Meglehetősen sűrű volt az idei Bánkitó színházi és performansz programja. Benne rengeteg koncerttel, workshoppal, kerekasztallal és közös alkotási lehetőséggel. Az egyre szűkösebb anyagi feltételek mellett (amelyek elsősorban a színházra használható tereken és idősávokon érződhettek) a kínálat – az azt immár negyedik éve válogató Zsigó Anna elmondása szerint – ebben az évben először két komponensű volt: a meghívott produkciók mellett a „Hozz programot a Bánkitóra!” pályázatra érkezett jelentkezők közül is láthattunk előadásokat. Bár a „látás” talán nem pontos kifejezés: idén sok előadás a részvételt igényelte…

Köret Színház: /Maszkot le! – Fórumszínházi együttgondolkodás. Forrás: bankitofesztival.hu

Király Anna: Ha ezekről a szerteágazó előadásokról szeretnénk beszélni, talán kézenfekvő első körben a fesztivál tematikája mentén elindulni: az idei hívószó a tudathasadás volt. Ez persze sokféleképpen értelmezhető kifejezés, amire nagyon különböző válaszok érkeztek: elfért egymás mellett például az Elavult zenekar Csak visszahívtalak című koncertje, az Augusto Boal módszeréből ízelítőt nyújtó /Maszkot le! – Fórumszínházi együttgondolkodás (Köret Színház) és Vass Imre Reading the Room című, szó szerinti értelmezésekkel kísérletező performansza. Ez a sokszínűség persze azt is eredményezte, hogy aki azzal a céllal érkezett, hogy mindent megnézzen a színházi programból, annak a fesztiválokra jellemző ütközések és programváltozások mellett meg kellett küzdenie azzal is, hogy pár óránként egészen új színházi megközelítésekbe kell belehelyezkedni – tulajdonképpen ez is tudathasadás.

Fancsali Kinga: Bár én ezelőtt sosem voltam a Bánkitó Fesztiválon, sok forrásból hallottam, hogy a színházi programja színvonalas, így magas elvárásokkal ültem be a különböző előadásokra. A színházi program egy része összecsúszott a zenei programmal, előadások egymással átfedésben futottak. És az is világos volt, hogy a szervezők jelentős anyagi megszorításokkal küzdöttek, ami a színházi felhozatal összeállításánál sem volt másképp. Talán ebből is fakad, hogy ez a program valóban szerteágazóra sikeredett, új helyszínen voltak az előadások, melyek nagyon különböztek egymástól, de díszletben és kellékekben minden előadás minimalistának volt mondható. A spektrum a kísérleti táncszínháztól – ahogyan te is említetted – a fórumszínházig terjedt. Az egyik meghatározó szervező elv a fesztivál terében való elhelyezésük volt. Számomra a Peron tere különült el hangsúlyosan minden más tértől. Ez a helyszín volt messze a legizgalmasabb, egy elhagyatott vasútállomás váróterme, melyet különböző képzőművészeti elemekkel értelmeztek újra és integráltak a fesztivál közegébe. A legkísérletibb előadások itt zajlottak, a TÁP Színház Tudatvasahutállomasadás egyperces színházához például kígyózott a sor, odabent pedig valóban nagyjából egy percben lehetett a néző az előadás része, illetve főszereplője. Az előadás végén a fülembe súgták: „Ne mondd el senkinek.” Így most a Karinthy-elv alapján, „…elmondom hát mindenkinek.” Bár a TÁP Színház már viszonylag sok-sok éve csinál különböző fesztiválokon egyperces színházat, ez a rövid formátum a konkrét megvalósulás és koncepció szintjén mégis mindig más, egyáltalán nem megszokott, új tapasztalása a színháznak, és végletekig bevonó jellegű. A Tudatvasahutállomasadást két napon át hosszú órákon keresztül játszották, és mint kiderült, a két napon különbözött a történet. A néző alakítója, szerves része az előadásnak, így minden egy perc más, soha nem történhetett meg kétszer ugyanaz. Az általad már említett Vass Imre Reading the Room és Drink My Juice // Lefetyelő című performansz Vavra Julcsi, Vadas Tamara és Molnár Csaba előadásában is hasonlóan felforgató volt. Utóbbi már a Peron terén kívül, a sínek mellett zajlott, szabadtéren: az előadók a porban, a kiszáradt, levágott fűben mozogtak, a talajnak csupasz bőrükkel való érintkezése nem lehetett fájdalommentes. A performansz elején egy hangszóróból az alábbi szöveg hangzik el: „Drink more water or you might die”. Ehhez mérten különböző folyadékok állatias „lefetyelése” zajlik műanyag csöveken keresztül: bor, energiaital, tej, pezsgő, sör, kóla; széles a paletta. Végül a három performer egy nagy közös tartályból iszik, közben transzszerű mozgást végez, ami egy őrült remixre előadott, mozgásszínházi elemeket hordozó részbe torkollik. A nézők közben cserélődnek, néhányan elmennek, mások bekapcsolódnak, a befogadás nagyon szabadon történik.

KA: A képzőművészeti installációkkal és falfestményekkel élővé varázsolt Peron valóban tökéletes helyszínnek bizonyult a kísérleti előadások számára. Az elején említett Reading the Room például kifejezetten arra épült, hogy a romos épület egyik termét fizikailag szétszedje, miközben minden mozdulatnak felszabadítóan szó szerinti jelentést adott. A nyitányban Vass Imre, a performer „megtörte a jeget”, minden jelenlévőnek adott egy-egy jégkockát, majd vállaltan didaktikus módon elmagyarázta, hogy az előadás ideje alatt mindennek, amit csinál, pontosan ilyen végtelenül egyszerű jelentése lesz – ha összezavarodnánk, vagy valamit nem tudnánk követni, próbáljunk ezekhez visszatérni. Bár az elején furcsálltam, ez egy meglepően üdítő élményhez vezetett: kicsit ki tudtam szakadni abból a feszült állapotból, ami sokszor a kortárs előadóművészetek sajátja, hogy mindenáron keressük a jelentést, és amíg kutakodunk a kellően bonyolult, és kellően átvitt értelmű magyarázat után, lemaradunk az előadás feléről… Hogy még kicsit a mozgásnál maradjunk: hasonlóan üdítően hatott rám a M.A.D.A.M Kollektíva Hidden Landscapes című performansza, ami szintén erősen kísérleti munka. A késő esti, másfél órás előadás ötvözte a mozgásszínházi, videó installációs és árnyjáték elemeket, valamint folyamatos interakciós lehetőséget kínált a nézőknek. Amellett, hogy egy-két alkalommal ők maguk is (fizikailag) bevonták a jelenlévőket, a sátor ajtajára is ki volt írva, hogy bárki, bármikor beléphet a fehér ragasztószalaggal határolt játéktérre és javaslatot tehet az alkotóknak a folytatásra, befolyásolhatja az eseményeket. Ezzel a nézők/résztvevők ugyan nem igazán éltek, mégis eljutottunk általa egy újabb lehetséges megközelítéshez: a fesztivál előadásainak nagy része reflektált, sőt tudatosan épített a közösségiségre, a részvételre, együtt gondolkodásra, sőt, különböző módokon igyekezett generálni is azokat.

M.A.D.A.M. Kollektíva: Hidden Landscapes. Forrás: bankitofesztival.hu

FK: Bár az interakció szinte az összes előadás része volt, valódi részvételiségre nem mindenhol nyílt lehetőség, illetve a nézők bevonása eltérő célokkal, más-más koncepció szerint történt a különböző előadásokban. A közönség részvétele a Köret Színház Fórumszínházi együttgondolkodása, illetve Dj Feá (Fekete Ádám) és Dr. Egger (Egger Géza) Szatiriázis című házibuliszínháza esetében viszont elengedhetetlen volt. Utóbbi egy nagyjából havonta jelentkező házibuliszínház-sorozat, ezúttal Fekete Ádám nélkül, aki betegség miatt nem tudott eljönni az eseményre. Így Egger Géza egyedül csinálta végig a Szatiriázis rituális happeningjét Kárpáti Pál zenei segédletével. Az előadás erősen épített Fekete Ádám hiányára, illetve Egger által improvizációkból felépített drámai szituációkra, miközben megpróbált minden jelenlévőt bevonni a játékba, így lett egyes nézőkből Egger pszichológusa, pszichéjének női része, barátnője stb. A darab közben érkeztek és mentek is el nézők, Egger erre is reagált, az új emberek megjelenésével a performansz is új irányokat vett, integrálta az újakat, reagált az elmenőkre. Egger már az előadás elején kiültette a Pótszékfoglaló alapító-főszerkesztőjét, Csatádi Gábort, hogy élő kritikában narrálja az éppen zajló színházi eseményt. De kikérte a közönség véleményét is, hogy dramaturgiailag merre kéne haladnia az előadásnak, majd felhívta Fekete Ádámot, hogy megkérdezze, hogyan kéne egy nagy közösségi aktussá formálni a darab végét. Ki lettünk mozdítva a passzív megfigyelés állapotából, érezhetően senki nem volt biztonságban, de mindenki szakadt a nevetéstől a teljes előadás alatt. Ehhez képest a Köret Színház programja egy klasszikus, Augusto Boal módszereire építő fórumszínházi műhely volt, olyan fórumszínházas gyakorlatokkal, mint a kolumbiai hipnózis, képszínház és az elnyomást tematizáló jelenetépítés. Érdekes élmény volt részt venni egy ennyire bevonódást igénylő folyamatban, de azt nagyon hiányoltam, hogy a facilitátorok nem ismertették velünk részletesebben a fórumszínház módszertanát, illetve azt, hogy a közös játék és közös gondolkodás során mi miért történik, mi a célja.

KA: Érdekes kérdés, hogy hol vannak a részvételiség határai. Mert valóban nagyon más az a fajta bevonódás, ami egy kiscsoportos fórumszínházi workshopon valósul meg, ahhoz képest, amit például a Juhász Maja – Szekeres Blanka – Zétényi Lina alkotóhármas által létrehozott Ventillátor^[1] eszközei idéznek elő. Utóbbiban az előadás előtt arról kérdezik a közönséget, hogy mit képzeltek gyerekként a felnőtt életről. Majd elkezdődik egy monodráma, ahol a főszereplő álmaival, romantikus elképzeléseivel együtt vesznek oda a nézői illúziók is. Itt nincs ráhatásunk az előadás menetére, az érzelmi involválódást viszont segíti, hogy előtte mi magunk is elgondolkodhattunk azon, mik azok a – talán nem is reális – vágyképzetek, melyektől az élet esetleg megfosztott bennünket.

És persze megint más a DanteCasino Utolsó nyarunk című darabja, mely eredetileg kifejezetten tantermi előadás. Itt egy klasszikus foglalkozás keretei között elemezhetjük a játék végeztével az egyes karakterek motivációit, érzelmeit, építhetünk fel új szereplőt, írhatunk belső monológot neki. (Hasonló – de jóval rövidebb – beszélgetés van egyébként a Ventillátor végén is, amely azonban sokkal inkább koncentrál a nézők felnövéssel kapcsolatos érzéseire, mint a főszereplőjére.) Az Utolsó nyarunkon és a hozzá tartozó foglalkozáson látszott, hogy egy kipróbált anyagról van szó. Az azonban számomra kérdéses volt, hogy bár láthatóan célja, hogy érzelmileg is megszólítsa a közönségét, hogyan tudja ezt elérni egy olyan közegben, ahol a nézők átlagéletkora 10-15 évvel idősebb, mint az eredeti célközönsége.

Juhász Maja – Szekeres Blanka – Zétényi Lina: Ventillátor. Forrás: bankitofesztival.hu

FK: A Ventillátor kezdő rap imprója szintén a nézők által bedobott álmokból építkezik. Szekeres Blanka zseniálisan fűzi ezeket össze, és szembesít vele a nézőket. Többször is kibeszél hozzánk, az „én még soha” elnevezésű ivós játékot játsszuk vele, körbe adja az exével közös képét – érzelmileg valóban bevon. Amihez nagyon tudtam kapcsolódni, az a BKV-ellenőrtől való rettegés, ennek a gegnek a folyamatos visszatérése, hogy a főszereplő az ehhez való viszonyulásában méri a felnövését. A Ventillátor végén szintén volt egy alkalmazott színházi foglalkozás, míg az Utolsó nyarunkat, ami gyakorlatilag erre épít, én először a Jurányi Ház 6. Tantermi Színházi Szemléjén láttam. Akkor a résztvevő diákok nagyon tudtak kapcsolódni az előadáshoz és a feldolgozó foglalkozáshoz is, ott koncentráltabbak voltak a körülmények, egy fesztivál adta lazaságban ez már nehezebb.

Két előadás vet fel bennem még kérdéseket az interakció és bevonódás kapcsán. Az egyik a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem elsőéves mesterszakos hallgatóinak Ex-terápia című táncelőadása, melynek végén a negyedik fal lebontására történt kísérlet. Legalábbis ennek a falnak a határait feszegette, ugyanolyan testiséggel és elementárisan, mint minden más az Ex-terápia során. A darabban folyamatosan váltakozik az erőszak és az erotika. A színészek végig nagy energiákkal dolgoznak, ez a feszültség pedig akkor csúcsosodik ki, amikor az előadás végén többször is nekirohannak a közönségnek, megharapják, megragadják őket, a feldolgozott düh és téboly rájuk is átragad, már ők sincsenek biztonságban, nem bújhatunk meg a sötét nézőtéren. A kapcsolódás egy különös formáját figyelhetjük meg itt: fizikai színházat tapasztalunk, amelyben különböző testek és történetek kapcsolódnak egymáshoz, majd csapnak le váratlanul a nézőre. Tömegjelenetek és személyesebb táncos betétek váltjták egymást, egyszerre rituálisak és vadak, főként, amikor zene helyett a színészek lihegése, kántálása adja a játék alaphangját. A tudathasadás mint téma itt is előkerült, az egyszerű őrületnél azonban sokkal több erő volt az előadásban, külön a színészi teljesítményekben, de a tömeges tombolásban is.

Interakcióról az AMWAVE Tásulat és a TÁP Színház közös előadása (Az álmok megkérdőjelezhetetlen valósága és értelmük a világunkban 4.) kapcsán is beszélhetünk.  Itt az alkotók – a Tudatvasahutállomásadás radikális bevonásához képest – azonban csak álinterakcióig jutnak: kiszólnak a nézők felé, amikor egy pszichológiai kísérlethez önkénteseket keresnek, ám végül két „beépített” színész megy fel a színpadra.

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem: Ex-Terápia. Forrás: bankitofesztival.hu

KA: Jó kifejezés ide az „álinterakció”. Van egy része az előadásnak, ahol Madonna-maszkokat osztanak ki a közönségnek, hogy aztán a nézőtéren ülő ugyanolyan anyaképekből választhassa ki a jelenet főszereplője saját anyját. De még mielőtt kiosztanák a maszkokat, egyértelművé válik, hogy a pszichiáter karaktert fogják választani, akárhányan ülünk is ott előttük Szűz Máriaként. Az álmok… szerintem egyébként arra utazott, hogy minél kínosabb helyzetbe hozza a nézőket anélkül, hogy valóban kirángatná őket a „színpadra” (esetünkben egy romos épület, a Keret belterébe), és azzal hozná zavarba őket, hogy szereplőként is helyt kell állniuk. A felvetett témák, azok kezelése és a játszók jelenléte érződött kínosnak számomra – ha jól emlékszem, talán három jelenetnek is az volt a csattanója, hogy „ja, nem, nem vagyok buzi”, volt benne egy kis „ózdozás”, illetve már rögtön az elején többször újrajátszották azt a jelentett, hogy egy anya megveri a férjét a gyerekük előtt egy seprűvel. Mindeközben végig kerülték a drámaiságot, és mintha kifejezetten törekedtek volna a gyenge színvonalú játékra, hogy ezzel is új réteget adjanak az abszurditásnak. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez a szekunder szégyenérzet mennyire volt szándékolt, és arra hajlok, hogy a cél a paródia volt, ami a közönség egy részénél működött is, még ha engem le is dobott magáról.

A maszkos akcióhoz hasonlóan passzív szerepet osztott a nézőkre a Rezonancia / Resonance (Paskuj Panka – Pro Progressione és Barefoot Theater) című nemzetközi előadás is, ahol zambiai nyelven kért segítséget a karakter a közönség tagjaitól. Valódi válaszlehetőségre azonban nem volt lehetőség és a darab dramaturgiája szempontjából sem volt valódi mozgásterünk. Kíváncsi lettem volna, mihez kezdenek azzal, ha valaki valóban válaszol és esetleg feláll, segít a karakternek, aki egyébként azt a küldetést kapta, hogy a klímaválság démonától szabadítsa meg a világot.

Számomra kérdéses, hogy képes volt-e bármelyik előadás valódi bevonódást előidézni (a Fórumszínházi együttgondolkodást értelemszerűen nem sorolom ide). Bár sokféle törekvést látunk a nézők fizikai és átvitt értelemben vett bevonására, mintha valódi lehetőség csak a már említett Hidden Landscapes-nél lett volna adott erre – de talán mert annyira nincsen a magyar közönség hozzászokva –, itt sem merte senki valóban kipróbálni, hol vannak a határok a történések befolyásolásában.

FK: Valóban mindig tapintható volt a nézőtéren a feszültség, amikor a részvétel lehetősége felmerült. Ez így volt a Szatiriázis esetében is, de egy bensőségesebb, kisebb térben ez is máshogy működhetett volna. A mostani körülmények közt bevonódás nélkül nem is tudott volna lemenni az előadás, de erre (a részvételre) nem volt könnyű rávenni a nézőket. Szerintem az is valódi bevonódás, amit színházpedagógiai eszközökkel teremtettek meg az előadások végén, hiszen közösségi színházat csinálni egyik előadásnak sem volt célja (a Fórumszínházi együttgondolkodást leszámítva), így ezt számonkérni rajtuk talán nem is érdemes. Tantermi és alkalmazott színházi módszertanokkal dolgoztak. A fesztivál laza kereteibe ezek jól illeszkedtek.

Ami Az álmokat illeti, én is érzem benne ezt a kínosságot és szerintem ez szándékolt. Ez teremt egy jó játékot, végig nem tudjuk eldönteni, mi a tényleges hiba a játszók részéről, és mi az, ami szándékolt, például a színészek elkésnek a jelenetükből vagy bizonyos jeleneteket újrajátszanak, ha elsőre valami nem sikerül. Ezt meg is fogalmazzák egy ponton, hogy nem azért csinálnak színházat, hogy magasművészeti terméket állítsanak elő, inkább a szituáció érdekli őket, ami csak a színpadon történhet meg az előadás pillanatában és kontextusában. Ehhez mérten látunk PowerPoint-bemutatót, Mézga Géza lip sync-et, ózdi lázálmot. A „nem vagyok buzi” poén engem is zavart, nem a trágársága miatt, hanem a harmadiknál már elcsépeltnek éreztem, és kiszámíthatónak.

AMWAVE Társulat – TÁP Színház: Az álmok megkérdőjelezhetetlen valósága és értelmük a világunkban 4. Forrás: bankitofesztival.hu

KA: A Mézga Géza lip sync kifejezetten tetszett például nekem is. Nem csak azért, mert frissnek éreztem, hanem mert színészileg is profi volt és ennek a résznek a humora – a buzizós, ózdozós jelenetekkel ellentétben – nagyon el volt találva.

De hogy visszatérjek kicsit ahhoz, amit a közösségi színházról írsz: a közösségiséget én abban az értelemben éreztem a fesztivál előadásaiban, hogy legtöbbjük mind törekedett valamiféle kapcsolódásra a nézőkkel. Más-más mértékben és megközelítésben, de jelen volt ez tulajdonképpen minden előadásban (talán az Elavult koncertet leszámítva). Ebben az érzésben segített persze az is, hogy a Bánkitó Fesztivál résztvevőinek nagy része nem a színházi programok miatt érkezett a tópartra és klasszikus színházi tér sem állt rendelkezésre, így minden, ami létrejött, nagyon intim volt, kevés emberrel, kis helyen. Így egyáltalán nem volt idegen élmény, hogy a performer az előadása előtt közvetlen beszélgetést kezdeményez arról, hogy szerintünk mit jelent az, hogy most földhöz vagdosott egy zacskó jeget (Read the Room), vagy hogy reflektál arra, hogy ki-bejárkálnak a nézők az előadásáról az ütközések és a fesztiváltól félreeső helyszín miatt (Szatiriázis). Ide sorolom a magyar Pro Progression és a zambiai Barefeet Theater koprodukcióját is, ahol ez a kapcsolódás nem csak a jelenlévők, hanem távoli(nak hitt) kultúrák között is megteremtődött. Persze ezek a próbálkozások nem eredményeznek a szó szoros értelmében vett közösségi színházat, de valamilyen szinten mégis segítenek közösséggé formálni azt a maroknyi csapatot, akik ebben a három napban együtt nézik az előadásokat (elég hamar kialakult a színházas keménymag a fesztiválon, akik kedves ismerősként üdvözölték egymást a színházi programokon).

Természetesen én sem állítom, hogy a színházpedagógiai módszerek, amik itt sok előadásban felbukkantak, ne lennének a bevonás legitim eszközei. De hiányérzetem van mostanában, amikor egy-egy ilyen maszkos megoldással, vagy válaszadási lehetőséget nem nyújtó kiszólással próbálják „letudni” a közönség megszólítását, miközben nekem is sok olyan tapasztalatom van, amikor ez is jól működik és bőven elég. Itt is voltak izgalmasabb és kevésbé eredeti megoldások: szerintem a Ventillátor és a Read the Room egészen más módon, de nagyon is tudta vinni magával a közönségét – előbbi például a mindenki által ismert kamaszkori játékok, utóbbi a meghökkentően egyszerű gagek használatával. Ezzel szemben a Tudatvasahutállomasadásnál másfél órán keresztül szó szerint vadászták a nézőket, akik hajlandóak voltak bemerészkedni az egyébként valóban egy perces előadásra a Peron épületébe. Azt éreztem, hogy maga ez a „csalogatás” egy külön performansz, ami az agresszivitása miatt inkább tűnt kontraproduktívnak, mint hívogatónak. Abban viszont egyetértünk, hogy a fesztivál kereteibe jól illeszkedtek ezek a nyitottabb, kísérletezőbb, kevésbé frontális formák és nekem nagyon jól esett, hogy a Bánkitó Fesztivál keretében egy tucat olyan előadást láthattunk, amelyek igyekeztek valamilyen módon együtt gondolkodást generálni. Még ha ez a három napba sűrítve valóban kissé tudathasadásos állapotot is eredményezett…

^[1] Az alkotók így, két l-lel hazsnálják a szót az előadás címében.

A fesztivál színház és performansz programja elérhető itt.