Az első három nap után sem ereszt minket a fesztivál, jobbnál jobb előadásokat látunk, melyek mind másképp, más szempontból megközelítve szólnak a máról. Lerombolják a csodákkal szemben felépített ideáinkat és a folyamatos jelenbe invitálnak. Itt vagyunk most. Minél több alkotóval készítünk interjút, annál többen emelik ki, hogy mennyire jó ismét élő közönségnek játszani.

Kosztolányi Dezső Színház: Három nővér. Fotó: thealterphoto2021

Kertvéllesy András:

Szerencsénkre a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház egy harmadik produkciót is hozott a fesztiválra, most Puskás Zoltán rendezésében. A három nővér drámája, a rendező által sem titkoltan olyan vázat biztosít az előadásnak, amelyet kitölthetünk mai társadalmunk talán legaktuálisabb kérdéseivel az elfogadásról, a másságról és a mindenkit megillető lehetőségről/jogról/szabadságról a boldogsághoz. A Mészáros-Kucsov-Búbos színésztrióról, reprezentatív színészi játékáról és az előadás dramaturgiai működésmechanizmusáról Pressburger Csaba írt már kritikát. Emellett azonban érdemesnek tartom megemlíteni, hogy számomra hasonlóan szakrális, lecsupaszított, de a mágia lehetőségével sűrített tér tárult elénk, mint a k2 Színház Rosencrantz és Guildenstern halott című előadásának esetében. A kizökkent idő ellenére, vagy leginkább pont azért. (Ott azonban én nem éreztem, hogy a légüres tér elengedné a kezünket, ahogy Darvay Botond írta, sőt. Idegtépően feszesen irányították a figyelmünket – csak a körülményekhez képest, este 11-kor, ez igencsak emberpróbáló feladat volt.) Mégis, ez a kifeszített csehovi pillanat jóval sötétebb, mint amit az alkoholos mámor pillanatnyi örömei el tudnának feledtetni – nem csoda, hogy folyamatosan inni kell. A fehér kavicsokkal megtöltött, fényekkel szegélyezett tér megszabadítja a három nővért mindentől, amit a dráma viszonyhálózata, illetve különböző színházi feldolgozások valaha rájuk aggattak. Lógnak a meztelen univerzumból, ősi gyökerekre visszavezethető anyaméh-szerű hintákban, s a komor, nyomasztó csehovi beszédmodor félhomályába merülve merednek kilátástalanságukba. Követi őket a vészjósló, vissza-visszatérő sötét ambient, amely betölti az egész világot, s olyan csendes, szelíd és édes lesz az életünk, mint a cirógatás…de addig is, élni kell…

Manna Produkció: Minden negyedik. Fotó: thealterphoto2021

 Bogya Tímea Éva:

Az anyaság gyakran szerepel témaként a Thealteren. Két vagy három évvel ezelőtt itt láttam a (számomra) első olyan előadást, amely nyíltan kimondta, hogy az anyasággal és az anyasággal kapcsolatos biológiai folyamatokkal foglalkozik – ­ez volt a Tünet Együttes Burok című előadása. Idén a Manna Produkció Minden negyedik című előadásának fókuszában a terhesség alatt fellépő komplikációk, abortusz, vetélés, a gyermektelen anyák történetei állnak. Önök például tudták, hogy egy nő teste, annak ellenére, hogy elhunyt a gyermeke, továbbra is készen áll az anyaságra, hogy a tejcsatornák nem apadnak el? Bár az előadás dokumentaristának titulálja magát, de nem mindig születik meg a dokumentarista színházra jellemző távolságtartás a valós anyag és a színpadi én, a fikció és valóság között. Amely távolság a színészek és a nézők számára is védőhálóként szolgálhat. Itt elmosódnak ezek a határok, ami kérdéses és izgalmas szituációkat tud teremteni, például mit kezdünk Fullajtár Andrea – iszonyú bátor – monológjával, főleg azután, hogy felhívja a színpadra a fiát? Ekkor egy tizedmásodpercig már nem a Minden negyedik egyik karakterének látjuk, hanem Fullajtár Andrea, édesanyának. Az egyedi és reprezentatív esetek folyamatosan hullámoznak.

A történetek az érzéseinket célozzák meg és be is tudnak szippantani. A rendezés (Csábi Anna) nem tökéletes, de az előadás tabudöntögető minősége felülírja ezt, hiszen egy kimeríthetetlen és mégis alig tárgyalt témáról van szó. Tipikusan az az előadás, ami ha jól betalál, akkor beszélgetéseket indít el önmagunkkal, barátainkkal vagy családjainkkal. A fájdalmas történeteket fekete humorú dalok szakítják meg, például az orvosi eszközökről írt (dalszöveg: Seitz Attila). Ezek akár a feldolgozásban is segíthetnek, hiszen egy kis szusszanót akarnak adni két monológ között. Az előadás négy „dobozra”, fejezetre van osztva, a fejezeteket végigszövik az egyes karakterek monológjai, melyek a végére egy lineáris történetté állnak össze. A történetek egymás mellé helyezése helyett érezhető a törekvés egy összefüggő, drámához hasonló fikció megírására, például a végére derül ki, hogy az összes nő ismeri egymást. Ezzel érzékeltetve, hogy amit hallunk, az velünk, ismerőseinkkel vagy barátainkkal is megtörténhet. Az abortusz magyarországi történelme is színpadra kerül egy jelenet erejéig, Janka (Szegvári Júlia) Nagymamája szellemével folytatott párbeszédében. Ez viszont egy olyan kis szelet, hogy akár mellőzni is lehetett volna, viszont abból a szempontból fontos, hogy honnan hova fejlődtek a nők jogai.

A minap azon gondolkodtam, hogy az idei fesztiválon látható előadások között van-e olyan motívum, ami megtalálható valamennyi produkcióban. Az egyik ilyen lehetne a személyes történetek előadássá alakítása, a Minden negyediken kívül Márfi Márk Telik – egy óra az életedből című előadása, vagy a hatalom-egyén-közösség viszonya, ami legsűrűbben a Protest színházi társasjátékban volt jelen.

KA:

A Minden negyedik kapcsán nekem is az volt az érzésem, hogy óriási lelki nyomást akar helyezni ránk – nyilván témájából kifolyólag is – közvetlen és személyes hangvételével. Hiszen már az előadás kezdete előtt Szegvári Júlia a színpadról fogad minket és próbál felvenni velünk egy hétköznapi csevegő viszonyt. Azért mondom, hogy próbál, mert nem igazán lehet hova rakni ezt az ad hoc jellegű stand-upot, ahogy ő is fogalmazott. Beszél kicsit az előadásról, a jelenlegi terhességéről – ami nem témája az előadásnak – és közelebb hívja a Kisszínház hátsó soraiban helyet foglalt nézőket. Az előadást ugyanis egy sokkal kisebb térbe tervezték, intim közelségben a nézőkkel, amit a klasszikus dobozszínpad-nézőtér felállás kicsit megzavart. Talán pont ezért történik, hogy bizonyos monológoknál felhúzzák a nézőtéri fényeket, és a szemünkbe néznek. Azonban az egész előadás, a dalok kivételével, olyan markáns vallomás jelleggel rendelkezik, hogy sem az egyéni sorstörténetek, sem a monológok között nem lehet dramaturgiailag különbséget tenni, s így fénnyel jelezni, hogy na most hadd nézzünk a szemetekbe. Lehetnének rajtunk állandó reflektorok, tartsuk a szemkontaktust végig, ha bírjuk. És amit te is említesz Éva: az összefüggő cselekményre való igény gyengíti az előadás dokumentarista voltát, a revü elemek néhol ritmustalan használatával együtt. Számomra nem sikerült egy olyan narratívát teremteni a szereplők egymás közötti rokoni/baráti/szomszédi viszonyával, amely az egyéni drámákat egy potenciális történetté fűzte volna össze. Bár a dramatizációra való törekvés kiemeli, hogy ezek a történetek körülöttünk vannak, s minél többet beszélünk róluk, annál több kerül elő – több funkciót mégsem teljesít be és bizonytalanságával bontja a dokumentarista struktúra lehetőségeit. Olyan, mintha az előadás még nem merné felvenni a végső átütő erejű formáját, s finomkodva, a kezünket fogva akarna végigvezetni ezen a több nyilvánosságot érdemlő tabun. Pedig mélyvizet érdemelnénk. Onnan pedig már kínálja magát egy közönségtalálkozó. Azt gondolom, hogy egy feldolgozó beszélgetéssel és erősebb műfaji önmeghatározással nemcsak fontos, de következetes előadás is tudna lenni. A fesztiválon láttunk még hasonlót, gondolok most a Karaván Színház Hűvös című előadására. Ahol, bár drámai alapból dolgoztak, saját szövegeikkel, tapasztalataikból formálták magukra a nevelőintézetek átláthatatlan sötét zugait és pokoli könyörtelenséggel éltek vissza a húrt a pattanásig feszítő roma hegedűs szívbemarkoló energiájával. Mélyvíz.

S reagálva a felvetésedre, a második négy nap motívuma leginkább a társadalmi érzékenyítés és nevelés témája körül forog. Ha pedig itt tartunk, akkor hadd jegyezzem meg, hogy nekem ez az első THEALTER-em. Így valószínűleg naiv elsőkörösként mondom, de azt találom a legizgalmasabbnak benne, hogy az aktuálisra való reflektálás közben, bár nem elhanyagolható, de legtöbb esetben az öncélú szórakoztatás háttérbe szorul. Nehéz is bármiről, ami most történik velünk, szórakoztatóan beszélni – jó értelemben legalábbis. Visszakacsintok itt a szabadkai A Csókos Asszony Lovagjaira, ami bár pont ez ellen játszik, mégis idő kellett, míg tapsra tudtam emelni a kezem az operett-betétek között. Feszélyez ez az irónia, ez a fekete humor, amivel saját magunkon röhögnünk KELL, mert enélkül nem megy, vagy nehezen. Ezért is örültem nagyon a Protest– Út a forradalomhoz színházi társasjátékának. Úgy érzem, ez tud egy olyan közösség mozgató/beindító/bevonó interaktív mozgalom lenni, amely feloldhatja bennünk a politikával – mint közélettel(!), az ógörög polisz szóból – szemben felgyűlt feszültséget és passzivitást. Ha csak két óra erejére is.

Kabdebon Dominik – Oláh-Bebesi Borbála – Csernai Mihály: ProTest – Út a forradalomhoz – színházi társasjáték. Fotó: thealterphoto2021

BTÉ: A Kabdemon Dominik, Oláh-Bebesi Borbála, Csernai Mihály jegyezte Protest című előadás célja nem az érzékenyítés, hanem az empowering, a megerősítés/képessé tétel/hatalommal való felruházás. A politikához kapcsolható tehetetlenséget úgy próbálja feloldani, hogy a nézők saját bőrükön tapasztalhatják meg a fiktív mozgalmuk fiktív diadalát. Nagyon fontos, hogy mi nézők azt érezzük, számít(hat) a véleményünk a politikai diskurzusban és hogy van cselekvési lehetőségünk. De még mennyi. A Protest annyi cselekvési lehetőséget kínál fel, hogy alig tudunk választani. A semmittevésnél bármi jobb. Én ritka optimizmussal gondolom azt, hogyha ez az előadás szárnyra kap, akkor hosszú távon segít felszabadulni a közéleti cinizmusból. Az előadást hosszú kutatómunka előzte meg, a foglalkozás moderátora pedig „kettős szereposztásban” Kapronczay Stefánia és Hegyi Szabolcs, mindketten a TASZ munkatársai. Az interakciós helyzeteket plusz információval egészíti ki a moderátor, ezek többsége arról szól, hogy magánemberként, aktivistaként vagy egy mozgalom tagjaként mit tudsz tenni annak érdekében, hogy ki tudd fejezni álláspontodat az aktuális politikai döntéseket illetően. Az előadás fő inspirációját az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása szolgálhatta, amikor a diákok bázisdemokráciában éltek. Együtt, éjszakákba nyúló fórumokon döntöttek a következő lépésről. Bár a Színművészeti Egyetem végül is alapítványi kézbe került, a Freeszfe egy olyan széles körökben is ismert mozgalommá lett, amely ellenállási, az autonómia megvédésére alkalmas eszközöket, cselekvési mintákat mutatott fel. Ahogy egy egyetemfoglalás vagy egy mozgalom esetében, úgy a Protest játékában is fontos volt megőrizni csoportunk egységét.

A döntéseket együtt hoztuk meg, pontosabban a többség döntött. A játék alatt két kategóriában tudtunk pontokat gyűjteni: egység és támogatottság. A pontok döntötték el, hogy mozgalmunk eléri célját vagy sem; veszíteni is lehetett. Minél egybehangzóban szavaztunk, annál több egység pontot kaptunk. Számomra az egyik legérdekesebb dolog a mozgalom felépítésben a támogatottság megszerzése volt, hogy minden döntésnél figyelembe kellett venni annak megítélését is. Hogy van egy marketing oldal, amihez elengedhetetlen a szociológiai érzékenység, behatóan kell ismerni az adott közeget. Még nincs tervben, hogy iskolákba vigyék az előadást, de remélem ez is megtörténik, hogy ellenszélben bár, de legyen lehetőség eljátszani egy olyan ország gondolatával, ahol mindenkinek van helye.

És most jut eszembe, hogy a kritikában olyan nehezen megfogható zene is számos előadásban játszott fontos szerepet. A Tünet Együttes Afterparty című előadása végig a hang és az emberi test kapcsolatával foglalkozik, a Tünet Együttestől szokatlan letisztultsággal és őrülettel.

KA:

És végre egy évnyi online részvételi színházazás után most élőben vehettem részt. Mennyivel egyszerűbb, még ha nem is mindig zökkenőmentes, érezni a másikat, el-elkapni egy szemkontaktust és kamerák nélkül lépni jelenetből ki és be. Ebben pedig hatalmas feladata volt a moderátornak, aki nem elég, hogy levezényli magát a játékot s így nagyban felel annak ritmusáért, hanem emellett tanító jelleggel, ahogy mondtad is, felvilágosít egy csomó háttérinformációról. Milyen egy jó petíció, milyen ellenálláshoz vannak jogaink, mik a jogi következmények, milyen morális kérdés merül fel egy-egy döntés mögött. Interaktív előadásoknál mindig az a kedvenc részem, amikor megjelennek a játékszabályt feszegető játékosok, illedelmesen bontják a rendet, néhol a játék hiányosságaira, néhol saját aggályaikra hívják fel a figyelmet. Esetünkben is hamar elérkezett ez a pillanat, hiszen a képzelt országunkban a képzelt törvényjavaslat, amit benyújtottak, a kötelező sorkatonaság újbóli bevezetéséről szólt. A mi mozgalmunk ellentüntetésének alkalma és helyszíne pedig már a játék által előre meg volt adva: egy nemzeti katonai ünnepség. S míg a fő problémát mindenki hasonló ellenszenvvel fogadta, annak kezelése és következményei már elkezdték széthúzni a társaságot. Egy katonai ünnepség? Biztos, hogy nem lehet máshol? Nem túl erős? De a valódi kérdés más volt: ellenállunk-e a rendőröknek vagy első felszólításra elsomfordálunk a helyszínről? A dilemmák mindig a színészek alkotta színházi jelenetekben születtek meg, amit adott pillanatban a moderátor szakított meg, lehetőséget adva nekünk rövid, fórumszerű beszélgetésekre és így a cselekmény továbbalakítására. A Grand Café moziszékek soraival betöltött tere pedig betekintést nyújtott abba, hogy az efféle fórumok igenis odafigyelést és részvételi akaratot igényelnek. Többször kialakult az a helyzet, hogy a játékosok többet beszélgettek a moderátorral, mint a mozgalomban résztvevő társaikkal. A hosszú sorok egyik feléről nem mindig jutott el egy kérdés vagy gondolat a másikig, főleg ha nem tettünk érte mi magunk – a fotelforradalmár kifejezésen nevettünk ezelőtt, de most fizikai valójában is megmutatkozott. Az életben pedig nem Hegyi Szabolcs lesz a moderátorunk, úgyhogy érdemes aktivizálnunk magunkat!

Manna Produkció: A halhatatlanságra vágyó királyfi. Fotó: thealterphoto2021

Fontos a folyamatos jelenünkben élni, tájékozódni róla, beszélgetni és cselekedni, mert vannak dolgok, amiket nem halogathatunk Pató Pál módjára, ha nem akarjuk, hogy helyettünk döntsenek – gondolta A halhatatlanságra vágyó királyfi és a színpadról kilépett a valóságba. Így tudnám összefűzni az egymást fedő és kiegészítő előadásokat. Azonban a Manna Produkció bábelőadása kicsit fiatalosabb és játékosabb oldalról tekint világunkra. Az előadás után pont azt emelte ki a rendező, Maróthy Anna Zorka, hogy milyen hétköznapi egyszerűséggel tud Szálinger szövege közelíteni olyan nehéz, vagy épp tabutémákhoz, mint a halál és az elmúlás. Gyermekeket célzó bábelőadás lévén nem célja a szókimondás, a leleplezés és mégis. A szöveg és látvány könnyed szimbiózisában nem akar elrejteni vagy elmaszkolni semmit mondandójának igazságából. S talán itt találhatunk választ arra a napokban feltett kérdésedre, hogy mi a különbség a klasszikus mesék/népmesék, illetve eközött a mese között. Hiszen egyáltalán nem a megszokott protagonista-antagonista szerepek jellemzik. A Halál nem az Élet ellen munkálkodik, hanem esetünkben a Halhatatlanság ellen, s játsszák gyermekek módjára a felnőttek hiúságát megszégyenítő ki-a-világ-ura-ha-nem-én típusú huzavonát. S bevallom, talán mert én is így szocializálódtam, azért a Halál egyből unszimpatikus volt, annak ellenére, hogy a Halhatatlanság sem vonz ebben a kontextusában már régóta. Persze mesei elemeket nem nélkülöznek, három kihívás, három hercegnő elé kerül a királyfi, mégis a jó és rossz viszonya nincs idealizálva, sokkal reálisabban szól hozzánk – elég csak arra gondolni, hogy az élet-vízzel a halálból felkeltett hercegnő nem fogja leélni újra az életét, neki lejárt, hadd nyugodjon békében. Mágia létezik, de nem a csodákban, hanem a folyamatos jelenben rejlik.

BTÉ: Szálinger Balázs népmese parafrázisában nekem az is tetszett, hogy a Királyfi nem a szépsége miatt szeret bele a Harmadik Hercegnőbe, hanem mert sok a közös érdeklődésük és nagyon könnyen megtalálják a közös hangot. Ami szintén egy különbség a hagyományos népmesékkel, ahogy az is, hogy itt nincs a klasszikus értelemben vett boldog vég. A Hercegnő nem fogadja el a feltámasztást, a Királyfi a Halál és Halhatatlanság gyerekes civakodásában vergődik, míg végül bábosa (Tóth Mátyás) kezébe nem veszi a dolgokat és el nem hagyja a mesét. Akár azt is mondhatnánk, hogy rátalál önmagára.

A Kritikus szekcióban mesélték az alkotók, hogy Maróthy Anna Zorka rendező az olvasópróbára egy erős látványkoncepcióval érkezett, lefestette az egész előadást. A lilás fények, a homok, a föld színű bábok (látvány: Maróthy Anna Zorka, Lengyel Viola) és az élő zene (Frank Tamás) egy játékos, varázslatos hangulatot teremtenek. Egy hosszú asztal két végében foglal helyet a Halál és a Halhatatlanság, őket nem bábok, hanem két színész játssza: a Halált Cseri Hanna, a Halhatatlanságot Csarkó Bettina. Mintha csak egy sakkjátszma lenne, úgy magasodnak az ember világot jelentő asztal fölé és teremtik, csűrik-csavarják a halandók sorsát.

A Halhatatlanságra vágyó Királyfinak meg kell tanulnia, hogy az évek mennyisége helyett inkább az évek minősége számít. Megtalálni a boldogságot a meglévő dolgainkban, családi, baráti és önmagukkal való kapcsolatainkban – ez a Királyfi felnövés-történetének lesz a része. Ahogy Márfi Márk Telik – egy óra az életedből előadása is egy felnövekedés történet huszonhat évét meséli el kicsit több mint egy órában, egy olyan előadásban, amely eredetileg az Istálló című szakdolgozatnak készült. Ezt maga Márk meséli el, majd idegenségét fejezi ki a lábjegyzetek és hivatkozások világával szemben, amivel könnyen együtt tudok érezni. A szöveget az első hullám alatti otthoni tartózkodása ihlette, amikor visszatért gyermekkorának helyszínére és volt ideje elszámolni magával, hogy milyen volt és milyen lett.

Márfi Márk-Tóth Péter: Telik – egy óra az életedből. Fotó: thealterphoto2021

A monodráma műfaja tapasztalt, idősebb színészeknek is nagy kihívás lehet, Márfi Márk viszont ügyesen veszi a figyelem vezetésének és fenntartásának akadályait. A stilizált élőbeszéd, a dinamikus színpadi jelenlét és a történet áradása folyamatos mozgásban tartja az előadást. Míg a Minden negyedikben a realitás és fikció közötti határok elmosásával volt dolgunk, itt elég világos, hogy Márk valóságával szembesülünk. Mi lehetne egy nemrég végzett színészhallgató számára önazonosabb, mint saját életét dramatizálni és előadni? A személyes szöveget Tóth Péter rendező helyezi olyan színházi keretek közé, melyben Márk bátran tud sebezhető lenni. Az idő és az élmények furcsa összekapcsolódását az előadás dramaturgiája (dramaturg: Bíró Bence) is jelzi, amit a szövegen kívül a vonós-pengetős, hazai tájakat megidéző zene is megerősít (zene: Mester Dávid). Ez a huszonhat év egy jól kigondolt, pontos szerkezetben kerül a nézők elé, amiben arra is van jelenet, hogy a színész vizet igyon. Márk fém kulacsát egyik kezéből dobja a másikba és, ahogy a fém kulacs gyűrűjével ütközik össze, az óra járásához hasonló hang hallatszik. Telik. Szemünk előtt elevenedik meg a fiatal Márk, a szabadságot és fegyelmet jelentő Vas megyei farmon. Édesanyjával tett több órás sétáit a játéktér körüli körözések jelzik. A kis, fiókos hokedli rajtkő lesz. Pár szalmabála játssza el az egész farmot. A Régi Zsinagóga terében kicsiben leképezik Márk életének fontos helyszíneit. Ahogy a színlap is mondja, ez egy emléktérkép.

Felnövekedésének története egy sikertelen úszóversennyel kezdődik; akkoriban még egy verseny elvesztése jelentette a tragédiát. Évekkel később ezt már édesanyja rákbetegsége jelenti. Egy gyönyörű ívet jár be az előadás. Márk gyerekkorából indulva felsorolja mindazt, amit a szeretetről és az életről tanított neki az édesapja. És eljutunk oda, hogy felnőtt korának egyik első legfontosabb tette volt, hogy édesapját megtanította valami nagyon fontos dologra.

Mi? Anton Pavlovics Csehov, Góli Kornélia: A három nővér
Hol? Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka, Szerbia /Thealter 2021
Kik? Rendező: Puskás Zoltán. Szereplők: Búbos Dávid, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor

Mi? Szálinger Balázs: A halhatatlanságra vágyó királyfi – tantermi bábelőadás
Hol? Manna Produkció, Budapest, Magyarország /Thealter 2021
Kik? Rendező: Maróthy Anna Zorka. Szereplők: Csarkó Bettina, Cseri Hanna, L. Nagy Attila, Tóth Mátyás

Mi? Minden negyedik
Hol? Manna Produkció, Budapest, Magyarország /Thealter 2021
Kik? Rendező: Csábi Anna. Szereplők: Csábi Anna, Gáspár Anna, Földes Eszter, Fullajtár Andrea, Sebők Maya, Szegvári Júlia, Tordai Teri

Mi? Kabdebon Dominik, Oláh-Bebesi Borbála, Csernai Mihály: ProTest – Út a forradalomhoz – színházi társasjáték
Hol? Thealter 2021
Kik? Rendező: Kabdebon Dominik. Játszók: Bajor Lili, Martinkovics Máté, Milovits Hanna, Szécsi Bence. Moderátor: Kapronczay Stefánia/Hegyi Szabolcs (a TASZ munkatársai)

Mi? Márfi Márk: Telik – egy óra az életedből
Hol? Thealter 2021
Kik? Rendező, alkotótárs: Tóth Péter. Szereplő: Márfi Márk