Azt beszélik, öt percig sem bírja ki, hogy senki legyen. Muszáj megpróbálnia győzni, de gyűlöl veszíteni. Felmorzsolódik az őt szerető nők között, mint görög hős darabokra tört szobra, síkjaira esett kubista festményalak, történeteiben, megszépített-kiszínezett meséiben élő, nagyra nőtt gyermek. Félni kell tőle, és dajkálni kell, rettegni és eligazítani őt. Magánya és nárcizmusa kegyetlen, szánni, talán szeretni való, de így vagy úgy: pusztulást hoz. Férfiak világáról szól a Dekameron 2023 a Bábszínházban. Sötét képet fest, annyi humorral, játékossággal, varázslattal és örömmel, mintha a tragikus háttérre csak azért volna szükség, hogy meglássuk, mi mindenünk van. Mi mindenért érdemes – talán kicsit kevésbé „férfiasan”, kevesebb erővel és erőszakkal, egyszerűbben, sérülékenyebben, csendesebben – küzdeni. Élni. 

Fotók: Piti Marcell

Az előadásban kilenc kortárs író kilenc szövege és Szikszai Rémusz kerettörténete elevenedik meg, utóbbi szavak helyett asszociatív, bizarr-mágikus képekben, színházi (köz)játékokban, egy repülőtér semmihez sem köthető, kultúrák között rekedt átmenetiségében mesél 2023-ról. Fényesre csiszolt, steril-színtelen, neonfényben fürdő világ ez ital- és ételautomatákkal, előre csomagolt péksütit lóbáló, rohanó utasokkal, abszurd találkozásokkal. A magasban óriáskivetítőn az európai kultúra szellemes reklámokká és társadalmi célú hirdetésekké banalizált kincsei váltják egymást. Odalent semmi nem történik, a semmi történik a senkiföldjén, különös koreográfia, amelybe álomszerű természetességgel úsznak be a legkülönösebb lények és fantáziák. A tökéletesség csupasz testű műanyag próbaba-istennője. Marilyn Monroe Ariadné fonalával és egy készséges-szelíd Minótaurosszal. Csadorba bújt bábnők és női bábok, fekete nejlonból csábosan előtekergő meztelen lábak, lány gyöngy fülbevalóval. Jézus, tetszés szerint könnyedén és kínkeservvel hordozható kempingkereszttel, római katona feladott bőröndjébe csomagolt dárdával, meztelen Vénusz kagylóban. És egy találkozás, egy fiú és egy lány tánca, csókja, egy szerelem, a Szerelem.

Mindez mindig és hangsúlyosan színházként jelenik meg, a játékot tudatosító, de idézőjelbe téve sem meghazudtoló-elbagatellizáló keretben: Fodor Tamás és Blasek Gyöngyi játékmesterekként, konferansziékként kísérik végig az előadást. Piros és fekete ruhájuk, a közéleti utalások, a tánc, a zene, az élénk színek és a bábok egyébként is kabarévilágot idéznek. Mégsem kívülállók ők, a fiatalok szerelmére sem csak rácsodálkoznak, nem hümmögnek joviális-távolin, mintha mindez már a múlt volna. Fodor Tamás piros overálos takarítója szégyenlős mozdulattal indul meg Blasek Gyöngyi fekete ruhás biztonsági őre felé, kezében hatalmas napraforgó. Jó lenne odaadni, de ahhoz a másiknak is tennie kellene egy lépést. Jó lenne elfogadni, de nem gúnyolódik-e az az öregúr azzal a zavart mosolyával. Nem látja-e meg közelebb lépve a romló húst, merevülő-vastagodó derekat, mélyülő ráncot, remegő lábat, pusztító, idegen időt. Úgy lenne jó odalépni, úgy volna jó elfogadni, hogy közben mégse váljanak nevetségessé. El kellene hinni a szerelmet. A virág a szemetesben landol, a játék megy tovább, egy illúzióval, egy találkozással kevesebb.

Nekem fontos a haza! Én hazafi vagyok! – üti máskor a mellét a takarító. Micsoda avíttas szó ez – csóválja a fejét somolyogva a biztonsági őr. De talán mégis értik egymást. Talán érthetik. Erre utal a takarító meséjének, Tasnádi István Numidákjának befejezése: a kifeszített vásznon két hatalmas árnyékfej néz farkasszemet egymással, közöttük – mint szakadékban – két aprócska emberalak, kétdimenziós papírbábok törékeny árnya. Őket most itt be fogják temetni, élve elföldelni, a hazáért. Jelentsen az bármit, egyiküknek ezt, másikuknak azt. Szerelmet vagy „csupán” egy helyet, amelynek békéje lehetőség az életre. Bálványt, amelyért harcolni lehet, szentséget, amely nem tűr kérdéseket, nyelvet, regényt, verset, amely meghatároz. Közben hullik a föld, és már nem az a kérdés, hogy két fekete arcot vagy egy fehér kupát látunk-e. Két hazát vagy szakadékot két ország, két nemzet, két gondolkodásmód között. Az egész több, mint részei. A kép csak a fekete és a fehér részekkel látható ambivalensnek, billegőnek, árnyaltnak, gazdagnak. Eldöntetlennek. Ha betemetik a szakadékot, eltűnik a kép.

Mintha ugyanez fordítva bomlana ki Jászberényi Sándor Magok című történetében. Két férfi fázik egy autóban, de ebből csak két széket látunk, egy-egy kék, Press feliratos sisakot, egy szemüveget és egy fényképezőgép lencséjét, a játszók testétől eltartott golyóálló mellényt. Egyszerre emberek és egyszerre bábok – hogy tud egy kék sisak olyan zárkózott-rutinosan vacogni, mint Hannus Zoltáné? olyan érzékletesen unatkozni, olyan kölyökkutya izgágasággal rostokolni, mint Bartha Bendegúzé? – egy idősebb, megállapodott, a halálfélelmet már közelebbről érző-értő, és egy fiatal, teljesen a jelenben létező férfi, akinek a halál még absztrakció, az élet meg olyan apróságoktól élet, hogy zenét lehet hallgatni, meg be lehet fűteni a kocsiba, a holnap pedig csak nagyon sokára lesz. Félelem, hatalom, erőszak egyetlen képbe sűrítve jelenik meg a hatalmas katonafigurában, amellyel szemben az imént még oly emberi két sisakalak egyszerre remegő rágcsálóvá töpörödik. Orosz? Ukrán? Katona. Fegyvere van. Gyilkolhat. Elsőre ennyi látszik, egy egybemosódó, árnyalatok nélküli benyomás. Csak lassan bontakozik ki ebből az óriásból az emberi, ahogy a terepszínű sátorrá szelídülő bábkatonából a két ukrán kiskatona: egy idősebb, egy fiatalabb. Szóljon bár a hadviselés racionalitásról, stratégiák ütközéséről, tudomány feltalálta fegyverekről, valahol mindig ott van egy keménykedő, de megtört, álmában síró idősebb, és egy zenét hallgató, csillogó ruhába bújt klipnőket figyelő fiatalabb férfi, akit bármilyen nemzet fiataljával összeköthet egyetlen olcsó, kék műanyag fülhallgató egyik és másik szára.

Talán még ellenséges hadsereg katonái között sem olyan nehéz köteléket találni, mint Háy János műveiben férfiak és nők között. Ezúttal, akárcsak a Halottemberben, a háború traumája az, ami végleg elválasztja őket egymástól, a férfiak magányos kocsmai csoportját a nők összetartó görög karától. Ebben a szótlan, egyenes derekú, összeszorított ajkú, komor falusi világban mintha csak az erőszak maradna a – fizikai dimenziójára szűkült – közeledés egyetlen eszköze. Egyfelől nagyon jól áll az arzénes asszonyok történetével kevert, mondák világát idéző háyi mesének a tálalás különös, fekete humora, másrészt egészen hátborzongató a Hoffer Károly tervei alapján aprólékosan kidolgozott bábok faarcának érzelemmentessége. A vidék hallgatag ráncokba zárt kérlelhetetlensége néz a kézikamerába, és a kivetítőről a nézők arcába. Éppen mert ezek a rezzenéstelen, karakteres vonásaikra redukált, stilizált arcok nem mutatnak érzelmet, minden érzelem beléjük látható. Az elhangzó mondatok, a vászonfehér és szürke színvilág, a mestergerenda nyikorgása, a „kurva kutyák” ugatása közepette mozdulatlanságukkal megelevenítik a fantáziát.

Závada Péter Levél Mantovába a veronai karanténból című jelenete őrzi legerősebben a kiindulópontul, inspirációs forrásul szolgáló Dekameront, amelyet Rómeó és Júlia tragédiájára olvas. A főszereplők egy pecsétes levél és az azt feltartóztató kapuőr; de a neonfényű átvilágítókapu, amely körül az események kibontakoznak, karakteres tárgya korunknak, szemben a letűnt pergamenvilágot idéző jelmezekkel. Nem tudok nem leragadni a problémánál, hogy miért ne jutna át az üzenet, ha egyszer éppen ez az egy, ami közelmúltunk karanténjában megmaradt nekünk, gépeink fölé görnyedő magányos embereknek: az internet. Mindenesetre, elfogadva az alapszituációt, a levél egy lány, amelyet a kapuőr egyetlen fújással arrébb penderít, a hatalmi helyzet tehát itt is visszaköszön, a játék viszont ezúttal nélkülözi a bábos technikát, és csupán a papír könnyűségére utal a színész mozgása. A test rostjaiba ivódó tinta és a fekete pestis kék foltjainak kiütközése szépen rímel egymásra, az erőszaktevés momentuma viszont kevéssé motivált ahhoz, hogy igazán megrázó vagy elgondolkoztató legyen.

Hatalomról és erőszakról szól Parti Nagy Lajos Sybile és fia című története is, csak ezúttal rendszerszintű a probléma, kafkai perek rémálomvilágát festve egy játékos és kiszolgáltatott fiú köré. Magritte szürrealista, fekete kalapos, öltönyös, zöldalmás urai Parti-Nagynál nem ismernek tréfát, lepereg róluk a Barna Zsombor megformálta fiú játékos kedve, könnyedsége, szabálytalanságban lelt öröme. Óriásfekete cipőkkel tapossák, embermagas bőröndbe gyömöszölve puhítják, hogy végre bevallja a bűnt, amely kapóra jönne nekik, és a fiú, talán mert csak az élvezheti a szertelent, aki pontosan tudja, milyen rendtől, mely mértéktől tér el, hamar rájön, mit is várnak tőle, s jó érzékkel alkut ajánl. Vállalja a férjes asszony elcsábítójának szerepét, ha ősbűne, a csíny, a rendszer kijátszása, az önmagáért való játék ténye rejtve marad. Ezzel megakasztja ugyan az úthengert, valójában azonban, ahogy a titkosrendőrszerű férj mosolyogva nyugtázza, maga is része lesz a rendszernek, mostantól menthetetlenül közéjük tartozik. Ebben már semmi szürreális – és semmi játék nincs. (Félek, a cím rejtélye sem Parti-Nagy dadaista fricskája, de én csak olyan nyakatekert, Ödipusz-szindrómás magyarázattal tudnék előállni megfejtésére, hogy inkább bevallom: nem értem, mire utal.)

Székely Csaba etűdjéből, a Saját kis koronavírusunkból Szikszai klasszikus kabarétréfát csinál, a poénok ülnek, a bábok harsány nevetésre késztetik nézőiket, míg Spiegl Anna bárzongoristája, illetve Blasek Gyöngyi és Fodor Tamás ezúttal bábduplungjaikkal megerősített kettőse kellő iróniát biztosít a vaskosan direkt, gatyaletolós humor köré. O. Horváth Sári Lehet, hogy ez az utolsó című történetének jegesmedvéi hasonlóan magától értetődő leképezései közéletünknek: erőtől duzzadó, megtermett, sértett gyerekek, akik úgy érzik, elvették a játékukat. Győzni akarnak mindenáron, akkor is, ha nincs kit legyőzni, mert ellenfél helyett csak egy olvadó jégtábla maradt talpuk alatt egykori, eltékozolt világukból. A zárókép pietája egyszerre komikus és tragikus szimbóluma az emberek kicsinyes harcai között felmorzsolódó jövőnek, amelyet még siratni sem lehet majd, ha nem marad, aki sirassa. Hozzám ezzel együtt közelebb áll Fábián Péter Hiddel Béla című musicalparódiája, amelynek szereplői – Podlovics Laura színes kartonruhás helyi femme fatale-ja a kilencvenes évek magyar vidékéről, Pethő Gergő Kovásznai-filmeket idéző Hiddel Bélája – elrajzoltságukban is szerethetőek maradnak. Itt az emberek válnak mozgásukkal és sztereotipikus attribútumaikkal bábokká, mégis megőrzik magukban az emberit, hogy látleletükben önmagunkat nevethessük ki: csábítanak és elcsábulnak, ügyeskednek és elbuknak, élnek, meghalnak, szellemként itt ragadnak exszocialista-újhipszter szemüvegeikben és cipőikben. Végül is mindannyian csak boldogok szeretnénk lenni, legalább ideig-óráig, ha már nincs mit kezdenünk önnön végességünkkel.

A férjükért, szeretőjükért, bálványukért aggódó nők is ennek a boldogságnak az emlékéért (illúziójáért?) ülnek körmüket rágva az intenzív osztály folyosójának fehér műanyag székeiben Gimesi Dóra történetében, amelyben O. hazatér továbbáll. Nem is az, hogy öten öt különböző képet őriznek a Férfiról, de fejenként eleve legalább kettőt: a hősét, az isteni kegyeltét, a győzhetetlenét és azét a másikét, akinek mitikusan ismerős, untig ismételt történeteiben egyre félelmetesebbé lesz a legyőzött ellen, míg egyre hülyébbé a társak. Utóbbi képet, ha csodálni nem is, legalább szeretni lehet. És ez a szeretet végül összeköt asszonyt, szeretőt, pártfogót, a szilánkokból pedig nem a Férfi, hanem egy ember alakja bontakozik ki. Az ágyon roncsolt testű márványszobor, láthatatlan zsinórokkal csodálóihoz-szeretőihez-tükrözőihez kötözött marionett, bénán-tehetetlenül fekvő torzó. Testrészei – feje, mellkasa, keze, lába – a nők kezében nemcsak életre kelnek, táncba kezdve könnyeddé, játékossá válnak. Mint mozaikkép darabkáiból: varázslattá állnak össze. Csodának lennie kell, mert akarjuk, hogy legyen. Csak nem biztos, hogy ott van, ahol keressük.

Mi? Fábián Péter, Gimesi Dóra, Háy János, Jászberényi Sándor, O. Horváth Sári, Parti Nagy Lajos, Székely Csaba, Szikszai Rémusz, Tasnádi István, Závada Péter: Dekameron 2023
Hol? Budapest Bábszínház
Kik? Rendező: Szikszai Rémusz. Játsszák: Ács Norbert, Barna Zsombor, Bartha Bendegúz, Blasek Gyöngyi, Ellinger Edina, Fodor Tamás m.v., Hannus Zoltán, Kovács Judit, Pallai Mara, Pethő Gergő, Podlovics Laura, Spiegl Anna, Tatai Zsolt Dramaturg: Gimesi Dóra, Szikszai Rémusz. Zeneszerző: Dinyés Dániel, Subicz Gábor. Zenei munkatárs: Udvarhelyi Gábor. Mozgás: Hojsza Henrietta. Bábtervező: Hoffer Károly. Díszlettervező: Zöldy Z Gergely. Jelmeztervező: Szelei Mónika. Mozgóképtervezők: Varga Vince, Horesnyi Máté.