, a ma férfijáról, nőjéről hagyjunk lenyomatot. Szabolcs szövege, de neki is fontos, hogy ne csak az ő aspektusa jelenjen meg. Előfordul, hogy földhöz vágom a szöveget, mert azt érzem, nem elég empatikus, de honnan tudhatnám ezt biztosan, lehet, hogy pont azáltal lesz teljes a kép, hogy megbillen az egyensúly. És nekem kell színészként azt az empátiát belevinnem. Ha valami nehéz a közös munkában, akkor az az, hogy mikor és mennyire avatkozzam bele az anyag alakulásába. Most éppen anyukám (Illyés Kinga) lehallgatási dossziéját dolgozzuk fel. Még kóstolgatjuk ezt az elképesztő anyagot. Hangjátékként már elkészült, film talán pont azért nem lesz még belőle, mert nagyon másképp látjuk benne a női szerepeket, motivációkat. Szimbiózisba kell kerülnünk ahhoz, hogy filmet csináljunk belőle.

– Kriszta, nálad is erős a ragaszkodás, hogy kikkel dolgozol. Állandó munkatársaid, színészeid vannak. Ezekben az állandósult kapcsolatokban kényesebb az egyensúly, nehezebb megtalálni?

Sz. K.: Szabó-Székely Árminnal az Egyetemről ismerjük egymást, de messze túlmutat ez egy munkakapcsolaton. Fontos barátság, bizalmi állapot, ami nem mentes vitáktól vagy szembenállásoktól sem. Nem mindenben értünk egyet, de talán pont ez tud az alapja lenni az előrehaladásnak. Az embernek le kell fordítania mondatokra, érvekre a megérzéseit és a vízióit, és ez rendkívül fontos megmérettetés. Néha vannak radikális döntéseim, amikben biztos vagyok. Sokszor nem tudom megmagyarázni, miért, mert csak egy impulzus, de érzem, hogy jó. Érvelni tudni ezek mellett nagyon fontos. Nem vágyom arra, hogy egyedül csináljam a színházat. Ez a színészekre, Árminra is vonatkozik. A rendezőnek van magánya, amivel amúgy is küzd, és amit teljesen felszámolni úgysem tud. Ezt nem szeretném növelni.

T.-I. O.: A közös folyamatban nekem a saját színészi munkám a legmagányosabb. Nagyon magamra húzom a szerepeimet. A jelen, az adott pillanat legyen érvényes. Ami idegen tőlem, azt meg kell értenem és magamra kell formálnom. Én vagyok az, csak más-más helyzetben. Lehet, hogy beszűkíti a lehetőségeimet, de teszek rá. Csak így tudok létezni, ez visz előre.