Aki az utóbbi néhány évet Magyarországon, és nem mindentől elzárva egy kő alatt töltötte, tudja mennyire rossz helyzetben vannak a független színházak. És aki ezt tudja, azt is tudja, hogy az állam számolatlanul önti a pénzt a neki tetsző és hozzá lojális kulturális intézményekbe, míg a függetleneket, köztük sok évtizedes szakmai múltra visszatekintő társulatokat, egy tollvonással a jövőjüktől fosztja meg. Mit lehet ilyenkor tenni? A független társulatok kénytelenek lépni a piaci alapú működés felé, a közönségük pedig – miközben adóforintjaikból már eleve támogatnak egy elvileg független kulturális pénzalapot (NKA) –, további pénzösszegeket áldozhatnak a nekik tetsző kultúrára.

CUCLI extrákkal I. – Szabó Borbála: Szivárgás (r.: S. Papp Máté). Fotók: Instant Mecenatúra Fesztivál

Ez volt az apropója az erzsébetvárosi független színházi műhelyek és kulturális befogadó helyek összefogásával megvalósult I. Mecenatúra Fesztiválnak, ahol négy estén át négy hírszínházi előadás is színre került. A módszer ismert: egy felkért író egy aznapi hírből kiindulva 24 óra leforgása alatt elkészít egy szövegkönyvet, amit a színészek egy rendező segítségével másnap reggeltől kapunyitásig színpadra állítanak, majd következik a bemutató, ami  egyben darabtemetés is, hiszen minden előadás egyszeri és megismételhetetlen. (A jegyvásárlásból, adományozásból befolyt összeg nyolc színházi műhely – az Apertúra Társulat, az RS9 Színház, a Tér 12 Kulturális Egyesület, a Gólem Színház, a KV Társulat, a Bethlen Téri Színház, az Imposztor Társulat és a Rátkai Márton Színházi Műhely – munkáját hivatott elősegíteni. A kezdeményezés weboldala szerint e cikk leadása pillanatában 1,7 millió forint gyűlt össze az előirányzott 8 millióból.) A fesztivál első napján, ahol valódi politikusok is megjelentek, mi több, a kerület polgármestere is előadta a saját politikai nyitó performanszát, megtudom, hogy az IMeFeszt ötlete a kerületi alpolgármester fejéből pattant ki. Nicsak, ilyen az, amikor a politika: jó. Vagy legalábbis jó célok elindításában serénykedik. Aztán előadás előtt elcsíptem egy félmondatot a nézőtéren. Valaki azt remélte, hogy nem lesz túlságosan aktuálpolitikai az előadás, de már a hírválasztás miatt csalódnia kellett. Szabó Borbála Szivárgás című darabjának kiindulópontja ugyanis az utóbbi hetek egyik legbulvárpolitikaibb ügye, Bese Gergő atya kényszer coming outja. A színpad bal oldalán az ellenzéki (Nyári Beáta), jobb oldalán a hazafias érzelmű (Sági Kristóf) hírolvasó egymásra kontrázva építi a párhuzamos valóságokat. Innen lépnek ki „mindkét oldal” hősei, hogy aztán egy vargabetűvel felfedjék másságukat. Ateistából így válik kereszténnyé Pottyondi Edina influenszer (Sipos Vera), Bayer Zsoltból anarchista zenész önmagává Paizs Miklós. Bödőcs Tibor humoristáról kiderül, hogy valójában O. V. fia (Medveczky Balázs), Rákay Philipről, hogy Petőfi Sándor műbajuszos reinkarnációja (Kőrösi Maja), míg Tóth Gabi önmagát nem meghazudtoló tóthgabis celebritás, napszemüvegben és sok-sok sztárallűrrel (Pallagi Melitta). Mindebből kitűnik, hogy az előadás erősen épít a közéleti kérdésekben up to date nézőre, ami persze a hírszínház műfaji sajátossága is. Szabó Borbála szövege ugyanakkor szinte megrendezi magát, így S. Papp Máté rendező munkája lényegében egy kertészéhez hasonlatos, aki nem engedi, hogy egy-egy jelenet túlnőjön, túlburjánozzon, és ezáltal önkényessé váljon. Az előadás a végére így is elfárad kicsit, a színészek azonban ezt is feledtetik az Evvel a dalban című Sickratman-sláger tapsra rendezett kórusmuzsikájával.

Szabó drámája azt sugallja, hogy bizonyos dolgok egymásra tükrözhetők: ellenzék és kormánypárt, Telex és Origó, bal- és jobboldal, független és állami… Ez az egymásra tükrözés azonban azt is feltételezi, hogy a kettő kölcsönösen kioltja egymást, és egyik sem jobb a másiknál. Ami azért ingoványos út, mert szerintem nem lehet egyenlőségjelet tenni a szimplán ideológia által vezérelt és a kényszeresen propaganda jellegű megnyilvánulások közé, legyen az akár politikai, akár kulturális. Ez lenne az érem két oldala? Ennyire leegyszerűsítő? Nem hiszem.

CUCLI extrákkal II. – Vecsei H. Miklós: Eljövetel (r.: Horváth János Antal)

Aki volt már egyetlen nap alatt készült színházi előadáson, az tudja, milyen koncentrációt igényel, hogy a színészek a szövegre folyton rápillantva egységes szerepíveket jelenítsenek meg. Ebben a darabban a garantált felismerhetőség érdekében ráadásul az ismert közéleti személyiségek egy-egy tulajdonságát is ki kellett emelniük, ahogy például a facsipesszel szája szélét összecsíptető Paizs Miklós a fél arcára korábban időlegesen lebénult Bayer Zsolt jellegzetes hanghordozását és karakterét hozza. Egyébiránt a Szivárgás konklúziója: kortárs világunk romlottsága, és az, hogy a színház segítségével a valóság megváltoztatható. Hovatovább  az is kimondható róla, Thomas Bernhard után szabadon, hogy indulatmű: indulatból születik, indulatból játsszák – és mi indulatból nézzük. Indulatosan nevetünk a közéleten, a társadalmunkon, az ábrázolt karaktereken, hogy – ha rövid időre is –, de kilépjünk a mindennapok nyomasztó mókuskerekéből.

A másnapi hírlapszínházban üres tér fogad, és az előadás már a felkonf alatt elkezdődik. A darab szerint ugyanis Vecsei H. Miklós nem írta meg az Eljövetel című színpadi művét, így a hat szereplő nem csak szerzőt, de híreket is keres, ezek pedig a következők: egy kétszáz halálos áldozattal járó repülőgép katasztrófa; egy új geometriai alakzat, amit diákok fedeztek fel; továbbá az az értesülés, hogy Észak-Koreában szinte bármiért börtönbe lehet kerülni. A hírek forrása az Origo, a szerző szintén az Origo. A színészek mindezen előzmények után és a „nem létező” szövegkönyvvel a kezükben játszani kezdenek, hogy megmentsék az estét. A három hírből meglehetősen improvizatív módon aztán egy országokon átívelő kalandtörténet bontakozik ki, amiről egy idő után már magam sem tudom eldönteni, hogy ténylegesen meg van-e írva, rendezve – vagy nincs. Néhol logikai bukfencek vannak a sztoriban, amit a koncentrált színészi játék sem ment meg, míg a szereplők folyamatosan megtörik a negyedik falat, ha kell, ha nem. Kíméletlen vicc tárgya a színházi szakma és maguk a színészek, akik kissé sztereotipizáló jelleggel még némi koreai akcentust is megengednek maguknak – de nem vagyok álszent, nevetek. Az egész leginkább Bodó Viktor cool fun esztétikájára emlékeztet, de a sok vicceskedés és a cselekmény meg-megállítása, lassítása nem kedvez a darabnak: nincsen váz, ami a felépítményt megtartaná. Az idő múlásával aztán a szövegbe rejtett névutalások garmadája is követhetetlenné válik, de a befejezés is kisiklik picit, mert a nézők közül végül senki nem nyomja meg azt bűvös piros gombot, amit az előadás elején Ónodi Eszter azért helyezett el a sorok között, hogy a színészek zárásként elénekeljék nekünk a Csárdáskirálynő legjobb dalait. Kár.

CUCLI extrákkal III. – Fekete Ádám: Nem szép e maszkulin Srí Lanka drím (r.: Szenteczki Zita)

Ha versenyként fognám fel a négy napot, a legjobb szöveg díját a harmadik hírlapszínház írója, Fekete Ádám kapná. Nem csak azért, mert a cirkuszian nehéz feladatot sok-sok nyelvi bravúrral oldotta meg, és nem is csak azért, mert számos önreferenciális utalást helyezett el benne, hanem főleg azért, mert már a hírek kiválasztásánál is szimbólumokban gondolkodott. Tehetségtelenség, szeretethiány, és az apa személye. Ezek az előadás fő tartópillérei, melyek mentén a hét színész játszotta darab két kiválasztott híre (a férje által meggyilkolt topmodell, illetve a Srí Lankán több száz védett lepkét illegálisan begyűjtő két férfi sztorija) kibontakozik. E két szál pedig legfőképp azért érdekes, mert – ahogy ezt maga a szerző is elmondta – alapvetően két össze nem tartozó történetet gyúr egybe. Svájcban azért kell meghalnia a férj keze által a díjnyertes topmodellnek, mert a férfi gyerekkorában traumatizálódott, anya,  gondoskodás és elismerés nélkül nőtt fel, miközben első élménye a pusztításról az apjával közös utazása a Srí Lanka-i rezervátumba… Fekete Ádám szövege nem penget aktuálpolitikai húrokat. Göröngyösebb, de befogadóilag mégis kifizetődőbb utat választ. Nehéz zsinórban harmadik este olyan színházon nevetni, melyben biztosan elhangzik Orbán Viktor, esetleg Gyurcsány Ferenc neve. És azt hiszem nem tévedek, hogy az író, továbbá Szenteczki Zita, az előadás rendezője, valószínűleg ugyanígy volt ezzel.

A színészek egy asztal körül ülnek, félkörben, szűk helyen, látványos mimikával formálva meg szerepeiket. Bizonyos hangokat, mondatfoszlányokat rögzítenek, hogy az előadás során esetleg más kontextusban újra lejátsszák azokat. A jelenetek álomszerűen kapcsolódnak, nyílnak ki egymásból, közéjük kabarészerű betétek ékelődnek, mint amikor például a légiutaskísérő (Tóth Szilvia Lilla) perceken keresztül és márka szerint sorolja a fedélzeten található különböző szeszes italokat, minek aztán a szervező, Király Dániel határozott felszólalása vet véget: „Egy órába bele kell férnünk!”. A megfelelő hírek találkozása a megfelelő íróval, rendezővel és színészekkel – talán ez a Nem szép e maszkulin Srí Lanka drím rövid rezüméje.

CUCLI extrákkal IV. – Székely Csaba: Autósztráda (r.: Székely Kriszta)

Az utolsó estén Székely Csaba a Sztrádában a hírt igazítja a szerzői akarathoz, avagy mindenáron azt mondja el, amit elmondani akar. A kereskedelmi tévécsatornák délutáni műsorából ismerős spanyol szappanoperai világba csöppenünk, ahol a szerelmesek nagyon szerelmesek és mindenki mindent túljátszik. A darab alapkonfliktusa tehát a szerelem, pontosabban a túl szenvedélyes és a túl sok szerelem. Az idősödő úrnő (Udvaros Dorottya) férje temetése után megtiltja lányainak (Eke Angéla, Gellért Dorottya, Pájer Alma), hogy a hosszúra nyúló gyászidőszak alatt férfiakra nézzenek, így azt sem veszi jó szemmel, hogy a jóképű szomszéd, Pedro Romano kegyeit keressék, amivel aztán bonyodalmak sorát indítja el. Mindegyik lány, de még a cseléd (Ferenczy-Nagy Boglárka) is Pedro Romano után eped, aki persze képtelen dönteni, hogy kit is szeressen igazán. Ugyanakkor a darab szinte hemzseg a politikai áthallásoktól, kezdve Pedro Romano nevével, vagy az apa (bizonyos Señor Demokrácia) halálával, meg attól a néhány korrupciógyanús autópálya-építéssel kapcsolatos utalástól, amiben a család érdekelt. Olyan érzésem van, mintha Székely Csaba egy már a fejében létező dráma előképéhez választott volna egy sokféleképpen értelmezhető hírt, és nem fordítva. A hír a következő: egy férfi gyalogol a leállósávban az M7-es autópálya Budapest felé vezető szakaszán, de szemben a forgalommal. Ez a férfi Székelynél Pedro Romano. Szembemegy az árral, és úgy érzi, hogy elárulták. Áthallásos, ugye? Mindannyian tudjuk, ki mindenki megy szembe ma a forgalommal, az árral. És nem meglepő, ha azt mondjuk, a független színházak is jócskán érezhetik ezt.