Talán a kényszeresség teszi (Lukács Levente és Rácz Réka után szabadon: I do have OCD), hogy hiába is nehéz, ha nem lehetetlen közös nevező alá vonni az Under500 minifesztivál előadásait és workinprogress-bemutatóit, én azért megpróbáltam. Persze többnyire csak szörnyű általánosításokat tudtam listába szedni, például hogy informálisak, van bennük valami furcsa közvetlenség és/vagy közösségi szellem; hogy otthonosak, mert nem a test fizikai határait, hanem az emberi oldalát keresik, és a hétköznapiságot emelik művészeti minőséggé; hogy nem ragaszkodnak a szépséghez és a kifejezés fennköltségéhez, sőt, inkább gyanakvással tekintenek ezekre; és hogy nem akarnak nagyot mondani. Nem utolsósorban pedig kockázatvállalók és radikálisak: vagy szélsőségesen nyitott konstrukciókban (például részvételi színházi formában), vagy szélsőségesen zárt rendszerekben (például science fictionben vagy mesevilágban) gondolkodnak.

Az Under500 fesztivált eredetileg a Covid–19 miatti előadáscsend szülte, idén pedig másodjára rendezték meg, ráadásul egyről kétnaposra nőtt a program. Az önszerveződő, alulról induló esemény tulajdonképpen az underground kortárs tánc keresztmetszete: befutott alkotóktól (Hód Adrienn, Szeri Viktor, Molnár Csaba, Szabó Veronika, Kelemen Patrik, Biczók Anna, Vass Imre, Vadas Zsófia Tamara) és fiatal pályakezdőktől (Farkas Gergő Dávid, Kacsó Imola, Gláser Márton, Rácz Réka, Lukács Levente) mutat be jól ismert és most készülő munkákat. Azonban nemcsak a kortárs tánc tendenciáinak kontúrjait rajzolja meg a fesztivál, hanem az alternatív, kísérleti zenéét is: a napi bontást Gryllus Ábris, a The Stanly Manuever, a gosheven, az Exotic Girlfriend és Borsos Lőrinc koncertjei kísérik.

A platform nevét egyébként a 2020-as 500 fős létszámstop adta, és olyan, a szakmában jól ismert alkotók állnak mögötte, mint Hód Adrienn, Szeri Viktor, Muskovics Gyula és Dézsi Kata. Mégsem tipikus fesztivál az övék, maga a szervezési modell is demokratikus és közösségi szellemű: minden fellépő a saját munkájáért felel, a bevételt pedig egyenlő arányban osztják szét egymás között.

Ami a kirajzolódó tendenciákat illeti, a fenti, általános megállapításokon túl a programot nézve az az ember érzése, hogy felszállóban van egy, a néző-előadó (passzív-aktív) viszony újragondolását sürgető, performansz alapú előadó-művészeti paradigma. Ennek lehet közvetlen és távoli előzményeit vizsgálni: azt, hogy miként formálja át a pandémia miatti kényszerű leállás és távolságtartás a tágabb értelemben vett én-te relációkat, és miként éled újjá egy neoavantgárd törekvés a kortárs undergroundban. Lehet politikai okait is vizsgálni: azt, hogy miként válnak szűkössé az előadó-művészet számára a fekete doboz nyújtotta lehetőségek. Ezenkívül természetesen anyagi és közvetlen művészetpolitikai megfontolások is elképzelhetők. Ez a paradigma mindenesetre már a Covid-éra előtt előretört: gondoljunk például Somló Dávid Mandala és Drift című előadásaira, Réti Anna Majdhaleszidőmjére, Vadas Zsófia Tamara és Tóth Márton Emil, valamint Gryllus Ábris Sleeping Beauty Projectjére vagy a Ziggurat Project Kenyértörésére. Ezzel párhuzamosan megsokasodtak a nyilvános munkabemutatók (például a SÍN-ben, illetve az Under500 repertoárjában), a készülő előadások kutatási folyamatának insightjai (például a Műhely Alapítványnál Az ismeretlen kutatása) és az interaktivitást előtérbe helyező foglalkozások (például a SVUNG Csoport munkái). Nagyon úgy tűnik, hogy a kortárs tánc a tökéletesre csiszolt vagy arra törekvő előadások helyett vagy mellett egyre inkább az alkotói folyamatot helyezi fókuszba, míg magát az előadást jellemzően efemer mementónak, az alkotói folyamat dokumentációjának és bizonyítékának kezdi tekinteni. Ebben a kontinuitásban pedig mind nagyobb szerepet kap a néző.

Molnár Csaba–Szabó Veronika: Vacsora gyertyafényben. Fotó: Ofner Gergely

Így Szabó Veronika és Molnár Csaba közös munkájában, a Vacsora gyertyafényben című, bouffon világot idéző fekete komédiában, amit elsőként tavaly októberben lehetett látni pár alkalommal (SÍN/Nulladik lépés, Imre Zoltán Program). A darab az immerzív performance-ok sorába illeszkedik, vagyis egy olyan szemléletet követ, amiben a néző maga is aktív résztvevője az előadásnak. A Vacsorát egyébként hosszas kutatási folyamat előzte meg: már a 2020-as Under500 programjában látott Processzió Débile című munkabemutató és a StageHive videópályázatra készített Anges Fragiles (Törékeny angyalok) is közvetlen előzményeknek tekinthetők, amikben a bouffon előadásmódot tökéletesítette az alkotópáros.

A bouffonok „olyan emberek, akik semmiben sem hisznek, és viccet csinálnak mindenből”^[1] – mondta Jacques Lecoq, a bouffonjáték atyja, Szabó és Molnár pedig tartják is magukat ehhez. Incselkednek, gonosz tréfákat űznek velünk és gyakorlatilag mindennel, ami a kezük ügyébe akad. Mit keres a kisbaba a fazékban? Mi ez a falánkság a kenyér felszentelésén? Ki ez a buja idős házaspár? A Vacsora világában a vallási áhítat és a patriarchális családi modell, nesze neked, nevetség tárgya lesz, az előadópáros pedig mindig éppen egy – vagy inkább tíz – lépéssel megy tovább, mint ildomos lenne. Az előadásuk így egyszerre kacagtató és kényelmetlen; velőtrázó, törpördögi és nyomasztó.

De nemcsak a magas előadói teljesítmény, a gesztikus, túlzásokkal teli nyelv, a humor és a társadalomkritika miatt élvezzük a Vacsorát, hanem azért is, mert itt mi, nézők vagyunk a díszvendégek. A közönségből mintegy húszan a terített asztal körül foglalnak helyet, és esznek-isznak, ki meddig bírja. Folyik a bor, a pálinka, körbejár az aprósütemény, a csirkehús és a torta, a vendégek pedig egyre fesztelenebbül játsszák a saját szerepüket (a család mellőzött gyermekeit). Persze nemcsak az előadókkal kerülnek interakcióba, hanem lassacskán egymással is. Az egyik legérdekesebb jelenet talán éppen az, amikor a bouffon páros magára hagyja a közönséget, és az asztal körüli duruzsolás önálló életre kel.

Raubinek Lili–Kelemen Patrik–Szabó R. János: Rambó. Fotó: Szabó R. János

A közönség bevonása nemcsak a Vacsora, de Raubinek Lili, Kelemen Patrik és Szabó R. János Rambó-projektjének is a kulcsa. A ’80-as évek tesztoszterontól duzzadó sztárjának, Sylvester Stalonnénak dedikált akcióworkshop tulajdonképpen a whitemalehetero viselkedési közhelyeit leplezi le, méghozzá egy interaktív, testtudati társasjátékban. Itt is a nézőké a főszerep, a performerek mint mediátorok vezetik a különböző próbatételeket, és kovácsolnak rögtönzött közösséget. Akcióhősöket rajzolunk, színezünk, szkanderozunk, óvszerből fújunk lufit, míg ki nem durran, és egymás homlokának támaszkodva próbáljuk „bikaként” eltolni a másikat, vajon ki az erősebb. A túlcsorduló férfierő analógiájaként időnként a vulkánok tektonikai működését vizsgáljuk, egy súlyos farönk pedig az előadás végéig körbejár, igénybe véve megfeszült bicepszünket, nem szabad a földet érintenie. A feladatok, noha társadalomkritikai élűek, pedagógiai indíttatásúak maradnak: az alkotók mindvégig a közönség megmozgatására összpontosítanak, nem vonnak le didaktikus tanulságokat, nem tesznek fel felesleges kérdéseket. Így aztán ki-ki önmagához mérten találhatja meg a lelke mélyén szunnyadó, kifacsart macsót.

Szintén a testtudat áll Kelemen cryptic bodies című előadásának a középpontjában, igaz, egészen más vonatkozásban. Az Under500 fesztivál előtt pár héttel bemutatott koreográfiában (Artus/Arccal a Halnak, Imre Zoltán Program) az előzőekhez képest nincs nézői injektálódás, bár a megszokott, frontális perspektíva felbomlik benne: oda ülünk a térben, ahová csak akarunk. A „negyedik fal” ledöntése a testet, a mozgást haraphatóbbá teszi, ugyanakkor szükségszerűen improvizációs feladatot ró az előadókra, hiszen minden egyes előadásnál alkalmazkodniuk kell a nézők formálta térhez (a bemutatóval szemben az Under500-on ezt meglehetősen feldarabolja a közönség). Maga a koreográfia öt képzeletbeli, archetipikus testet állít színpadra: a vad tornádótól az ufóisztikus hieroglifán és a technrasztafárin át a földasszonyig és a kékbőrű tündéravatárig – vagy talán öt szervet, öt erőtípust (amelyek egyébként kísértetiesen emlékeztetnek a Captain Planet planétásainak erőire). Ezek a lények mindenesetre merev mozdulatlanságból lassan ébredezni kezdenek, az apróbb mozdulatokat lendületes mozgások váltják, végül egymással interakcióba lépve talán azt mutatják be, milyen tudattalan mozgások zsongnak be egy testet. De vajon milyenek? Ezt lényegében nem tudjuk meg. Hiába az erőteljes atmoszféra, a jó zene, a különleges kosztümök és a szépen megtalált karaktertípusok, mintha a táncosok nem gyúrták-faragták volna eleget a mozgást. Nincs markáns saját nyelv, és nincs közös nyelv sem, valahogy senki sem találja az utat a másikhoz. A jelenetek közben dramaturgiai csúcspontok nélkül, céltalanul következnek egymásra anélkül, hogy összecsomósodnának, és láthatóvá tennének valamit abból a különösségből, amit a test és a mozgás jelent.

Farkas Gergő Dávid Deep Fake című előadása, a cryptic bodies-hoz hasonlóan, sosemvolt világot ígér: egy földöntúli tündelény táncol benne duettet egy ketrecdarabbal, és időnként saját létezésére vonatkozó, politikus, dús, ám sokszor parttalan vagy éppen üres spekulációkkal darabolja a koreográfiát. A koncepció egyszerű, a világ, amelyet teremt, mégis megmozdul. Lágyság és törékenység, brutalitás és sötétség keveredik az előadásban, Farkas szuggesztív, különösbe hajló jelenléte pedig beszippantja a nézőt. Minden apró mozdulata érdekes, minden rebbenése jelentőségteljes – fiatal kora ellenére Farkas meglehetősen éretten bánik a testével (ez Ádám Anna sorry not sorry című előadásában tűnt fel nekem először). Mozgása sokszínű és rétegelt: fluid, apró mozdulatokkal és légies, nagyobb volumenű mozgásokkal sűrített. A könnyed mozgás és a merev ketrec kontrasztja pedig sajátos táncot rajzol ki, amelyben – ellentéteik ellenére – a két test mintha egymás meghosszabbítása, másikba zárt esszenciája volna.

Kelemen Patrik: cryptic bodies. Fotó: Szabó R. János

Nemcsak Farkas, az Under500 másik pályakezdő alkotója, Kacsó Imola is meglehetősen érett munkát mutatott be partnerével, Gláser Mártonnal. A Tantusz workinprogress-előadás okosan, szépen felépített koreográfia, tele poénokkal, különböző mozgásformákkal és meghökkentő, nem várt fordulatokkal. Így jutunk egy gyermeki, tiszta játékból a nyers, tudattalanból előtörő, rémképekkel teli, kocsonyás álomvilágba, amely egyszerre taszító, vonzó, mély és feneketlen.

Bár nagyon is a valóságba ágyazott, mégsem fest sokkal üdítőbb világképet Márcio Kerber Canabarro és a The School of Hard Knocks (NYC) közös munkája, az Unfinished című performance. Canabarro egy „KÖCSÖG” feliratú pólóban fekszik a kukák és raklapok mellett a slaggal áztatta földön, majd mintegy félórás szólóban mutatja be a jelenkori individuum szorongásokkal, félelmekkel és aggályokkal teli kálváriáját, mindössze pár nappal azt követően, hogy itthon a homofóbtörvény életbe lépett. Szólóját profetikus szövegekkel tűzdelt elektronikus zene kíséri (a szöveghez kapcsolódó kiegészítő zine itt olvasható), amelyben visszhangzik a „danger” szó, Canabarro törékeny alakja és karakteresen finom, vergődő mozgása pedig éles ellentétet fest környezetével. Tűz a nap, a forró, fekete eperrel és sárral borított betonon mintha megszűnne a gravitáció: talán csak a kábé 40 fokos hőség okozta érzéki csalódásom lehet, hogy a földről szinte elemelkedni látom Canabarrót, aki nem hagy maga után mást, csak ürességet.

Szintén a valóságból, pontosabban a színházi szituációból indul ki Molnár–Vadas–Vass premier előtti munkabemutatója, a game changer. Az 1990-es, 2000-es években lendületet kapott nem-táncok sorába illeszthető, azokat parafrazeáló előadás kicsit olyan, mint egy visszafelé lejátszott magnószalag: a koreográfia egy geggel, a legeslegvégéről kezdődik. Vagyis a függöny legördülése utáni pillanattal, hiszen egyből egy közönségtalálkozóra érkezünk. A nézőtér dermedt, megfagyott csendjét hamar kuncogás, majd diskurálás váltja fel. Előbb a mozgás és a zene összehangoltságát, szoros kapcsolatát, majd az együtt mozgások pontosságát és a szétváló mozgások érdekességét méltatjuk, végül a különös térkezelésről váltunk pár szót. A beszélgetés mozgást implikál, az előadók felállnak székeikről, és mintegy visszamenőleg igazolják, amiről az imént beszélgettünk. Ezt a diszkurzív jelleget végig megtartja a game changer, illetve ezzel párhuzamosan egy másfajta nézői figyelmet olvaszt a koreográfiába. Nemcsak sötétből kukucskálók, csendes leskelődők vagyunk most – valami többek. Feszülten figyelünk, örülünk, ha olyat látunk, amiről az előzetes közönségtalálkozón szó esett (mintha kicsit a mi érdemünk is volna), és közben szinte teljes testtel belesimulunk az előadásba (az első sorokban valaki alig bír magával, és a székén szinte táncol). Az 1990-es, 2000-es évek trashpop-slágereire közben a három alkotó három párhuzamos buborékvilágot teremt a színpadra: Molnár kicsit groteszk, kicsit folyékony, egyszerre gesztikus és finomkodó nyelvet, Vadas teret megnyitó, galaktikus minimál mozgáskincset, Vass erőteljes, iróniával átszőtt és dinamikus világot. Ezek a nyelvvilágok pedig hol összeérnek, hol szétválnak vagy éppen szünetet tartanak, és újra a koreográfiába kapcsolódnak; könnyed természetességgel folynak, alakulnak.

Mi? Molnár Csaba–Szabó Veronika: Vacsora gyertyafényben
Hol? SÍN Művészeti Központ / Under500 Fesztivál
Kik? Alkotó-előadók: Molnár Csaba, Szabó Veronika. Díszlet-ételek, logisztika: Rácz Anikó. Fény: Dézsi Kata

Mi? Raubinek Lili–Kelemen Patrik–Szabó R. János: Rambó
Hol? Under500 Fesztivál
Kik? Alkotó-előadók: Kelemen Patrik, Raubinek Lili, Szabó R. János

Mi? Kelemen Patrik: cryptic bodies
Hol? Artus Stúdió / Under500 Fesztivál
Kik? Koncepció, koreográfia: Kelemen Patrik. Társalkotók, előadók: Alja Branc, Ábrányi Krisztina, Kelemen Patrik, Sebők Cintia, Vass Imre. Kosztüm, látvány: Vass Csenge. Hang, zene: Porteleki Áron. Média, fotó: Szabó R. János. Fény: Dézsi Kata. Mentor: Karczag Éva.

Mi? Farkas Gergő Dávid: Deep Fake
Hol? art quarter budapest / Under500 Fesztivál
Kik? Farkas Gergő Dávid, Cserna Endre, Csernovszky Márton, Dézsi Kata, Kophelyi Dániel, Ofner Gergely, Vass Imre

Mi? Kacsó Imola–Gláser Márton: Tantusz
Hol? Artus Stúdió / Under500 Fesztivál
Kik? Gláser Márton, Kacsó Imola

Mi? Márcio Kerber Canabarro–The School of Hard Knocks (NYC): Unfinished
Hol? The School of Hard Knocks (NYC) / Under500 Fesztivál
Kik? Előadó: Márcio Kerber Canabarro. Zene: Jonny Kadaver. Videódokumentáció: Ofner Gergely.

Mi? Molnár Csaba–Vadas Zsófia Tamara–Vass Imre: game changer
Hol? Trafó / Under500 Fesztivál
Kik? Alkotók és előadók: Vadas Zsófia Tamara, Molnár Csaba, Vass Imre. Fény: Dézsi Kata. Produkciós Asszisztens: Kárpáti Lili Melánia

^[1], Jacques LECOQ, The moving body (London: Methuen, 2002), 124.