Ha markáns, könnyen azonosítható arculatot nem is kaphat a repertoár, éppen a bemutatók változatossága, tartalmi-stiláris sokszínűsége teheti vonzóvá. És van még egy törvényszerű velejárója ennek a változatosságnak, illetve a hallgatók relatív ismeretlenségének: minden más honi teátrumnál kiszámíthatatlanabb az eredmény – mind a mondandót, mind a stílust, mind a minőséget illetően. Ami éppúgy eltöltheti örömmel és kíváncsisággal, mint gyanakvással a nézőt – én azok közé tartozom, akik ezt áldásnak tartják.

Huszonkilenc premiert tartottak idén az Ódry Színpadon, illetve a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) további termeiben – ha nem tévedek a számolásban.[1] Emellett játszották a korábbi bemutatók egy részét, hogy pontosan mennyit, azt nehezen tudnám kikalkulálni, mindenesetre az intézmény honlapjának „Aktuális előadások” menüpontjában – az évad végét követően, e cikk írásakor – ötven produkció szerepel. Elképesztő szélességű repertoár – hasonlót legfeljebb a befogadó színházként üzemelő intézmények (illetve egyes operaházak) szoktak produkálni. Igaz ez még akkor is, ha néhány előadást a bemutató után csupán egy-két alkalommal játszottak el, akár egyeztetési problémák, akár egyéb okok miatt. Ez a repertoár hűen tükrözi az intézmény egyedi, semmilyen más teátrumhoz nem hasonlítható helyzetét.

Nézhetünk az Ódry Színpadra úgy is mint egy különleges befogadó színházra, amely az SZFE hallgatóinak vizsgaelőadásait fogadja be elsősorban abból a célból, hogy a tehetséges fiatalokat megismertesse a szakmával és a közönséggel. Az egyes bemutatók repertoáron tartásának időtartamát értelemszerűen korlátozza az a tény, hogy a végzős évfolyamok elhagyják az intézményt, s helyükbe újak lépnek. Jó néhány éve ez még sokkal nyilvánvalóbb volt; a repertoár alapvetően a végzős (akkor még negyedéves) hallgatók előadásaira épült. Azután egyre több lehetőséget kaptak az alsóbb évfolyamok is, korábban megismerhettük őket – ez a folyamat ebben az évtizedben (az öt évfolyamos színészképzésre való áttérést követően) felgyorsult. A gyakorlaton lévő végzősök (ötödévesek) csak nagyon ritkán mutatnak be új produkciót, a repertoár elsősorban a negyedévesek vizsgáiból áll össze, s egyre több premiert tartanak a harmadévesek is. Ha pedig egy rendezőosztály is negyedéves, természetesen az ő vizsgarendezéseiket is láthatjuk. Az idei bemutatódömping nem véletlen: Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea végzős színészosztályát két negyedéves követi (a Zsótér Sándor–Börcsök Enikő-féle drámai és a Novák Eszter–Selmeczi György vezette zenés színész osztály), a harmadéves színészosztály (osztályvezetők: Hegedűs D. Géza, Marton László, Forgács Péter) mellett pedig a szintén harmadéves fizikai színházi koreográfus-rendező osztály is folyamatosan számot ad sokirányú felkészültségéről. Továbbá negyedéves Ascher Tamás zenés színházi rendező osztálya is – így jó néhány vizsgarendezés is látható. Egyes előadások pedig akkor sem futnak ki, amikor az azt létrehozó hallgatók már nem járnak az intézménybe: a közelmúltban erre a legjobb példa Fehér Balázs Benő nagy sikerű munkája, az évek során folyamatosan változó szereposztásban játszott Tajtékos napok volt, de az idei repertoár darabjai közül ilyen a Kitagadottak vagy az Elza k. is.

Ez enyhíthet valamit a repertoár összeállításának szűkös mozgásterén. Merthogy az Ódry profilja nyilvánvalóan nem alakítható ki egy íróasztal mellett, előre eltervezett módon. Nem lehetséges olyan műsorpolitikát kreálni, amely ne a pedagógiai szempontokat tartaná prioritásnak. Ezek pedig sokrétűek: egyaránt fontos, hogy a színészhallgatók milyen rendezőkkel dolgoznak, milyen színházi nyelvekkel, formákkal ismerkednek meg, milyen elsajátított képességeikről adnak tanúbizonyságot, és persze az is, hogy milyen megmutatkozási lehetőségeket kapnak. A darabválasztást is meghatározza, hogy minél több hallgatónak lehessen komoly feladatot juttatni, így az osztályfőnökök, illetve a rendezőtanárok a legtöbbször sokszereplős darabokat választanak, amelyekben az egész osztály megmutatkozhat. De még ezekben sincs feltétlenül mindenkit (vagy legalábbis sokakat) kielégítő feladat, így nem ritka az olyan vizsga, amelyben ugyanaz a színész több szerepet játszik, illetve ugyanazt a szerepet több színész játssza.

Racine/Strindberg

Ám a korlátból előny is kovácsolható: ha markáns, könnyen azonosítható arculatot nem is kaphat a repertoár, éppen a bemutatók változatossága, tartalmi-stiláris sokszínűsége teheti vonzóvá. És van még egy törvényszerű velejárója ennek a változatosságnak, illetve a hallgatók relatív ismeretlenségének: minden más honi teátrumnál kiszámíthatatlanabb az eredmény – mind a mondandót, mind a stílust, mind a minőséget illetően. Ami éppúgy eltöltheti örömmel és kíváncsisággal, mint gyanakvással a nézőt – én azok közé tartozom, akik ezt áldásnak tartják. Sőt, azt gondolom, az egyetemen – mint bármely színházban, ahol nem biztonsági köröket futnak az alkotók – még megbukni is szabad; nem szakmailag persze, hanem nagy ambíciókból, kockázatvállalásból, (túl) sokat akarásból kifolyólag. És ha valamit hiányolok is az elmúlt évadok egymást követő premierjeit nézve – különös tekintettel a rendezővizsgákra –, az éppen ez a „világmegváltó” ambíciójú, minden kockázatvállalásra kész nagyot akarás.

Van még egy fontos következménye a repertoár szélességének: a játszóhelyek nagy száma. A legtöbb premierre nem az Ódry nagyszínpadán, hanem az egyetem további helyiségeiben kerül sor. Az eleve stúdióelőadások céljára épült Padlás mellett rendszeresen játszanak mindkét épület (a Vas utcai és a Rákóczi úti) tan- és próbatermeiben – a Hevesi, Várkonyi, Nádasdy termek mellett számomra megjegyezhetetlen számozású helyiségekben is –, Zsótér Sándor rendezései jóvoltából a filmes tanszék Szentkirályi utcai épületének kertje immár több-kevesebb rendszerességgel ad teret színészvizsgáknak, idén pedig már az intézményen kívül, a Dunán, a TRIP hajóján is tartottak premiert. Ebből a terjeszkedésből talán éppúgy kiolvasható a profilbővítés, mint a szélesebb nézőközönséghez való eljutás vágya.[2] Annak azonban, hogy a legtöbb produkciót szűk, kis térben játsszák, az is következménye, hogy a nagyszínpadi játékmódra az intézmény falain belül aligha tudnak felkészülni a hallgatók (hiszen még maga az Ódry nagyszínpada sem klasszikus nagyszínpad), erre csak a külső színházi gyakorlatok teremtenek lehetőséget. Pár évvel ezelőtt voltak olyan évadok, amikor az volt az érzésem, hogy az alkotók szinte menekülnek a nagyszínpadtól; a bemutatók a lehető legkisebb helyiségekben, öltözőkben játszódtak, s addig-addig tréfálkoztam azzal, hogy a következő premierre majd a vécében kerül sor, amíg az egyik előadáshoz valóban a mellékhelyiségen keresztül vezetett az út. Az utóbbi időben azért változott a helyzet; figyelemre méltó alkotások jöttek létre a nagyszínpadon (és nemcsak olyanok, ahol a színpadon a nézők ülnek, a színészek pedig a nézőteret használják játéktérként), sőt, érezhető a szándék, hogy a szélesebb közönségrétegre számító produkciók mindenképpen ott valósuljanak meg.

*

Kérdés természetesen, hogy egy jó vizsgaelőadás automatikusan jó előadás-e, és fordítva. Ezen a ponton nyilvánvalóan el kell választani egymástól a színészek és a rendezők vizsgáit.[3] A színészvizsgáknál ugyanis nyilvánvaló, hogy a jó vizsgaelőadás nem feltétlenül egyenlő a jó előadással, dilemmát legfeljebb az okozhat, melyik szempont a fontosabb. Hiszen abból, hogy tehetséges fiatalok meggyőzően bizonyítják szakmai felkészültségüket, még nem feltétlenül születik friss, eredeti, izgalmas bemutató. Másfelől egy különleges rendezői vízió nem okvetlenül teremt komoly megmutatkozási lehetőséget a fiatal színészeknek. A cél persze nyilván a két szándék közös nevezőre hozása, ami optimális esetben működik is, ám a gyakorlatban azért sokszor az egyik óhatatlanul is felülírja a másikat. És többször fordul elő, hogy a rendezőtanárok saját ambíciójukat háttérbe szorítva hagyják érvényesülni a hallgatókat.[4]

Ha leltárt készítek az idei színészvizsgákról, elmondhatom, hogy a legszigorúbb számítás szerint is született három olyan bemutató, amely mind előadásként, mind vizsgaelőadásként kiválóan sikerült. Ha nem is egészen egyenletes színvonalú, de karakteres, részértékekben gazdag premierek, illetve néhány kiforratlan, de nem érdektelen munka mellett láttam olyan, mérsékelten izgalmas produkciókat is, amelyeket a bennük megmutatkozó színészi tehetség, frissesség vonzóvá tudott tenni, s csupán két-három alkalommal fordult elő, hogy némiképp tanácstalanul meredtem magam elé. Az összkép nem üt el lényegesen a korábbi évadokétól, de a premierek szokottnál is nagyobb száma miatt még a korábbiaknál is meggyőzőbben demonstrálja a repertoár említett tartalmi-stiláris-minőségi sokszínűségét. A sokszínűség a rendezőtanárok kiválasztásában is megnyilvánul. Az osztályfőnökök közül Novák Eszter, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter is dolgozott a saját osztályával, Zsótér Sándornak viszont éppen a saját növendékeivel készített bemutatója maradt el, miközben mindhárom másik osztállyal foglalkozott. Az évad további színészvizsgáinak rendezői közt találjuk Fodor Tamást, Kelemen Józsefet, ifj. Vidnyánszky Attilát, Fekete Ádámot, Krisztik Csabát, Keresztes Tamást is. Utóbbi kettő a fizikai színházi koreográfus-rendező osztály egy-egy vizsgáját vitte színre. Ez az osztály meglehetősen speciális helyzetben van, mivel tagjai előadóként vesznek részt a legtöbb produkcióban, miközben az osztály egyik-másik tagja rendezővizsgákat is létrehoz. A képzést másodszor hirdette meg az egyetem – és az eddigi tapasztalatok alapján az elnevezés némiképp félrevezető. A Horváth Csaba vezette osztályban komplex oktatás zajlik, ahol a növendékek egyszerre képződnek színésznek, táncosnak, koreográfusnak, rendezőnek (van, aki zsebében már színészi diplomával, van, aki független színházi rendezések tapasztalataival).[5]

A pandamedvék története…

A fent leírtakból következően a bemutatók között a legélesebb eltérés az ambícióban mutatkozik, vagyis abban, hogy mi mindent akarhat még az előadás a hallgatóknak nyújtandó optimális megmutatkozási lehetőség biztosításán túl. E tekintetben vannak azért végletek is. Láttam olyan produkciót, amelyet önmagában nehezen tudtam értelmezni, és amelynek pedagógiai jelentőségét inkább csak sejtettem (a Kelemen József rendezte Édent, amely Steinbeck nagy lélegzetű regényének első részét zanzásította alig egyórás színpadi változattá). Olyat, amely az akkor általam először látott sok friss arc és Hegedűs D. Géza lelkesedéstől és szeretettől fűtött (tanári) jelenléte ellenére sem igazán transzponálta színházzá az irodalmat (Shakespeare-szonettek). Másfelől olyanokat is, amelyekben markáns rendezői stílus és világkép mutatkozott meg, ám amelyek épp e stílus és világkép alkalmazásának korlátairól gondolkodtattak el. Az ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett Ahogy tetszik – amelyet a FACT fesztivál[6] idején, nem kizárt, hogy némiképp nemzetköziesített változatban láttam – elsősorban életérzést közvetít; az ardennes-i erdő száműzöttjei egy vidám piknik résztvevőinek tűnnek, és inkább a szerelemmel, szeretettel, barátsággal és ellenségeskedéssel küzdenek, mint komoly erkölcsi-politikai konfliktusokkal. Ami ellen semmi kifogásom, ráadásul a harmadéves osztály látható kedvvel, lendülettel vesz részt a játékban, ám ezt a formát és előadásszerkesztést már nem először látom a rendezőtől (ebben az épületben sem). És nem érzem, hogy a korábbi előadások (pl. Athéni Timon, Liliomfi) világához valami döntően újat tenne hozzá a bemutató, miként azt sem, hogy Vidnyánszky konkrétan ehhez az osztályhoz (a játszók személyiségéhez) hajlította volna a formát.

Még elgondolkodtatóbb e szempontból Fekete Ádám rendezése, a Racine/Strindberg. Fekete Ádám Strindberg manapság igen ritkán játszott drámájából, Az apából és Racine gyakorlatilag ismeretlennek számító Mithridatesából hozott létre saját színpadi változatot a két, eltérő témájú és dramaturgiájú mű dialógusait felszabdalva és párhuzamosan játszatva el. Az előadásból azonban számomra éppen az a nyers és fanyar személyesség hiányzik, amely Fekete Trafóban látható alkotásainak legvonzóbb sajátja. Ahogy haladt előre az idő, úgy éreztem egyre sterilebbnek és kimódoltabbnak a játékot – amin a fiatal színészek lendülete és odaadása sem tudott érdemben változtatni. És ezzel párhuzamosan váltak mind zavaróbbá Fekete Ádám rendezéseinek máskor sem mindig indokoltnak tűnő vonásai (a kényszeres repetíció, a tempó önkényes lassítása). Ezzel együtt kifejezetten fontosnak gondolom, hogy a negyedéves osztály dolgozhat egy Feketéhez hasonló öntörvényű alkotóval – és persze azt is, hogy egy másik produkció, A vadkacsa alkalmából Fodor Tamással is találkozhattak. Fodor nem először rendezte meg Ibsen reprezentáns drámáját, és érezhetően nem új értelmezési rétegeket próbált lehántani a műről, hanem azt kereste, hogyan szólaltathatják meg a szöveget – a realista-naturalista tradíciótól nem élesen eltávolodva – a korban-alkatban a legtöbb szereptől nyilvánvalóan távol eső hallgatók. Szinte érződik a levegőben a szerep birtokba vételének vágya, a koncentráció – még akkor is, ha a feszültség többnyire hiányzik, mutatkoznak tempógondok is, és a szerepépítésnek is megvannak a korlátai, hiszen Gregers figurájának komplexitását, illetve Hjalmar öncsalásra épülő életstratégiájának számtalan árnyalatát az alakítások még nem adják illúziókeltően vissza, s így óhatatlanul szimplifikálódik a történet. A szerepformálások azokon a pontokon sikeresek, ahol kor és alkat relatíve közelebb áll egymáshoz, vagy épp ellenkezőleg: kifejezetten távol áll egymástól. Konfár Erik három különböző szerepet (id. Werle, id. Ekdal, Relling doktor) formál meg színesen, karakteres hangsúlyokkal. Bajor Lili (Gina) és Nagy Katica (Hedvig) eltérő színészi alkata és habitusa pedig itt kitűnően egészíti ki és ellenpontozza egymást; az anya erőteljes nőiességén gyermeki reménykedés üt át, míg a kislány tekintete, tartása koraérett elszántságot sugároz.

Azok az előadások, amelyek elsődleges szempontjuknak a színészi képességek felmutatását tekintik, szintén sokfélék lehetnek. Van, hogy egy önmagában kevéssé izgalmas, eredetibb mondandóval nem terhelt, ám hálás szerepek sorát tartalmazó, közönségbarát darabot választ ki erre a célra a rendező tanár. Az így születő előadások nem kellemetlenek, de nem is hagynak mély nyomot maguk után, a tehetséges szerepformálások emléke viszont megőrződik. Jó esetben nemcsak egy-két hallgatónak adnak komolyabb megmutatkozási lehetőséget, hanem a színvonalas ensemble munkára is lehetőséget biztosítanak. Ilyen jó eset a mozgásszínházi osztály évad végén Dalok a földszintről címmel bemutatott vizsgája, amely Joël Pommerat a Katona József Színházban évekkel ezelőtt nagy sikerrel bemutatott darabjának, A két Korea újraegyesítésének Ódry színpadi változata. Az egymással tematikai, illetve hangulati kapcsolatban álló jelenetekből konstruált szöveg mindenkinek lehetőséget nyújt élesen eltérő karakterek eljátszására. A bemutatót a Katona kiváló mozgáskészségéről is ismert művésze, Keresztes Tamás vitte színre, megerősítve a mozgás jelentőségét, a hallgatókra szabva a szerepeket. A kellemes szórakozást nyújtó produkció az alapanyag sajátja miatt nem nőhet túl önmagán: igényes kommersz, amely azonban felhívja a figyelmet mind az osztály tagjainak karakterteremtő képességére, mind a fegyelmezett összjáték jelentőségére. Bár kevesebb szerepet tartalmaz, ambícióját tekintve hasonló vállalkozás a zenés színész osztály Forgács Péter rendezte vizsgája, Az alhangya. Martin McDonagh népszerű drámája a maga végletesen abszurd szituációival, különböző defektusokkal küzdő, félelmetes és komikus figuráival inkább morbidan szórakoztató, mintsem felkavaró, elgondolkodtató reprízek alapanyaga szokott lenni színpadjainkon – és nincs ez másképp ezúttal sem. De az előadás lehetőséget ad arra a hallgatóknak, hogy többnyire alapkarakterüktől távolabb eső szerepekben mutassák meg humorukat, ritmusérzéküket, stílusismeretüket.

A pandamedvék története… Fotók: Éder Vera

Másként színészközpontúak a Zsótér Sándor rendezte vizsgák. Abból a szempontból hangsúlyosan vizsgaelőadások, hogy a relatíve arányos szerepelosztás valamennyiben fontosabb szempont a történet pontos követhetőségénél. Ugyanakkor óhatatlanul is magukon viselik Zsótér rendezői kézjegyét, amely a szöveg tűpontos értelmezésében, a mozgás fontosságában, nem egyszer pedig a hallgatóknak a szerepükből történő váratlan kizökkentésében is érzékelhető. Ezek a bemutatók általában a nézőket is kimozdítják a szokott pozíciójukból, vándorlásra késztetve őket az egyes termek vagy a Szentkirályi utcai kert elkülönített részei között. Hogy mindebből mennyire születik hatásos, erőteljes előadás, az természetszerűleg nemcsak az adott osztály tehetségének, affinitásának függvénye; sok múlik azon is, hogy ezt a fajta radikális, már-már dekonstrukció értékű redukciót mennyire viseli el az adott anyag. Calderón gyönyörű drámája, Az élet álom például meglehetősen kevéssé. A mű szövevényes cselekményét nem ismerők számára (és még a Szentkirályi utcai kertben is vélhetően ők vannak többségben) az állandó szerep- és szereplőváltások szinte követhetetlenné tehetik a történéseket, de ennél is nagyobb probléma, hogy a szerepívek felrajzolása híján a konstrukciót mozgató gondolati ívek sem igen mutatkoznak meg. Így nem lesz igazi tétje Segismundo pokoljárásának és „felnövésének”, és nemcsak azt a hosszú utat nem látjuk át, amelyet ő bejár, hanem azok a rövidebbek is hézagosabbak maradnak, amelyeken a mellékszereplők haladnak vagy tévelyegnek. Helyenként a mozgás is túlforszírozottnak érződik, és a játék sodra fontosabbnak látszik tartalmánál, mélységénél.

A másik két bemutató, a Meggyeskert, illetve a Szerelemáru[7] könnyebben hajlítható ehhez a formához (nemcsak viszonylagos közismertségük okán: a brechti szöveg vaslogikáját, intellektuális erejét ez a stílus kevéssé kezdi ki, a nem változó állapotok csehovi drámaiságát pedig mégiscsak könnyebb így megjeleníteni, mint a folyamatosan váltakozó drámai állapotokat). Zsótér Sándor mindkét esetben az osztály specifikumához illő truvájjal dúsítja az előadást, ami nemcsak a redukció szikárságát ellensúlyozza, de az atmoszférát is alapvetően meghatározza. Az egymásra nagyon hasonlító, egymásba nyíló termekben játszódó Meggyeskertben – ahol változik a nézők viszonya is a képzeletbeli színpadhoz, hiszen hol közöttünk játszanak, hol a fejünk felett beszélnek át a szereplők, hol a terem egyik sarkában zajlik a jelenet – dalok is megszólalnak, zongorakísérettel. A számok igen széles műfaji skálát fednek le, s nem azért, hogy a zenés színész osztály tagjainak vokális felkészültségét demonstrálják, hanem hogy hangulati asszociációkon keresztül kortárs élethelyzetekhez kapcsolják a játékot. (A legerősebb hatással talán Másik János–Spiró György Ahogy tesszük című zenés játékának egyik dala bír.) Ez a keresetlen kortársiasság, amely furcsa módon nem idegen Csehovtól, a játékmód egészében is megnyilvánul: a sallangmentes egyszerűséggel mondott szöveget jellegzetesen mai gesztusokat alkalmazva közelítik saját személyiségükhöz a játszók. Amiből izgalmas találkozások is születnek: Ladányi Júlia például egészen illúziókeltő az eredendő naivitását görcsös megfelelési komplexussal palástolni próbáló Varjaként, Fáncsik Roland hitelesen transzponálja a cselekvésképtelenséget arisztokratikus koravénséggé, Józsa Bettina játékában pedig felsejlenek egy majdani Ranyevszkaja-alakítás izgalmas körvonalai.

Ha a Meggyeskert esetében a személyességgel átitatott kortársiasság a kulcs, akkor a Szerelemárunál a kivételes dinamika. Bár a mozgás a Zsótér rendezte előadásokban csaknem mindig kiemelten fontos szereppel bír, itt többről van szó: a koreográfia alapvetően határozza meg a színpadi nyelvet és játékmódot. A Horváth Csaba hatását is tükröző változatos, dinamikus, személyre szabott, kitűnően alkalmazott mozgássorok magától értetődően emelik el a szituációkat, így jóval természetesebbé téve a szerepváltásokat is. A mozgás a maga sokféleségében (széles, lendületes mozdulatok, finom, apró gesztusok, gimnasztikai elemek) felöltözteti a szinte csupasz teret. És a maga módján éppen olyan kristálytiszta rendszert alkot, mint a szöveg. Az érett és igen karakteres hallgatókból álló osztály pedig egyformán erős mind a szavak, mind a mozdulatok szintjén – ez volt az az eset, amikor egyetlen egyszer sem vártam a váltást, és nem gondoltam azt, hogy egyik vagy másik jelenetet szívesebben nézném másik szereplővel.

Az évad három kimagasló produkciója meggyőző igazolása annak, hogy a komoly pedagógiai értékkel bíró, jó vizsgaelőadás is válhat fontos, izgalmas, eseményszerű bemutatóvá. Az „esemény” a Koldusopera esetében már azzal is leírható, hogy a premiert az egyetem épületén kívül, a Batthyány tértől nem messze horgonyzó TRIP hajón tartották. Novák Eszter egy szinte ismeretlen klasszikust vitt színre saját osztályával, hiszen a Koldusoperát játsszák, de nem a közismert, Brecht–Weill-féle verziót, hanem az eredeti, 18. századi, John Gay–Johann Christoph Pepusch-féle változatot. Maga a történet voltaképpen ugyanaz, csupán a hangsúlyok térnek el. Nagyon más viszont a zene, hiszen Weill remek slágerei helyett barokk muzsika szól. Ami egyrészt lehetőséget ad az osztály tagjainak arra, hogy ebben a különleges zenei formában is kipróbáljak magukat, másrészt a nézőnek is újdonságot jelent az eredeti zene megismerése. De az előadás jóval több a korabeli dalok színvonalas abszolválásánál. Gay darabja a brechtinél talán kevésbé metsző logikával, ám nyersebben, izgalmasan csiszolatlan tónusban szól a morál nélküli világról, a gazdasági és az érzelmi kizsákmányolásról. Amit Novák Eszter rendezése finoman adagolt teátrális ötletek sokaságával ellenpontoz; találékonyan él a tér sajátosságaival (a játéktér közepére helyezett dobogón, mint valami kifutón, vonulnak a szereplők), akárcsak a szerepösszevonásokkal (a koldusok gengszterekké alakulnak, és viszont). Önreflexióra építő ötletek utalnak a színházi helyzetre, és elhangzanak aktualizáló poénok is (örök érvényű, ám napjainkban is égető problémák emlegetésekor a hajóról egy óvatlan kézmozdulattal a Parlamentre lehet mutatni). De az előadást nem ezek teszik aktuálissá, hanem a játék egésze: a stilizálás, a gegek nem fedik el a kapaszkodók nélküli világról és a kétségbeejtő kiszolgáltatottságról szóló mondandót. A színészi alakítások intenzitásában és színességében azért vannak különbségek, de a főszereplők, Brasch Bence (Macheath) és Czvikker Lilla (Polly) átgondoltan egyénítik a szerepsablont. Brasch Bence a gengszter elegáns nagyvonalúságát és hűvös kegyetlenségét is erőteljesen érzékelteti, míg Czvikker Lilla az elkényeztetett csitri, a szerelmes naiva és a gyorsan kikupálódó, gátlástalan üzletasszony vonásait precízen dolgozza eggyé. A legerősebb alakítás pedig talán Széles Flóráé, aki Lucy – e változatban egyébként is hangsúlyosabb – szerepéből úgy formál vad, kiismerhetetlen, nehezen kontrollálható nőt, hogy az erőteljesen megmutatott érzéseket egyúttal idézőjelbe is téve a lány szenvedélyeinek színét és fonákját is meg tudja mutatni.

Szerelemáru. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A kiszolgáltatottság központi témaként jelenik meg Novák Eszter másik rendezésben is, ám a tónus és a stílus itt egészen más. Szilágyi Eszter Anna A Nyíregyháza utca című drámáját az osztály nyolc lányhallgatója adja elő. Kivételesen nehéz szöveg ez, amelynek megjelenítése egyszerre igényel alkotói kreativitást, mély empátiát és színészi szuggesztiót. Az Amszterdamban boldogulni próbáló magyar prostituáltak tragikus története szinte dokumentarista igénnyel térképez fel motivációkat, körülményeket, egyéni és kollektív drámákat, ám az ábrázolásmód alapvetően lírai: a szöveg versben íródott (még csak nem is név–dialógus formában), a mocsok, a kiábrándító valóság poézissal keveredik. Novák Eszter rendezésének látványvilága az amszterdami kirakatok közhelyeit idézi meg, de csak szimbolikusan, hiszen a tér lényegét tekintve csupasz, maguk a színészi alakítások töltik meg élettel. Megvan ennek a maga tempója: lassan indul az első felvonás, időbe telik, amíg tényleg magával ránt, amíg a típussorsokat a színészi személyiség izgalmasan egyedivé tudja formálni. Ám az igen erős, szuggesztív második felvonásban ez megtörténik: a mocskos, kiúttalan valóság, a megbicsakló vágyak, tünékeny álmok, kisstílű ügyeskedések, megborulások és megkapaszkodások bonyolult szövedékét gazdagon, emlékezetesen adja vissza az előadás. A színészi játékmód átgondoltan eklektikus: a négy nyíregyházi prostituáltat megformáló színésznő – Bori Réka, Ladányi Júlia, Litauszky Lilla, Nagy-Bakonyi Boglárka – nagyobb íveket rajzol, realisztikusabb eszközökkel, míg az ő sorsukban egyre inkább főszerepet vállaló mellékszereplőket (striciket, hivatalnokokat, aktivistákat stb.) megjelenítők – Czvikker Lilla, Józsa Bettina, Mentes Júlia, Széles Flóra – általában erősebben stilizálják a karaktereket. Fojtogatóan reménytelen, mégis gazdagon, a közhelyeken felülemelkedve megjelenített világ. Az előadás ereje bizonyítja Szilágyi Eszter Anna hagyományos drámának aligha mondható szövegének színpadi életképességét is.

Változatos és szélsőséges érzelmek jelennek meg a harmadéves osztály kiemelkedő produkciójában, a Pixelben is. A bemutató alapanyagául Tóth Krisztina könyve szolgált. A Pixel sajátos novellaciklus, amelyet szerteágazó, visszatérő, egymásba folyó tematikai elemei miatt akár regényként is olvashatunk. Ezt a különleges, izgalmas (számomra olvasmányélményként is meghatározó) prózát ültette át színpadra Forgács Péter rendező, Faragó Zsuzsa dramaturg és a harmadéves osztály. És nem a könnyebb utat választották: nem vágtak erőszakosan rendet az anyagban, nem szerkesztették egymás mellé az összekapcsolódó történetszálakat, nem siettek direkt megoldásokkal a türelmetlenebb nézők segítségére. Elkezdődik a történet, váltakoznak a jelenetek, van, amelyikről lehet érezni, hogy lesz folytatása, van, amelyikről nem feltétlenül. És ahogy halad előre a játék, ahogy egyes szálak folytatódnak, mások abbamaradnak, szép fokozatosan nemcsak az egyes történetek íve rajzolódik ki, de párhuzamaik, ellentéteik, összefüggéseik is. És láthatóvá válnak az egyes sorsok, illetve egyes szerepek közt az összefüggések, amit a szereposztási ötletek is támogatnak (pl. a párhuzamosan értelmezhető történetekben szerepcsere történik a hierarchiában: ugyanazok a színészek, de fordított leosztásban játsszák a szülő és a gyerek szerepét). A szerkesztés kivételes precizitása akár művivé, túlzottan kifundálttá is tehetné az előadást, ám a játék természetessége, az erőteljes, szép drámai pillanatok egymásutánja kizárja a sterilitást. Érezhető a törekvés, hogy a játszók valamennyien többféle feladatot kapjanak, de arra is, hogy a koruktól, alkatuktól eltérő figurákat is saját személyiségükre szabják. Talán nincs is olyan szereplő, akinek ne lenne igazán emlékezetes pillanata – a legerősebbek Márkus Luca, Dino Benjámin, Reider Péter, Rudolf Szonja nevéhez kötődnek. Az utolsó jelenetben az előadás kilép saját medréből, amikor is a néző beléphet egy másik térbe, ahol egy különleges „kiállításon” számos, a szereplőkhöz kapcsolódó tárgyat, emléket tekinthet meg – a látható műgonddal kimunkált „tárlat” a játék integráns részévé lesz.

A cikk második része a decemberi számban olvasható.

[1] Ebből én huszonhármat láttam: a Magyar Állami Operaházzal együttműködésben készült, májusban bemutatott produkciókon túl a mozgásszínházi osztály Iphigeneiáját és Tárnoki Márk vizsgarendezését, a Pájinkás Jánost nem sikerült megtekintenem.
[2] Részben ezt a célt szolgálhatják az évad végén a Magyar Állami Operaházzal együttműködésben létrejött bemutatók is.
[3] Előfordulnak persze „kakukktojások” is. Idén például A pandamedvék története… Bodor Panna végzős dramaturghallgató diplomamunkájaként került színre. Matei Visniec drámája engem kevéssé érintett meg, miközben kedvtelve néztem a  két végzős hallgató, Ballér Bianka és Lestyán Attila finom gesztusokból, elfojtásokból, elhallgatásokból építkező karakteres játékát.
[4] Kérdés ugyanakkor, hogy mennyiben segítik a pályakezdő színészek karrierjét a vizsgák. Visszatérő panasz, hogy kevés direktor látogatja rendszeresen az előadásokat – és magam is ritkán láttam az intézményben nem tanító, tehetségekre vadászó igazgatókat fürtökben lógni a bemutatókon. (Ugyanakkor az idei végzős évfolyam többsége megtalálta a maga helyét: kiváló budapesti és vidéki színházakban gyakorlatoztak a növendékek, és többségüket szerződés is várta. Igaz, nem tudhatom, felfedezésükben mennyi szerepe van a nyilvános vizsgáknak.)
[5] Az előző, 2014-ben végzett osztály tagjai közül többen dolgoznak egyszerre színészként, rendezőként és koreográfusként is, azok között pedig, akik egyik vagy másik szakmánál horgonyoztak le, több a színész, mint a koreográfus-rendező. Vizsgaelőadásaikat nézve gyanítom, a jelenlegi osztály tagjainak karrierje is hasonlóképpen fog alakulni.
[6] Az SZFE idén második alkalommal adott helyet a FACT nemzetközi fesztiválnak (Festival Arts Cinema Theater), amely – amellett, hogy más művészeti egyetemek érdekes vizsgaelőadásait is elhozta – ezúttal is megteremtette a nemzetközi dialógus lehetőségét a hallgatók számára.
[7] Nemes Nagy Ágnes fordításában eredetileg Jó embert keresünk. A drámát számos címváltozatban játszották már, de a Szerelemáru tudtommal teljesen új verzió. A Meggyeskert pedig természetesen a Cseresznyéskert címváltozata (Ungár Júlia fordítása).