Gyerekes tulajdonság, de mit tegyek: a lelkem mélyén sosem tudtam igazán kibékülni a közönség szóval (hát még ha párosult hozzá a nagyérdemű kifejezés). Bár használom a szót – ilyen a nyelv, erre való, ilyen a világ, ettől jó –, mindig éreztem benne valamiféle mellékízt, amely nem is annyira a művészeti tapasztalatról, mint inkább a fogyasztói világról szól. Ebben a világban a színház szolgáltat, a színházlátogató meg igénybe veszi a szolgáltatást, azaz fogyaszt. És mint fogyasztó, joggal várja el, hogy a befizetett pénzéért ízletes (dolce) és tartalmas (utile) terméket kapjon. Hogy elégedetten távozzon, és azután újra visszajöjjön. Neki is ez volna jó, és a színháznak is. A problémátlan ügymenet.

Rómeó és Júlia, r.: Béres Attila. Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

Viszont a zökkenőmentes fogyasztás könnyen ellehetetlenítheti a művészet lényegét: a zökkentést, a hökkentést, a fel- és megrázást. Amitől pedig az elégedett fogyasztókból összeálló tömeg, a közönség hirtelen átváltozhat külön-külön kizökkentett, meghökkentett, fel- és megrázott, vagy legalábbis személyes és társadalmi valóságában határozottan megszólított egyénekből összerázódó közösséggé.

Ennek a lehetséges átváltozásnak a körülményeit figyelgettem a Miskolci Nemzeti Színházban zsinórban eltöltött négy estén (plusz egy délelőttön). A jó ideje Béres Attila által igazgatott nem-budapesti színház (a vidéki színház kifejezéssel sem vagyok kibékülve) közösségformáló munkáját egyszerre nehezítik és könnyítik a körülmények. Hiszen egy nem nagyvárosban (ráadásul a rendszerváltozás utáni évtizedek egyik gazdasági és kulturális veszteségövezetében) kellene állandó közönségre szert tenniük. Viszont éppen ezért világos a feladvány és adott a lehetőség: városlakókból összegyűlő közönségből teremteni olyan színházi közösséget, amely egyúttal, az átlátható méretek okán, a városlakók kulturális közösségét is jelentheti. Persze a kultúra lehető legtágabb és legtagoltabb értelmében. Hiszen a kultúrában nem létezik tagoltság nélküli tágasság. Mármint a közösség egészét – tagolt egészét – szolgáló és éltető kultúrában. Az egészet jelentő tagoltság most, a miskolci színház esetében azt jelenti, hogy három játszóhelyen lehet három különböző jellegű igényt, pontosabban a szórakoztatás, az elgondolkodtatás és a meghökkentés különböző arányú összeállásainak megfelelő igényeket szolgálni: a Nagyszínpadon, a Kamaraszínházban és a Játékszínben. Sajnos ez utóbbiba, ahol nyilvánvalóan a legszabadabb és legkockázatosabb körülmények között működtethető a szórakoztatás–elgondolkodtatás–meghökkentés tengely, most nem jutottam el. Viszont láttam három plusz egy előadást az egyáltalán nem kis kamaratérben (Ivanov; A nyugat császára; A kétfejű fenevad; Lúdas Matyi) és egyet a nagyszínpadon (Rómeó és Júlia).

A kétfejű fenevad, r.: Szőcs Artur

Két előadást is állva tapsolt meg a hálás közönség. Az egyik a Rómeó és Júlia volt, a másik A kétfejű fenevad.

Béres Attila rendező és alkotótársai mindent kihoztak, amit csak ki lehetett hozni Shakespeare agyonjátszott és agyonadaptált-agyonaktualizált művéből, és eközben valószínűleg a fiatalabb korosztályra gondoltak leginkább. Ennek nyilvánvaló jele, hogy logikus dinamikai-ritmikai megfontolásokból Pogány Induló- és Parno Graszt-zenék kísérik az egyes jeleneteket, amelyek helyszíne: Horesnyi Balázs fény- és sötétségjátékokra komponált, ferde tornyokból összeálló, forgatható s így változatos díszlete. Mindezt szépen kiegészítik Tihanyi Ildi egységesre tervezett jelmezei. Ebben a térben tényleg megélednek a darab működése szempontjából hangsúlyos események, amelyek közül talán Mercutio külön műsorszámjellegű halála a legmegragadóbb, Rózsa Krisztián tálalásában, aki az első felvonás végén tényleg kiteszi a pontot arra dramaturgiai i-re, ahol a frivolan bájos szerelmi történet visszafordíthatatlanul átváltozik féktelenül halmozódó tragédiává. Persze a mű mindenki által ismert végzetes huzagolását már a kezdetektől jelzi az Exitusnak nevezett, Szőcs Artur által játszott csuklyás alak, aki azután a második felvonásban már egyre aktívabban vesz részt a komor történet kibontakoztatásában. Csak azt nem értem, miért kellett – az ebben a közegben óhatatlanul ormótlannak ható – versrészleteket, például József Attilától, fűzni az egyébként egységes színházi szőttesbe. Viszont a kiváló színészekből álló társulatból Béres a lehető legjobb érzékkel választotta ki a címszerepekre Bodoky Márkot és Rudolf Szonját, nem beszélve a mellékszerepek kiosztásáról…

Mint ahogyan Szőcs Artur is avatott színészi kezekbe adta Weöres minden porcikájában szertelen történelmi panoptikumának szerepeit. Nagy kérdés, hogyan lehet úgy megteremteni az előadás érzületi-gondolati egységét, hogy egyúttal megőrződjön a darab eklektikus őrülete is. Ennek a törekvésnek lett funkcionális emblémája a forgó színpad közepére állított hatalmas törött harang (díszlet: Kovács Dániel Ambrus), amely végig ugyanaz maradt, csak éppen hol az egyik, hol a másik oldalát láthattuk – épp, mint a szereplők esetében. Akik bár ugyanazt a csodálatos (többek között Weöres Psychéjére is emlékeztető) álarchaizált-neologizált nyelvet beszélték, stílus- és korszakeklektikusan szedett-vedett ruházatukban (jelmez: Szűcs Edit) mégiscsak megtalálták a maguk egyedi furcsaságait, amelyek persze nem jellemvonások, hanem a folyamatos álcajátékoknak megfelelő elrajzoltságok. Ezt csodálhattuk például a törököt játszó zsidót játszó Harsányi Attila esetében – de említhetném az egytől-egyig kiváló többieket is, a Weöres-féle képmutatás-panoptikum és az előadástechnikai gazdaságosság kettős értelmében vett szerephalmozókat: Fandl Ferenc, Farkas Sándor, Gáspár Tibor, Rózsa Krisztián… Akik pedig nem változtak, csak sodródtak a karneváli átváltozásőrületben (és ez is a szerepkijelölés ihletettségét bizonyítja): az Ambrus diákot alakító Simon Zoltán és az ő legelején hátrahagyott, majd legvégén újra meglelt kedvesét játszó Rudolf Szonja.

Lúdas Matyi, r.: Markó Róbert

Ha nem is álló tapsot, de lelkes fogadtatást kapott a Hajós Zsuzsa által dramatizált, Markó Róbert által megrendezett Lúdas Matyi is – ami leginkább a szerethető előadók és a hivatalból lelkes gyerekek kiszámítható hőfokú találkozásának volt köszönhető, és nem a dramaturgiai-értelmezői érdemeknek. Merthogy az előadás inkább sután, semmint elegánsan mutált a klasszikus mese legkényesebb eleme, a verést veréssel viszonzó igazságosztás edukációs szempontból ma már azért eléggé furcsa üzenete körül. Ez a Lúdas Matyi meg is kérdőjelezte az erőszakcselekedetet, meg nem is – de nem olyan szellemesen, mint az okos lány a mesében. És ezen még az sem segített, hogy a címszereplő (Farkas Sándor) által háromszor is megbotozott „Döbrögi bácsi” (Keresztes Sándor) sűrű bocsánatkéréseivel ért véget az előadás.

„Komédia?” – olvasom a színlapon az Ivanov műfaji megjelölését. Továbbá: „Gáspár Ildikó és Páll Antal szövegkönyvének felhasználásával átdolgozta: Perczel Enikő és Szabó Máté”. Ez utóbbi társalkotó rendezte is. Ha a kérdőjellel ellátott „komédia” szón azt értjük, hogy a címszereplő és az ő világa (merthogy ebben a korai Csehov-drámában már nagyjából ugyanabban a világban járunk, mint a jóval ismertebb késeiekben) a nevetségességig kisszerű volna, akkor jogos a műfaji útbaigazítás, minek nyomán tényleg ráismerhetünk a mi saját kisszerűségeinkre. Ráadásul anélkül, hogy bántónak éreznénk a ténylegesen előttünk zajló és rólunk is szóló előadás aktualizáló elemeit. Ám ha az örökérvényű, következésképpen minden korhoz annak saját nyelvén szólni képes előadás ábrázolt nyelvhasználatát nézem, akkor van, hogy úgy érzem, Csehov szól hozzánk a mi nyelvünkön, de van úgy is, hogy Csehov helyett csupán a mi nyelvünk sutaságai csikorognak a Csehov-mű szükségszerűen maibbra és köznapibbra temperált hangszekrényében. Ilyen fülhasogató tikkelésnek hatott számomra, amikor az egyébként makulátlanul játszó Gáspár Tibor szájából, Lebegyev nevében, unos-untalan csak azt a megszólító formát hallom, hogy „tesó”. Itt már nem arról van szó, hogy értelmezői és fordítástechnikai síkon lehozzuk vagy lehúzzuk Csehov nyelvét a mi kisszerű valóságunkba (lévén Csehov ábrázolt valósága is kisszerű), hanem hogy leváltjuk valami nagyon másra. Ellenben az Ivanovot alakító Harsányi Attila elbűvölői nyavalygásai közepette volt helye a „szar ember vagyok” lágyan szétlapuló önismereti igazságmasszájának. A két nagyon különböző helyszínt – Ivanov fullasztó otthonát és a születésnapnak, majd esküvőnek helyet adó szalont – váltogató „komédia” játszóterét szellemesen oldotta meg Khell Csörsz: a minden szempontból különböző két nő (Anna Petrovna/Mészöly Anna és Szása/Czvikker Lilla) között mutáló Ivanov hol be van zárva egy budiszerűen szűk konténerbe, hol meg ki van űzetve a rendhagyó születésnapnak és esküvőnek egyaránt otthont adó, ülőgarnitúrával szélesre nyitott társasági térbe.

A Nyugat császára, r.: Ascher Tamás

Bár én történetesen nem értem, mi közöm volna egy több mint száz éve született ír kocsmadarabhoz, A Nyugat császárához, mégsem tudom azt mondani, hogy ne volna dicséretes munka Ascher Tamás átgondolt, minden porcikájában helyére tett Synge-rendezése (dramaturg: Enyedi Éva), ez a harsány jelenetekkel és intim pillanatokkal megtűzdelt tanulságos történet. Az meg legyen az én magánnyavalyám, hogy mennyire, de mennyire hidegen hagynak az ír kocsma- vagy részegségdarabok, a múlt századi Synge-től a kortárs Martin McDonagh-ig vagy Conor McPhersonig. Akkor már inkább százszor és ezerszer Egressy Zoltán Portugálja vagy Székely Csaba Bányavirágja (legfeljebb a lidércesen orosz Moszkva–Petuski Venyegyikt Jerofejevtől). Nem tudok hát most mást tenni, mint hideg fővel beismerni – lévén dicsérni jöttem, nem temetni –: a cselekménybonyolítás fordulatainak működőképességét (Synge) és működtetését (Enyedi–Ascher); a helyi kocsmanépek talajközeliségének és a közéjük betérő idegen líraiságának okosan kigondolt (Synge) és ügyesen kivitelezett (Enyedi–Ascher) elegyét; az elrajzolt lelki-testi pártáncokat (nő/férfi – Mészöly Anna/Börcsök Olivér; fiú/apa – Börcsök Olivér/Harsányi Attila) vagy az egyéni attrakciókat (mulya férfi – Farkas Sándor; tajtrészeg férfi – Fandl Ferenc) életre keltő színészi játékokat; az egybenyitott teret működőképes részterekre tagoló díszletet (Antal Csaba); a helyszínhez illő zenét (Kovács Márton)…

Ráadásul a kocsma ábrázolt közösségi tere számomra most a színház tényleges közösségi terét jelentette. Merthogy ezeken a miskolci előadásokon tényleg itt éreztem magam: a közönség közösséggé válásának vibráló lehetőségterében.