Lehet-e egységesen beszélni kortárs magyar drámáról anélkül, hogy elfelejtenénk, mit is értünk kortárs alatt? Kortárs, mert reflektál a jelenre; kortárs, mert élő szerző darabja. Az idei DESZKA Fesztivál számos ellentétet felsorakoztatott. Kérdés, hogy ezzel vajon tágította vagy szűkítette a kortárs magyar dráma fogalmi kereteit. Hiszen míg egy kőszínházi, sokszor kereslet-kínálat alapú műsorpolitika nehezebben nyit más típusú befogadói attitűdöt igénylő drámák vagy ismeretlen szerzők művei felé, lassabban reagál közéleti eseményekre, addig a – többségében fővárosban tevékenykedő – függetlenek, akiknek kísérletező kedvét kevésbé befolyásolja egy állandó közönség igényének kiszolgálása, szemmel láthatóan kisebb arányban mutathatták meg magukat a most tizenöt éves DESZKA Fesztiválon.

Természetesen a független előadásokra és művészeti vállalásokra sem kivétel nélkül igazak a fentiek. Mi több, egyre több kőszínház igyekszik valamilyen módon független színházi előadások „gazdája” lenni. Infrastruktúrát, játszóhelyet biztosít vagy támogatói kampányt szervez. Ennek a tendenciának is van egy olyan üzenete, hogy nem lehet átfogó képet kapni a kortárs magyar színházról anélkül, hogy ne figyelnénk a teljes színházi szférára.

Első alkalommal vagyok színházi fesztiválon Debrecenben. Az előző évekhez hasonlóan a programkínálat ezúttal is kiegészült gyermek- és ifjúsági szekcióval, színházpedagógiai előadásokkal. A fesztivál vezérfonala mégsem vált egyértelművé számomra. Egy rövidebb, szigorúbb kritériumok mentén válogatott fesztiválprogram szerencsésebb lett volna, hiszen a számtalan kísérőprogram mellett ébernek kellett maradnia annak, aki a mai magyar dráma helyzetére vonatkozó érdemi megfigyeléseket szeretett volna szerezni.

A bőséges programkínálat ellenére szűk válogatást láthattam: többségében fővárosi és határon túli kőszínházak előadásait. Elvétve független produkciókat. Jóllehet a kuratórium szerette volna felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy ellentétes formanyelvi, egymástól merőben eltérő fajsúlyú színházi és írói tendenciák is ugyanúgy a kortárs magyar színház jelenlegi állapotát tükrözik, és az ebben működő ellentétes irányokról hiba lenne megfeledkezni. Hiszen ha Magyarország kortárs színházi valóságáról beszélünk, akkor két, egymás mellett (békességben?) megférő ambícióról kell említést tennünk, melyek sokszor alkotóműhelyekhez és nézői igényekhez is köthetők.

Adáshiba, r.: Bagó Bertalan, Játékszín. Fotó: jatekszin.hu

Kérdés, hogy kell-e foglalkoznia a – színházról való közgondolkodáshoz jelentősen hozzájáruló – színházi fesztiváloknak ezeknek az egymással merőben ellentétes irányzatoknak a beazonosításával és elkülönítésével, vagy elég csak felmutatnia ezeket. Egyáltalán, hogyan lehetne a kortárs fogalmi keretei között vizsgálódni, ha Magyarországon még továbbra is általában pszichorealista kód szerint színreviendő drámaszövegek születnek. A mostani fesztiválon is sokkal inkább a jelenkori társadalom egyéni és közösségi problémái mentén vizsgálhattuk az élő magyar dráma helyzetét. Új, a pszichológiai realizmustól eltérő játékmódot igénylő szövegformákkal kevesen kísérleteztek.

A programfüzetet átlapozva az embernek az az érzése, hogy ez a fesztivál akár a magyar színházi fesztiválok disztópiája is lehetne. Ha csak a beköszönőben írt vállalásokat olvassuk, Dr. Mátyássy Szabolcs, a Csokonai Nemzeti Színház igazgatója, Szabó K. István, a Csokonai Nemzeti Színház művészeti vezetője és Németh Ákos, a Drámaírói Kerekasztal elnöke a teljes Kárpát-medence színházi spektrumának átfogását jelölte meg feladatként. Pedig a gyakorlatban inkább arról van szó, hogy a minden korosztálynak kedvező előadásbőség ellenére egy a vendégszeretettel cseppet sem fukarkodó, ám egyre kevésbé a kortárs dráma(írás) nehézségeivel érdemben foglalkozó fesztivál valósult meg idén. Ez akkor vált a legnyilvánvalóbbá számomra, amikor az esti előadásokat követő szakmai beszélgetéseken és a délelőtti felolvasószínházi alkalmakon is az igencsak foghíjas széksorokban foglaltam helyet.

Legnagyobb problémának a szakma távolmaradását éreztem, így éppen az őket (is) célzó szakmai beszélgetéseken nem alakulhatott ki érdemi dialógus. Ennek minden bizonnyal nem a hírverés nagysága vagy kicsinysége volt az oka. Miközben a 2016-os DESZKA fesztiválról írt összegzőjében Nánay István azt kifogásolta, hogy „az utcán járva alig volt jele annak, hogy rangos esemény színhelye Debrecen”, idén erre nem lehetett panasza a fesztiválra látogatóknak. Molinók, plakátok, eligazítótáblák hirdették, hogy figyelemre méltó eseményeknek ad otthont a város. A Dósa nádor téren felállítottak egy szabadtéri színpadot, az új Csokonai Fórum játszóhelye fogadta a stúdió-, kamara- és szűkített nagyszínházi produkciókat.

A nyitóelőadás a budapesti Játékszín Adáshiba című színdarabja, melyet az idén 92 éves Szakonyi Károly 1970-ben írt. 2012-ben ugyanez a mű Spiró György Az imposztor című darabja mellett szintén az egyik nyitóelőadás volt. A kétfelvonásos komédia legfőbb erénye az átgondoltság. Ugyanakkor az első pillanattól kezdve világos forma szerint a színészek végig ugyanazt ismétlik. Úgy vélem, hogy az állókomédia megteremtése talán fontosabb szempont lehetett a merészebb formai és drámai megoldásoknál. Az elrajzolt, sematikus szereplők között tét nélküli feszültségek kibomlását látjuk. Az indulatok nem a drámát, csak a formát szolgálják. A karakterek elbeszélnek egymás mellett. Nincs valódi figyelem a színpadon, megkockáztatom: az Adáshiba szigorú szabályok mentén épült univerzumában ilyesmi nem is létezik. Egy végtelenül egyszerű, kispolgári családot látunk a színpadon. Az egymást csépelő családtagok a legkisebb gyermek születésnapi összejövetelén vesznek részt, de annál több nem igazán történik, hogy mindannyian a tévét bámulják eközben. Számomra nem derült ki, hogy a televíziózás (de lehetne ez adott esetben bármilyen más, addiktív médium) segít elterelni a figyelmet az emberi kapcsolatok felszínességéről, vagy épp ellenkezőleg: a technológia tette olyanná a kapcsolatainkat, amilyenné. Minthogy az előbbit csak a helyzet- és jellemkomikum szintjén mutatja meg, az ember egyéni felelősségét is csak ennek megfelelően: klisékben, karikatúrákban fedezzük fel. És végső soron ebben rejlik a tragédia is: a család tagjai sodródnak, valódi veszteség így nem történik akkor sem, amikor a Jézus által kínált megvilágosodás lehetőségét utasítják vissza. Az emberi minőség megszűnéséig tart a darab, csakhogy nagyon hiányzik a darabból ennek az emberi minőségnek a felmutatása vagy parányi jelenléte. Sem a felnőttek, sem a fiatalok nem reflektálnak egymásra, valódi kommunikáció nem történik közöttük. Utópisztikus megoldások még lehetőségként sem merülnek fel. Aki változtatni akar, annak távoznia kell. Legalábbis ezt az üzenetet közvetíti felénk a darab azzal, hogy a legfiatalabb gyerek (Varga Ádám) az előadás végén kimegy a színpadról, azt harsogva, hogy képtelenség így élni.

Édes Anna, r.: Szabó K. István, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Az emberi felszínesség példázatának totális ellentéte az Örkény Színház ősbemutatója, a Szaturnusz gyűrűje, Kárpáti Péter színészi improvizációkat használó szövege és rendezése; Ady Mária kritikája itt olvasható, ezért erről nem írok bővebben. De a két előadásban a szövegkezelés két, merőben eltérő módjáról érdemes szót ejtenünk. Míg az Adáshibánál a szöveg információhordozó, addig a Szaturnuszban a dialógusok új meg új aspektusba helyeződnek, a szöveg átjáróként szolgál szélsőségesen más tudatállapotok (álom, ébrenlét, részegség) között. Az Adáshiba és a Szaturnusz a programban is egymást követték, de ennél meglepőbb volt, hogy a közönség szinte kicserélődött a helyszínek között. Ez egyébként végig jellemző volt a fesztiválra. Más korosztály, más réteg ünnepelte a különböző színházi alkotóműhelyeket.

De az ízléskülönbségeknél fontosabb, hogy kevés pályakezdő szerző darabját láthattuk (Kovács Dominik és Kovács Viktor, Berettyán Nándor műveit). Bár élő szerzők új, magyar színpadi szövegeinek bemutatása volt a cél, bekerültek a fesztiválprogramba olyan előadások is, amelyek esetében felmerülhet a kérdés, új drámának számít-e a színpadi adaptáció? Hiszen a fesztiválprogramban négy plusz kettő (Visky András: Kitelepítés; Bereményi Géza: Eldorádó) olyan előadás is szerepelt, melynek alapjául egy már létező irodalmi mű szolgált.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház Lőkös Ildikó dramaturg és Szabó K. István rendező készítette adaptációja Kosztolányi Dezső majd százéves (!) regénye, az Édes Anna volt. A regény korából fakadó aktualizáló igyekezet – néhány kezdeti, bátor példát kivéve – az előadás közepére kifullad, noha az Édes Anna durva, feudális viszonyokat tükröző világképe számos érzetet megragad a társadalmi hierarchia mai viszonyaiból is. A színpadon korhű jelmezekben játszó színészeket és upgradelt polgári lakásbelsőt látunk. Az elvont környezet megteremtésének hiánya a lélektani folyamatok képszerű, szimbolista megoldásaira helyezi a hangsúlyt. Például arra a pillanatra, amikor babamaszkos, fehér hálóköpenyes alakok özönlik el a szobabelsőt, mialatt Édes Anna az elvesztett magzatát gyászolja. A szürreális látvány sokszor a szereplőkben (leginkább Annában) zajló lelki folyamatok kivetülése, ez a lélektani szimbolizmus vagy szimbólumterápia válik eszközzé a színpadon. Minden relatív a főszereplő érzéseihez képest, és minden ennek tükrében értelmezhető. A többi szolgálólány végig pimasz dalokkal töri meg a történet folyamát. Mi több: ezekben a dalokban felfénylik valami egy egészséges lázadásból, mely lázadás már sokkal konkrétabb példát kínál a nézőnek, aki ugyanúgy rálát saját társadalmi kiszolgáltatottságára, mint Anna, csakhogy az ő esetükben erre nem a gyilkosság a választott megoldás. Az előadás végére ismét egy szimbolikus képben folyik össze a Vizy államtitkári kinevezését ünneplő tömeg a leszúrt Vizyné halálával. Azzal, hogy Anna is csatlakozik hozzájuk, és táncol ebben a haláltáncban, még inkább megbizonyosodunk kiszolgáltatottságáról. Még ebben is részt kell vennie.

Apró, véres balladák, r.: Horváth Csaba, Forte Társulat, Szkéné. Fotó: Gáspár Gábor

Jó ellenpéldája ennek a Forte Társulat előadása, mely elvont térbe helyezi Ady Endre novelláinak furcsa, kettős figuráit. Ezek a figurák kivétel nélkül a szélsőségek mentén mozognak, és szélsőséges vonásaik vagy jellemük apró, finom gesztusokban jelenik meg. Ezek a figurák nem lázadnak nyíltan, inkább elfogadják az élettől kapott helyzeteket, például a néma szülők örömét látjuk, amikor egy szem lányuk énekessé avanzsál. Az Apró, véres balladák formailag is valamelyest „kilóg” a program szöveg- és látványközpontú előadásai közül, hiszen a fizikai színház keretei között állította színpadra az öt Ady-novella furcsa, látomásos világát a rendező Horváth Csaba. Üres, fekete térben három emelvényen foglalnak helyet a zenészek (cimbalom: Lukács Miklós, nagybőgő: Orbán György, dob: Gyárfás Attila). Az elhallgatásokkal, sűrítéssel ábrázolt, sokszor tragikus élethelyzetek részleteit a fizikalitás és gesztusok segítségével mutatják meg. A zenei ellenpontra épülő szövegmondás feszültséget fokozó és kioldó lehetőségét jól használja az előadás. Tematikáját tekintve a novellák közös pontja, hogy mindegyik valamilyen társadalmi igazságtalanságot leplez le vagy éppen a társadalmi érzékenység váratlan, szokatlan megnyilvánulásaira reflektál, esetenként akár groteszk módon.

Témáját tekintve hasonló hozzá Wéber Anikó: Az osztály vesztese című színházi nevelési előadása is, amely a megszégyenítés, társadalmi kiszolgáltatottság érzéseit tematizálja. Csakúgy, mint Kiss Csaba: Júdás című, felolvasószínházi keretek között előadott új magyar színdarabja. A darab a pártállami időkben, Ceaușescu és Kádár diktatúrájának idejében játszódik, és a besúgókhoz hasonló júdáskodókra fókuszál (direktebb módon és morálisabb szinteken vizsgálva az árulás tettét). Ez – mármint, hogy a darab nem az árulás belső lelki folyamatai felől közelít a témához – a felolvasást követő pódiumbeszélgetésen felvetette a kérdést, vajon lehet-e az árulás és megszégyenülés zsigeri kérdéseiről a besúgás megmutatása nélkül beszélni. A darabban ugyanis egy besúgót szembesítenek múltbéli tetteivel, az előadás magát a besúgást nem jeleníti meg dramatikus eszközökkel, arról csupán múlt időben beszél, morális aspektusaival foglalkozik.

A megszégyenítést a bullying oldaláról járja körül a fentebb már említett Az osztály vesztese című ifjúsági előadás is. Témájában a szégyenhez a nemi sztereotípiák, a stigmák és az e stigmák mögött rejlő női szerephagyományok közelít a Pető Kata felkérésére és inspirációi alapján írt, önmagát kissé ironikusan „nyilvános body shaming”-ként jellemző Milf című előadás, melynek szövegét a Kovács Dominik – Kovács Viktor alkotópáros jegyzi.

Az osztály vesztese, r.: Kolozsi Angéla, Budaörsi Latinovits Színház. Fotó: Borovi Dániel

De a megszégyenülés és megalázottság nagy tematikus halmaza mellett akadt még egy nagyobb fogalmi „felhő”, amit több előadás is feldolgozásra méltónak ítélt. A pandémiával, háborús fogsággal (kitelepítéssel) foglalkozó előadások közös pontja, hogy mindegyikben egyéni vagy kollektív szabadságvesztés történik, aktualitásuk garantált, lévén nemrég lezajlott, nagy tömegeket érintő kérdésekről van szó. Több előadás is foglalkozott például a pandémia időszakával. Ilyen volt a Budapest Bábszínház Dekameron 2023 című előadása vagy a SzínMűHely Produkció Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon, Pass Andrea rendezése.

Az idei DESZKA programja, valamint a szakmai beszélgetések és felolvasószínházi előadások alapján ellentétes alkotói felfogásokat vélek felfedezni a válogatásban. Nagyon vegyes képet kaptunk. Sajnos nem maradhattam végig, így nem tudom teljes bizonyossággal megítélni, milyen az a skála, amely mentén a kortárs magyar dráma(írás) a DESZKA válogatói szerint napjainkban mozog és mozgásteret kap, azaz milyen a válogatók szerint színházi jelenünk állapota.

A fesztivál honlapja elérhető itt.