Nézőpont kérdése, hogy sok vagy kevés határon túli magyar színházi előadást láthattunk a Színházi Olimpia alkalmából. Ha az országos programot vizsgáljuk, akkor mindenképpen örülhetünk annak, hogy olyan vidéki színházakban, ahol eddig legfeljebb alkalmi, regionális együttműködés eredményeképpen (vagy még úgy sem) láthattak a helyi nézők határon túli előadásokat, most megtekinthető volt az elmúlt évek néhány jelentős produkciója. Budapestre is érkezett több fontos előadás, néhány régebbi mellett frissek is, de elenyésző azoknak a produkcióknak a száma, amelyek meghívását kizárólag az Olimpiának köszönhetjük. A budapesti paletta számszerűleg pedig nemhogy bővült volna, de még szűkült is.

Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata: Csongor és Tünde. Fotó: Czinzel László

Hiszen a MITEM programjában máskor is szerepel egy-két határon túli bemutató, a József Attila Színházba is meghívnak általában havonta egyet, a városmajori nyári szemlébe is bele szokott férni egy-két erdélyi vagy vajdasági produkció, a Bethlen Színházban minden évben megfordul aktuális előadásaival a Váróterem Projekt, mint ahogy hagyománnyá váltak a kolozsvári társulat májusi vígszínházi vendégjátékai is. A Thália Színházban viszont évad végén vagy évad elején szokták megrendezni a határon túli színházak találkozóját, ami azonban idén alighanem elmarad (nem sok jel mutat arra, hogy ősszel sor kerülne rá), helyette csupán két vendégelőadás érkezett, ez pedig nemhogy nem több, de még kevesebb is a szokásosnál. Ráadásul e vendégjátékok idén nemcsak az Olimpia és a MITEM más fontos eseményeivel ütköztek, hanem több alkalommal egymással is – én például ezért nem tudtam megnézni a marosvásárhelyi Spectrum Színház és a Beregszászi Nemzeti Színház koprodukciójában készült A vihart vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Bennem a létra című bemutatóját. Az viszont szerencsésnek mondható, hogy a meghívott (és általam látott) produkciók mind tartalmi, mind formai, színházi nyelvi szempontból széles skálán mozognak.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház: A nép ellensége. Fotó: Bereczky Sándor

Nem minden meghívott előadás friss produkció: a Városmajorba elhozott A nép ellensége bemutatóját 2019 novemberében tartották Marosvásárhelyen, az elmúlt években Kisvárdán és Gyulán is vendégszerepelt, így szerencsére születtek róla részletesebb elemzések is. A budapesti vendégjáték alkalmából mégis fontos rögzíteni, hogy jelentős produkcióról van szó, amely Ibsen művéből valóban mai, közéleti, politikai színházat hoz létre igen magas szakmai színvonalon. Ami kifejezetten nehéz feladat, mivel Ibsen drámája a miénktől eltérő, annál egy fokkal jobb állapotban lévő társadalmi környezetet mutat. A nép ellensége kisvárosát áthatja a korrupció, ám az igazság napvilágra kerülését minden eszközzel megakadályozni igyekvő helyi hatalmasságok úgy lehetetlenítik el ellenfeleiket, hogy eközben a demokrácia látszatát fenntartják. Mifelénk manapság azonban nemcsak a korrupcióhoz szoktunk hozzá, hanem ahhoz is, hogy a lelepleződéseknek nincs semmilyen következménye, az újságírókat sem kell megvásárolni vagy megfélemlíteni, hiszen nincs olyan, független napilap, amelynek irányvonalától az egyes szerkesztők, újságírók eltérhetnek, a választók pedig akkor is hisznek a hatalomnak, ha pontosan érzékelik a manipuláció tényét. Keresztes Attila rendezése éppen ebbe az általános állapotba kapaszkodik bele: felvázolja ugyan a hatalmi struktúrát, de a hangsúlyt nem erre helyezi, hanem a választópolgári attitűdre. Vagyis arra, amit dr. Stockmann legutolsó, kétségbeesett beszédében elmond: nem a diktatórikus hatalom a legnagyobb probléma, hanem a „mértékadó többség”. Így lép elő főszereplővé az ez utóbbit megtestesítő Aslaksen, aki nyomdász, vállalkozó, s éppúgy képviselője a háztulajdonosoknak, mint az anonim alkoholistáknak. Az első felvonásban még petíciót szerkeszt dr. Stockmann mellett, amelyet velünk, nézőkkel írat alá, ám miután megérti, hogy a doktor által kezdeményezett változások szemben állnak az általa képviselt csoportok érdekeivel, szemrebbenés nélkül átáll a polgármester oldalára, s válik a propagandagépezet fő mozgatójává. Az előadás csúcspontján, a dr. Stockmann kezdeményezte, de a polgármester által einstandolt gyűlésen Aslaksent választják levezető elnöknek, s ő bennünket, nézőket kérdez a „norvégiai” helyzetről. És megtörténik az, amiről látatlanban nem gondolnám, hogy megtörténhet: a honi médiában hallhatónál több fokkal komolyabb vita kerekedik arról a világról, amelyben mi élünk. A vitában Aslaksen – aki a városmajori előadáson (2023. június 8-án) szerencsére méltó vitapartnerére akadt – a demagógia igen változatos és a megszokottnál sokkal nívósabb tárházát alkalmazza. Henn Jánosnak sikerül az a bravúr, hogy egyszerre van jelen profi moderátorként és virtigli demagógként, miközben egyetlen percre sem esik ki Aslaksen szerepéből. A vita lezárását látványos csalás követi. A közönségnek ugyanis kétszínű (kék-fehér) cédulával kell szavaznia arról, hogy a doktort a nép ellenségének vagy barátjának tartja-e. A szavazás lebonyolítói azonban semmit sem bíznak a véletlenre: nem a körbevitt, hanem az előre elkészített urnákból borítják ki a szavazatokat (vö. kékcédulás választások). Mi, nézők pedig kínunkban röhögve, de csendben, nem tiltakozva ülünk a helyünkön, pontosan alátámasztva a doktor szavait. A szakmailag egyébként is kitűnő előadás – amelynek éppúgy erőssége Sebestyén Aba (dr. Stockmann) nagy ívű, a karakter összetettségét érzékletesen mutató, utolsó monológjában megrendítő alakítása, partnerei, elsősorban Moldován Orsolya, Galló Ernő és Bartha László Zsolt aprólékos eszközökkel hiteles és színes figurákat teremtő játéka, mint Szabó Réka koncepciózus és kreatív dramaturgiai munkája – e gesztus, e ráismer(tet)és által válik igazán fontossá. Keresztes Attila rendezése átgondoltan, didaxis nélkül késztet állampolgári felelősségünkkel való szembenézésre.

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Macbett. Fotó: Biró István

Ha áttételesebb módon is, de a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékai szintén a jelen közéleti, politikai, ideológiai kérdéseivel foglalkoznak. A három bemutató közül érdekes módon Silviu Purcărete rendezése tapad leginkább a színre vitt szöveghez. Igaz, maga az alapmű is parafrázis: a Macbett (Vígszínház, 2023.04.27.) Shakespeare Macbethjének vitriolos, 20. századi verziója. Írhatnám, hogy Ionesco hasonló szellemben dolgozta át Shakespeare klasszikusát, mint Dürrenmatt a manapság szinte csak az ő átiratában játszott János királyt, de ez nem volna egészen igaz. Hiszen a János királlyal szemben a Macbeth tragédia, antihősei formátumos figurák, akiket erős érzelmek kötnek össze, s akiknek erkölcsi romlását, majd bukását a hatalomvágy okozza. Ebből adódóan Ionesco jóval radikálisabb változtatásokat eszközölt a szövegben: nála szinte csak a történet fő elemei emlékeztetnek az eredetire. Ebben a világban nincs formátum: mindenki középszerű és erkölcsi érzék nélküli; hogy ki kerül hatalomra, azt néha a gátlástalanság mértéke, néha a puszta szerencse dönti el. Purcărete rendezése ezt a ionescói gondolatot fűzi tovább és bontja ki szellemesen, sok játékötlettel. A színpad kezdetben porondnak látszik, ahol a szereplők suta bűvészmutatványokat adnak elő, közöttük fehérre meszelt arcú clown (Kántor Melinda) botorkál mind kétségbeesettebben. Ő az, aki alighanem csak ép bőrrel szeretne megúszni mindent, ám többször megölik – igaz, ő is többször feltámad. Az egymást váltó uralkodók, illetve a hatalomra áhítozó politikusok egyike sem ébreszti a legcsekélyebb bizalmat sem; amikor a címszereplő halála után az új király elfoglalja helyét, véget nem érő, semmitmondó, értelmetlen beszédbe kezd – s a beszéd akkor sem marad abba, amikor a díszítők lebontják a díszletet, a színészek pedig átöltöznek. Ezt a gondolatot komoly színészi erő közvetíti – a főbb szerepekben Bogdán Zsolt, Vindis Andrea, Bács Miklós, Viola Gábor egyaránt szuggesztíven és sokszínűen dolgozzák ki a taszítóbbnál taszítóbb alakokat –, de a legemlékezetesebbek a látványos színpadi képek, amelyek a cirkuszi atmoszférát szürreális színpadi világgá transzformálják. Emblematikus a Magritte-festményekre asszociáltató levágott fejű, ám anélkül is vígan közlekedő alak, aki később akkurátusan visszailleszti fejét a törzsére.

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Prométheusz’22. Fotó: Biró István

A Tompa Gábor rendezte Prométheusz’22 (Thália Színház, 2023.06.21.) Aiszkhülosz klasszikus drámájának, a Leláncolt Prométheusznak az újragondolása. Vagy inkább színpadi újrafogalmazása, mivel a szövegkönyv készítőit, Kali Ágnest és Tompa Gábort a drámában megfogalmazott erkölcsi és ideológiai dilemmáknál jobban érdekli a történet mai kontextusa. Némileg leegyszerűsítve: az a kérdés áll az előadás fókuszában, hogy egy hasonló történetet a 21. században hogyan interpretálnának a jelen írástudói. Ennek megfogalmazásához Tompa Gábor rendezése nagyszabású formát, sokféle technikai lehetőséget és látványelemet használ. Az előadás „színház a színházban” alaphelyzetre épül: amit látunk, az eleve megtervezett fikció, amelyben Prométheuszt egy agresszív rendező és egy készségesen túlmozgásos asszisztens instruálja. Mindez az Olümposz allegorikusan értelmezhető színpadán játszódik, ahol a rendezőt Zeusznak, az asszisztenst Hérának hívják (ez utóbbinak – mármint Héra asszisztenciájának – mitologikus hátterét nem igazán értem). Az előadás a Kolozsvári Állami Magyar Színház, az SNT Drama Ljubljana és a Konstancai Állami Színház koprodukciójában készült – négy nyelven: a magyar, a román és a szlovén mellett az angol a negyedik, ezt beszélik az olümposzi színpad művész-istenei. A színen a modern ipari társadalom egyszerre valóságos és metaforikus kellékei: vastraverz, emelők, gépek, védőruhák, a címszereplő megkötözéséhez és kínzásához is modern eszközöket használnak. A történet mitikus gyökereire, illetve a benne megfogalmazott humanista értékrendre csupán néhány alak, illetve színpadi kellék emlékeztet. Prométheusz „kínzófülkéje” mögött Leonardo Vitruvius-tanulmányára emlékeztető rajz függ; az egyik szereplő látványos maszkkal Biát, az erőszakot megszemélyesítve jár-kel a színpadon. Optimális esetben mindebből valóban létrejöhetne egy formátumos színpadi vízió, amely láttatja az eredeti történet mai színét és fonákját, s – a színlapon kifejezett alkotói szándékkal összhangban – izgalmasan és eredetien szól a manipulációról, a szélsőséges ideológiák térfoglalásáról, a szekértáborok működéséről, valamint a kortárs értelmiség felelősségéről. Ám Tompa Gábor rendezése elvész a közhelyekben. A kart megtestesítő médiamunkások túltengnek a színpadon, miközben a média működését csak azok a sztereotípiák prezentálják, amelyeket már számtalan előadásban vagy filmben is láthattunk. A „színház a színházban” ötlet sem telítődik színpadi feszültséggel, mivel a zeuszi „rendezés” szinte parodisztikus, így nem képeződik le a valóság „művészi” átalakításának folyamata. Szinte minden színpadi történés kézenfekvő, kiszámítható. Paradox módon azok az előadás legerősebb jelenetei és alakításai, amelyek a legközelebb állnak az eredeti drámához: az igen erős színpadi jelenlétű Igor Samobor Prométheuszának méltósággal tűrt sorsa és szenvedése, illetve megingathatatlan meggyőződése (amelybe fennsőbbrendűségi tudat is vegyül), valamint Román Eszter roppant dinamikus és szuggesztív Iójának űzöttsége, kétségbeesése. Ám az, hogy a hatalmas színpadi masinéria, amelyet vitathatatlan jelentőségű alkotók hoznak létre, ilyen mérsékelt hatással és eredetiség nélkül mesél a világról, amelyben élünk, azt mutatja, hogy a mégoly döbbenetes, egyoldalú és ambivalenciát nélkülöző kortárs állapotok színpadi ábrázoláshoz is kellő árnyaltság, ambivalencia és átgondolt metaforarendszer szükséges. Ellenkező esetben a színpadi valóság sem lesz összetettebb, mint az általa tükrözött világ.

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Ifjú barbárok. Fotó: Biró István.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház harmadik vendégjátéka, az Ifjú barbárok (Nemzeti Színház, 2024.04.21.) szélesebb távlatokat mutat meg változatos eszközökkel, szándékos eklektikával, rengeteg humorral, mégis komolyan. A Bartók Béla és Kodály Zoltán életéből inspirálódott, Vecsei H. Miklós szövegére és a színészi improvizációkra épülő bemutató voltaképpen kalandozás a 20. század történetének (két)személyes perspektívájában. Írhatnám, hogy a játék Bartók és Kodály élettörténetére épül, de ez borzasztóan száraz, komoly, az előadás stílusához és hangulatához kicsit sem illeszkedő leírás volna. Szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy a személyes élettöredék-cserepekből részint olyan jeleneteket épít az ifj. Vidnyánszky Attila rendezte előadás, amelyek egyfelől finom iróniával mutatják a mindennapi életben sokszor nehezen eligazodó két zseni változatos témájú, súlyú és jelentőségű kalandjait, megpróbáltatásait, másrészt sajátos görbe tükörben láttatják a körülöttük zajló történelmi eseményeket. Eleinte ez utóbbiak szimplán röhejesnek tűnnek – hogy aztán idővel torkunkra fagyjon a nevetés. És egyre inkább szimbolikus jelentőséggel telítődik Bartók hosszú hallgatása is: ő az első felvonásban egyáltalán nem szól (gondolatait, szavait a Narrátor tolmácsolja), így első megszólalása a második részben komoly súlyt, jelentőséget kap. Bartók és Kodály összetartozását és személyiségük eltérését tökéletesen kifejezi a játék stílusához is remekül illeszkedő szereposztás. Kodályt a magas, erőteljes, hangsúlyozottan férfias alkatú Szűcs Ervin testesíti meg, míg Bartókot színésznő, Imre Éva játssza, aki az első felvonásban némán, de mozgásban, mimikában, gesztusokban minden érzelmet és gondolatot tökéletesen kifejezve lényegül át Bartók Bélává. Tartani is lehet attól, hogy megszólalása után megtörik a varázs – de nem, a beszéd is éppoly tisztán közvetíti a bartóki lélek- és kedélyállapotot és gondolkodásmódot, mint a korábban alkalmazott nonverbális eszközök. A kiemelkedő alakítás mellett magas színvonalú csapatmunkát láthatunk, ahol a játszók mindegyikének jutnak emlékezetes pillanatok. Ezeket sokszor az egész előadásban domináló gegek juttatják érvényre. A játékötletek jelentős része a diákhumorból táplálkozik, a poénok változatos minőségűek, és gyakran ismétlődnek. Ez sokszor megtöri az első felvonás lendületét, lassítja és nyújtja a játékot, s nem győz meg a „kertitörpe-effektus” érvényességről (magam amúgy is egyre inkább úgy gondolom, hogy a sokszor elmondott gyenge-közepes poén nem stílus, nem forma, hanem csupán sokszor elmondott gyenge-közepes poén). A második felvonás sokkal ökonomikusabb, ezáltal lendületesebb, s ekkor válik igazán átélhetővé, megrendítővé a világnak és a címszereplők által képviselt értékrendnek drámai és fájdalmas következményekkel járó összeütközése is. Ha az Ifjú barbárok első felvonásából az alkotók kigyomlálták volna a felesleges, sokszor látott-hallott gegeket, egészen kivételes produkció jött volna létre, de az előadás még e gyomlálás híján is az elmúlt évad kimagasló bemutatói közé tartozik.

Váróterem Projekt: Alkésztisz. Fotó: Tamás Zoltán

Kolozsvár független társulata, a Váróterem Projekt két előadását hozta el a Bethlen Színházba. Az Alkésztisz (2023.05.12.) mint darabválasztás meglepő – én legalábbis még sosem láttam irodalmi alapokból építkező, klasszikus drámát interpretáló Váróterem-produkciót. Noha Visky Andrej rendezése több szövegváltozatot mixel – Euripidész drámáját Ted Hughes angol átdolgozásával a kolozsvári költő, Horváth Benji gyúrta össze –, a játék alapvetően követi az Euripidész-dráma történetét és struktúráját. A történet viszont a lehető legváltozatosabb modern színházi eszközök alkalmazásával kel életre: láthatunk már az előcsarnokban közénk vegyülő, drag queenné transzformálódó Apollónt, fóliába tekert Alkésztiszt, elszabaduló rave partyt, a gyerekeket megtestesítő hatalmas legófejeket, mozgásszínházi betéteket, és még folytathatnám. Nem állítom, hogy mindezt funkciótlanul használja a rendezés, sőt: Visky Andrej kreatívan vegyíti a modern színház eltérő forrásvidékeiről származó eszközöket. Ugyanakkor mindebből mégsem áll össze egy valóban eredeti, sajátos, öntörvényű színházi nyelv. Így az önfeláldozó hősnő sarokba szorításának, negligálásának, lelkifurdalás nélküli elveszejtésének történetét a játék nem helyezi új kontextusba – a modern színházi eszközök inkább a megdöbbentést, a feszültségkeltést, a nézői figyelem folyamatos fenntartását szolgálják. Miként az egyébként lendületes, odaadó színészi alakítások is, amelyeknek sorából szerencsés módon a két szélső pólus emelkedik ki: az Apollónt lehengerlő energiákkal megformáló Varga Hunor József jó értelemben vett színpadi gátlástalansága és az Alkésztisz kétségbeejtő magányát szuggesztíven érzékeltető Pál Emőke színészi jelenlétének intenzitása. Az Alkésztisz modern színházi nyelven megfogalmazott drámainterpretáció, s e tekintetben eltér a Váróterem eddigi profiljától – ami nem minősítés, pusztán ténymegállapítás. Hogy ez jelent-e valamilyen útkeresést, netán profilváltási kezdeményezést a társulat életében, az (legalábbis számomra) a jövő titka.

Váróterem Projekt: Hatodik nap. Fotó: Tóth Helga

Hasonló kérdés felvethető a Budapestre hozott másik Váróterem-produkció, a Hatodik nap (2023.05.13.) kapcsán is, amely nonverbális mozgásszínházként szintén atipikus darabja a társulat repertoárjának. A cím a teremtés 6. napjára, azaz Ádám és Éva megjelenésére utal, a kétszereplős előadás pedig természetesen az emberpárra fókuszál. De nem pusztán a bibliai emberpárra, hanem a férfira és a nőre mint olyanra. Vagyis mindazokra a nemi szerepekre, konvenciókra, sztereotípiákra, amelyek a férfihoz és nőhöz tapadnak. A játék képileg és attribútumaiban megidézi a teremtésmítosz meghatározó elemeit, és finom iróniával játszik el a férfi és női szerepekhez kapcsolódó tradicionális és kortársi értelmezésekkel. Az édenkertre asszociáltató fehér térben fehér kezeslábasban mozog Veress Orsolya és az előadást rendezőként is jegyző Varga Hunor József emberpárja, de a játék elején egy feketébe öltözött (kígyóra, ördögre, végzetre asszociáltató) alak is vonaglik közöttünk. A fehér kezeslábasok nem neutrálisak, stilizált nemi szervek piroslanak rajtuk – egy drámai, borongós, az édenből történő kiűzetésre is asszociáltató jelenet után a szereplők le is vetik ruhájukat. A történet mitikus elemeit sokszor mai, profánnak ható eszközök jelenítik meg, a mozgást a játék második felében kis trambulinok gyorsítják. Noha Varga Hunor József és Veress Orsolya nem professzionális táncosok, mozgásuk kifejező és kellően dinamikus. A konvencionális nemi szerepek változásának, felcserélhetőségének aktuális kérdését finoman, szellemesen, didaxis nélkül járja körül a játék. Ám az előadás szerkezete meglehetősen kiszámítható: az alkotók nem távolodnak el a mitikus kerettől, az mindvégig referenciaként marad a háttérben, emellett hiányzik az a kreativitás, amely a bibliai háttértől elszakadva új interpretációs mezőket nyitna meg. Meglehet, az alkotók kevéssé bíznak a befogadói képzeletben, s ezért hagyják meg a sorvezetőt, ám így az ígéretes alapötletből sem egy nagyszabású, szürreális vízió, sem a teremtéstörténet radikálisan mai átértelmezése nem kerekedik ki.

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Csongor és Tündéjéből (Thália Színház, 2023.06.13.) viszont sem az alkotói kreativitás, sem a befogadói asszociációs képességbe vetett hit nem hiányzik. A nézőbe vetett bizodalmat már az előadás hossza is tükrözi: csaknem négyórás a produkció. Sardar Tagirovsky rendezése hűen követi Vörösmarty klasszikusának eseményeit, de az egyes cselekménytöredékeket, szituációkat, figurákat változatos eszközökkel kiemeli, párhuzamba állítja egymással, a darabétól többé-kevésbé eltérő kontextusba helyezi, mai nézőpontból megfogalmazott vagy éppen az alkotás hétterét megvilágító háttérinformációkkal, lábjegyzetekkel látja el. S miközben nem történik radikális beavatkozás a mű szövetébe, mégis olyan érzésünk lehet, mintha két Csongor és Tündét láthatnánk párhuzamosan – a jól ismert történet mellett annak mai, személyes változatát is felépítve magunkban. A játék valamennyi szereplője életének értelmét keresi – ki tudatosan, ki ösztönösen, ki elveszetten. Arcuk festett, ami nemcsak azt jelzi, hogy végső soron valamennyien az alkotói fantázia termékei, de érzékelteti annak a világnak az eredendő műviségét is, ahová az ideák hajszolnák az embert. Kupás Anna díszletei és jelmezei, Bakk Dávid László zenéje nagyon hatásosan teremtik meg ennek a kétarcú, emberi-tündéri világnak a hangulatát (ezen az sem változtat, hogy az almafát megérzékítő szatmárnémeti csillártól kicsit eltér a Thália Színház csillárja – ez utóbbi is maradéktalanul betölti a rá osztott funkciót). A következetes darabelemzésnek és az erős hatású látványvilágnak köszönhetően nem válik eklektikussá, széttartóvá az egyébként igen eltérő eszközöket alkalmazó játék. Merthogy a mű több emblematikus jelenetét, figuráját másképpen, más eszközökkel jeleníti meg Tagirovsky rendezése, ám a vándorok lüktető, fragmentált jeleneteinek kortársi aspektusa, az ördögtriász formátumos clownerie-vé alakítása, az Éj monológjának megzenésítése egyazon színpadi valóság részének hat. A szín mögé vetített lábjegyzetek éppúgy orientálják a befogadói figyelmet, mint az alkalmanként közöttünk tébláboló vagy éppen elviharzó szereplők. A legproblematikusabb ötletnek maga a keret tűnik: Tagirovsky oly erősen emeli ki a mű életrajzi hátterét, hogy Vörösmartyt és múzsáját, Perczel Adélt is színpadi szereplőként lépteti fel. Ami ugyan valóban ad egy újabb értelmezési szempontot a többi mellé, ám magával a két színpadi figurával nemigen tud mit kezdeni a rendezés (a színészek az este nagy részét azzal töltik, hogy székükben ülve szemeznek a nézőkkel). A társulat többsége azonban koncentráltan, komoly energiákat mozgósítva van jelen a játékban. Egyénileg leginkább Keresztes Ágnes, Moldován Blanka és Rappert-Vencz Stella teljesítménye emelhető ki, de a színház és Sardar Tagirovsky legutóbbi közös munkájához, a Raszputyinhoz hasonlóan itt is érzékelhető a produkció társulatépítő ereje. Jó lenne látni, hogyan alakul ez majd a további bemutatókban – de ezt a mondatot természetesen nemcsak a szatmárnémeti társulat vonatkozásában írhatom le. És ezzel visszakanyarodtunk a kezdetekhez: sürgető lenne megteremteni annak az intézményes kereteit, hogy a határon túli magyar társulatok fontosabb előadásait rendszeresen láthassuk Budapesten is.