„Az igazság odaát van”, hirdette az idei dráMA mottója. Kézenfekvő ugyan arra gondolni, hogy a (kissé) magabiztosan hangzó jelszót a népszerű amerikai sci-fi sorozat, az X-akták szlogenje sugallta, de én szeretném azért hinni, hogy mégiscsak Székely Csaba Az igazság gyertyái című darabja az inspirációs forrás. Nem csak azért, mert a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 15. alkalommal szervezett találkozó az ebből készült marosvásárhelyi előadással nyitotta a dráMÁt, hanem azért is, mert reménykedem abban, hogy ez a fesztivál nem lép majd egy „képzeletbeli történet” útjára és továbbra is ideát keresi az előadások igazságát.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban útjára indított dráMA a kezdetektől fogva a magyar és román kortárs szövegekből született előadások bemutatását/megismertetését tűzte ki célul. Ez a döntés nem csupán azért született meg, mert a hazai fesztiválpalettán épp találtak egy „piaci rést”, hanem azért is, mert úgy ítélték meg, érdemes tágítani a helyi közönség szemléletén, tágasabbra nyitni a színház ajtaját a kortárs dráma előtt. Résnek ugyan rés volt, de piacnak semmiképpen nem nevezném, hiszen anyagi hasznot feltehetően nem hozott az elmúlt tizenöt évben. Szakmai és kulturális haszna viszont annál inkább volt/van. Erről személyesen is megbizonyosodtam, a kezdetektől részt veszek a találkozón – mert a dráMA leginkább mégiscsak találkozó, szemle jellegű, mintsem fesztivál. Követhettem a fejlődését, a közönség egyre nagyobb mértékű befogadását/támogatását e kezdeményezés iránt, és közelről tapasztalhattam meg, hogy egy kis társulat, amely mögött nincs akkora infrastruktúra, sem műszaki, sem humán erőforrás tekintetében, mint a nagyobb színházak mögött, hogyan tud évről évre továbblépni, fejlődni, vagy éppenséggel lemondani azokról az ötletekről, amelyek nem bizonyulnak működőképesnek.

Természetesen nem állítom, hogy minden a legnagyobb rendben van, azt viszont igen, hogy ez a rendezvény sokat tett az évek során azért, hogy a magyar és román színházi emberek – rendezők, drámaírók, színészek – jobban megismerhessék egymást, hogy a vendégszereplő román társulatok megtapasztalják a helyi magyar intézmény nyitottságát, és nem utolsó sorban azért, hogy a saját közönségét is befogadóbbá tegye mind az ilyen jellegű előadások, mind a román társulatok iránt. Azt sem állítom, hogy mindig elégedett voltam a dráMA kínálatával, sőt. Nagyobb hiányosságai főleg a kezdetekben voltak, de hát épp ez számított bátor kezdeményezésnek, hogy bevállalta ezt a leszűkített fesztiválsávot, hiszen manapság sincs túlkínálat a kortárs magyar és román darabokból született előadásokból, hát még 2008-ban és az utána következő néhány évben, amikor nagyon kevés színház mert repertoárra tűzni kortárs drámákat.

Arról is lehetne nyilván vitatkozni, hogy mit tekintünk kortárs darabnak: kizárólag azokat, amelyek élő szerzők tollából születnek és a jelenre reflektálnak, vagy azokat, amelyeket ugyan élő szerzők írnak, de történelmi témához nyúlnak? Vagy azokat, amelyeket néhány évtizede írtak, akkori kortársak, de még beleférnek a nem szigorúan vett meghatározásba? Vagy a klasszikusnak mondott szerzők műveiből született adaptációkat? És még sorolhatnám, de most nem szeretnék mélyebbre ásni a témában.

Az utolsók (Teatrul Metropolis, Bukarest, r.: Mimi Brănescu). Fotók: Kelemen Kinga

A programkínálat szempontjából nem kárhoztatom a szervezőket, mert tudom, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azért, hogy életben tartsák ezt a találkozót, ami mégiscsak hiánypótló. A Tomcsa Sándor egy önkormányzat által fenntartott – bármit is jelentsen ez – színház, kis létszámú társulattal és humán erőforrással, és ott van még a színháznak nevezett épület, amely tulajdonképpen művelődési ház, és három intézmény osztozik a színpadán: ilyen hiányos anyagi és infrastrukturális háttérrel nem könnyű fesztivált szervezni. És lévén, hogy a pénz, paripa, fegyver nagyrészt hiányzik, azt is meg tudom érteni, hogy nincs igazán lehetőség átfogó kurátori munkát végezni vagy végeztetni, másrészt van az a mondás, ugye, hogy abból főzünk, amink van, vagyis csak abból lehet fesztiválprogramot összeállítani, ami a romániai kőszínházak és független társulatok repertoárján szerepel ebben a szűkített sávban. Előbbiekről nem igazán lehet állítani, hogy túlzásba vinnék a kortárs román és magyar szerzők műveinek a bemutatását, utóbbiak pedig egyre kevesebben vannak. Nos, az én szelekciós szempontom most ebben a cikkben elsősorban a témafelvetés: voltak előadások, amiket témájuk – széteső családok/közösségek, elembertelenedés, el- és bezártság érzés – miatt tartok fontosnak, esetleges hibáikkal együtt, és ezeken kívül még egy olyan produkcióról szeretnék írni, amely leginkább a személyessége miatt hatott. Ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy a programban szereplő többi produkció nem bírt jelentéstartalommal, nem hordozott sajátos jegyet magán, egyszerűen csak ezekre esett a választásom.

„A kompromisszumok és a bezárt utak terében vagyunk” – írja Mimi Brănescu (eredeti nevén Cornel Mihai Brănescu) Az utolsók (Ultimii) című darab szerzője arról a világról, amelyet ábrázol, és amelyet a saját rendezésében láttunk a bukaresti Metropolis Színház előadásaként. Az eredetileg színész végzettségű Brănescu darabja stílusban leginkább Székely Csaba Bányavirágjához hasonlítható, kemény, szókimondó, épp csak másfajta családi dráma az ország egy másik vidékéről, másféle lepukkant figurák másféle problémáival, de ugyanolyan tömény humorba csomagolva, ugyanolyan tragikomikus vonulattal. Ebben a darabban „…a román valóság könnyen felismerhető mintáit találjuk, amelyeket mindannyian jól ismerünk” – vallja a szerző, mi pedig az előadás alatt megbizonyosodunk, hogy Brănescu ugyanolyan jól ismeri az általa ábrázolt – az ország délkeleti részén fekvő – vidék lepattant román valóságát, az ottani kiúttalanságot, akárcsak Székely Csaba azt a környezetet, amelyről ír.

Pörgős előadást láttunk (néha túlságosan is, legalábbis a nyelvi követhetőség szempontjából), hiteles, természetes színészi játékkal, jól adagolt komikus és drámai pillanatokkal, négy hétköznapi, sorsverte figurával, akik lassan, de biztosan kiborítják azt a bizonyos családi bilit. Aztán nyilván marad minden a régiben, hiszen hova is lehetne innen továbblépni…

Az igazság gyertyái (Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat, r.: Sebestyén Aba)

És ha már szóba került Székely Csaba, akkor át is térek a kövekező előadásra, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat produkciójára, Az igazság gyertyáira (kritikánk az előadásról itt olvasható, a szerk.). A Maros megyei Bözödújfalu neve feltehetően sokak számára a romániai falurombolás jelképeként ismert, „az elárasztott falu” történetéhez azonban egy jóval korábbi drámai esemény is kapcsolódik: a zsidó székelyek, más néven székely szombatosok 1940-es évekbeli kálváriája. Észak-Erdély Magyarországhoz való csatolása nyomán megpróbáltatások sorát kell kiállnia a zsidó szokásokat követő kis közösségnek, míg egyszer csak a marosvásárhelyi gettóban találják magukat. Ennek a drámai eseménynek állít emléket a maga sajátos stílusában a szerző, és mint az előadás – díjakban és népszerűségben mért – sikere bizonyítja, érdemes volt a témával foglalkozni.

Apropó fesztiválmottó. Most, hogy Székely Csaba odaátról, a bözödújfalusi tó túlsó partjáról – de mondhatnám azt is, hogy a tó mélyéről – át/felhozta a székely szombatosok történetét és elénk tette, elgondolkodhatunk azon, hogy hol is van az a bizonyos igazság. A darab műfaja: történelmi színmű, amelynek magját a valóság képezi, de, mint minden dráma, fikciós elemekkel/figurákkal is operál, ahhoz, hogy megvilágíthassa az egyes, valóban létező személyek igazságát. Erről maga a szerző így nyilatkozott a maszol.ro-nak: „Úgy fogalmaznék, hogy engem az igazság jobban érdekel, mint a valóság. A hétköznapi hősöknek szeretnék igazságot szolgáltatni, például Ráduly István katolikus papnak, aki sok embert megmentett. (…) Az, hogy volt egy ilyen falu, ahol együtt éltek ezek a felekezetek (mármint katolikusok, unitáriusok, görög-katolikusok, székely szombatosok, a szerk.), és ez a falu most már nem létezik, onnan deportáltak 63 embert, majd 60-at sikerült megmenteni…nagyjából ennyi az, ami valós, a többi fikció.”

Az említett történelmi háttér szolgált tehát a darab megírásához, a Sebestyén Aba által rendezett előadás pedig, ősbemutató lévén, hűen követi a szerzői szándékot. Hogy ez mennyire volt helyes döntés, és hogy szükség lett volna-e valamiféle dramaturgi beavatkozásra, azt ki-ki döntse el maga – az előadás utáni szakmai beszélgetésen például ez képezte a vita egyik tárgyát, de lévén, hogy sem a szerző, sem a rendező nem volt jelen, a felvetésnél és véleményezésnél tovább nem jutottak/jutottunk. Tény azonban, hogy az előadás képes beszippantani és magával sodorni a nézőt, köszönhető ez nyilván a nyelvezetének-humorának és a színészi játéknak egyaránt. Mert hát, valljuk be, a drámai történések ellenére bővelkedik humoros-vicces replikákban – talán némelykor túlságosan is –, de épp az a lényege ennek a szövegnek, hogy témáját tekintve nem válik pátoszossá (na, jó, egy kicsit azért igen, de csak a legvégén), megnevetteti a nézőt, közben meg jól elhelyezett igazságok (!) mondatnak ki, akár tetszik, akár nem.

Székely Csaba nyelvezetét nagyon jól értik a marosvásárhelyi társulat színészei, röpítik is a magasba, néha túlságosan is, már ami az ehhez párosuló itt-ott kissé harsányabb színészi játékot illeti, de összességében nagyszerű csapatmunkát látunk, több kiemelkedő alakítással, de ez már egy másik írás tárgya lehetne.

Én, a féreg (Nagyváradi Szigligeti Színház, r.: Kovács D. Dániel)

Kovács D. Dániel másodszorra rendezett a nagyváradi Szigligeti Színházban, a 2020-as A Schroffenstein család után 2023 márciusában mutatták be Kárpáti Péter Én, a féreg – Kafka-kabaré című, eredetileg Bodó Viktor színpadára készült darabját. Az előző rendezését sajnos nem láttam, de a Kafka-kabaré arról győzőtt meg, hogy a rendező és a szereposztás tagjai tökéletesen egymásra találtak ebben a szürreális, őrültnek tűnő kavalkádban, amelynek a néző ugyanúgy részese, mint a színészek (apropó ideát vagy odaát). Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélése nyomán született darab ugyanis eleve feltételez egyfajta interaktivitást: a szereposztásbeli Néző egy térben ül a közönséggel, beszólásait valamiképpen lereagáljuk; már az első jelenet a nézők között zajlik, de mindenekelőtt azért, mert Gregor Samsa sok ideig közöttünk ül. Létezik tehát óhatatatlanul egyfajta azonosulás, sorsközösség, hiszen bevallottan vagy nem, kicsit mindannyian Gregor Samsák vagyunk, ha mélyen magunkba nézünk. Vagy Apák és Anyák – általában véve szülők –, és sorolhatnám a többi szereplőt. De arra, hogy ki is a féreg ebben a képletben, ki-ki maga találja meg a saját válaszát.

Kárpáti Kafka-adaptációját ugyanolyan szabadon kezeli a rendező, akárcsak a szerző a kafkai alapanyagot (amelyben egyébként nem megalapozatlanul elhangzanak részletek a Levél apámhoz című írásból is), a színészek maximálisan értik Kovács D. Dániel rendezői nyelvezetét, a végeredmény pedig egy végtelenül bizarr, de nagyon szerethető előadás.

A Remény lakótelep lakói számára ugyanolyan reménytelen kitörni adott élethelyzetükből, akárcsak az Ultimii szereplői számára. Székely Csaba 10 című darabjában mindenki a saját szemszögéből meséli el a történetét, de ezek a történetek később kapnak egy másik megvilágítást egy másik ember nézőpontjából – kicsit olyan ez, mint a fesztiválmottó, attól függ, hogy honnan tekintünk az odaát lévő igazságra. Rusznyák Gábor rendezte a Tomcsa Sándor Színház produkcióját, és ugyancsak ő jegyzi a díszletet is, amely erőteljesen hangsúlyozza ezeknek az embereknek a magányát és bezártságát. Kissé nehezített terepet jár be színész és közönség egyaránt, részben a szerző által használt mozaikszerkezet miatt – a nézőnek puzzle-darabkákként kell összeraknia a kezdetben egyéni, majd egyre inkább összefonódó/kereszteződő történeteket, amelyek csak lassan tárulnak fel –, részben a helyszínváltozásokat jelző kis lakótelepi dobozkák ide-oda tologatása miatt, amelyek mozgatásához feltehetően külön logisztikai rendszert kell működtetni. Aztán ott van még az egyes „saját történetekhez” járulékosan hozzátartozó másik szemszög, amelyet visszajátszásként látunk, illetve az egyéni monológokhoz kapcsolódó figurák statisztaként való megjelenése, amelyeket a színészek női vagy férfi arcokat ábrázoló kartondobozokkal a fejükön jelenítenek meg.

10 (Tomcsa Sándor Színház, r.: Rusznyák Gábor)

Egyszóval van munkánk ezzel a darabbal és ezzel az előadással, de ezt nem panaszként mondom, csak érzékeltetni szeretném azt a bizonyos szellemi és egyben fizikai kihívást, amellyel néző és színész meg kell birkózzon a háromórás produkció alatt. A tízparancsolat ihlette dráma ráadásul olyan témákat feszeget, amelyekkel nem igazán kellemes szembesülni – függőségek, pedofília, családon belüli bántalmazás, prostitúció, testképzavar, egyházi visszaélések stb. –, de ezekről Székely Csaba olyanfajta eltartással tud beszélni, hogy a nézőben talán csak hazafele menet csapódik le a különböző történetek súlyossága.

Örülök, hogy a Tomcsa Sándor Színház felvállalta ennek a drámának a bemutatását, már csak azért is, mert úgy érzem, jót tett a társulatnak ez a munka. Egyrészt, mert tíz azonos súlyú szereplehetőséget jelent tíz színésznek, akik láthatóan jól bírják a „terhelést” ebben a témáját és szerkezetét is nézve különleges előadásban, másrészt azért, mert úgy tűnik, hogy beindult az együttműködés a társulat és Székely Csaba között, hiszen ebben az évadban is tervben van egy Székely-darab bemutatása, amelyet a szerző a színház felkérésére ír.

It’s easier if (Balázs Ádám és Sárosi Áron független produkciója)

Végül egy független produkcióról is ejtenék néhány szót, amelyet két, pályája legelején – vagy talán még ott sem – tartó színész hozott létre/rakott össze saját erőből, mondjuk úgy, hogy szinte a semmiből. Ők rendezték, játsszák, ők végezték a dramaturgi munkát, és a jelmez- és díszlettervezés is az ő nevükhöz fűződik.

Balázs Ádám és Sárosi Áron 2023-ban végzett a kolozsvári BBTE Színház és Film Karán, az It’s easier if című nonverbális produkciójuk a harmadéves vizsgaelőadásuk továbbgondolása, -fejlesztése. Műfajilag kicsit nehéz lenne besorolni, pantomim, mozgásszínház, „bohóc-színház” – ilyen nincs, de úgy tűnik, mégis van – keveredése, de mindegy is, a lényeg, hogy egy nagyon szerethető történetet meséltek el a maguk módján az egymásrautaltságról, kiszolgáltatottságról, kötődésről és talán szeretetről. Szavak nélkül. Friss és üde színfolt volt.