Megszámoltuk: 1494 szerzője volt a Színház folyóiratnak 55 év alatt. Brutálisan nagy szám, magunk sem hittük volna, hogy a folyóirat körül évtizedek alatt felgyülemlett szellemi kör ilyen hatalmas. Ennek fényében máris elenyészőnek tűnik az a több mint két tucat szerzői lapemlékezet, amellyel a Színház nyomtatott kiadását honlapunkon is elbúcsúztatjuk, párhuzamosan az utolsó, szintén a folyóirat történetét feldolgozó papíralapú lapszámmal. Az oral history részeként emlékcserepek, múltidézés-morzsák fognak itt sorakozni heti rendszerességgel bővülő sorozatunkban, amelyeket a felkérésünkre igent mondó szerzők – régi, tapasztalt motorosok vagy fiatalok, kritikusok, színháztörténészek vagy a színház egyéb területein dolgozó szakemberek – szerint ábécésorrendben közlünk. A búcsúszámmal a Színház folyóirat küldetése azonban nem ér véget, csak a nyomtatott kiadástól köszönünk el, hiszen ahogy a lap utolsó számának szerkesztőségi sokkezesében írtuk: irány a felhő!

Stuber Andrea: Édes, száraz

Stuber Andrea.

Amikor 1985-ben végeztem a MÚOSZ újságíró-iskolájában, fogadtam a padtársammal, hogy két éven belül benne leszek a Színházban. Vagy írással, vagy kritikusdíj-szavazattal. A lapot jól ismertem: Fejes Endrééktől kaptam ajándékba a korábbi évfolyamok számait. Végigolvastam az összes hosszú cikket. (A nagy terjedelemmel – ami nem természetem – akadt gondom később szerzőként. Emlékszem, egyszer kortárs magyar drámák előadásairól kellett írnom olyan hosszú cikket, még írógéppel, hogy két napig tartott a végére érni. Az elkészült oldalakat a földre terítettem otthon, hogy átlássam valahogy. Kis lakásban laktam, alig volt hová lépni a kézirat-papírlapoktól.)

Az újságíró-iskolai fogadás idején azt persze nem tudtam, hogy a kritikusdíj-szavazásba bekerülni nem olyan egyszerű. Előbb a kritikusi működés alapján felvételt kell nyerni a színikritikusok közé, akik ez idő tájt még a Magyar Színházművészeti Szövetség egyik tagozataként csoportosultak, a tagfelvételről pedig a nagy szervezet elnöksége döntött. Jó pár évvel később hallottam (döbbent megilletődöttséggel), hogy Kállai Ferenc elnök és Vámos László főtitkár – akikkel nem találkoztam még – összevitatkoztak a felvételemről. Bejutottam, és az 1987/88-as évadról szavazhattam először a kritikusdíjban. Akkor már egy éve rendszeresnek látszó szerzője voltam a Színháznak, úgyhogy a fogadást megnyertem. (Bár a tétet, az üveg Martinit azóta sem kaptam meg!)

A folyóirathoz Koltai Tamás évtizedeiben kötődtem leginkább. Koltai Tamás olyan főszerkesztő volt, akinél jobbat kívánni sem lehet. Visszajelzést adott – dicsérni sem restellt –, viszont le- és elnyelte a panaszokat, sérelmeket, vádakat, amikkel a kritizált alkotók jelentkeztek nála. Sebők Magda olvasószerkesztő a szövegeken pontosan, megbízhatóan és a szerző számára szinte észrevehetetlenül dolgozott (mindhárom igen fontos a cikkírónak). Kiválóan, érzékenyen szerkesztett és válogatott fotókat Koncz Zsuzsa. No meg ott volt Csomorné Margó, a szerkesztőségi titkárnő, aki kézben tartotta a dolgokat, és ha számlaadáskor egyetlen szerkesztő sem tartózkodott bent a szerkiben, akkor is jó volt kicsit ott maradni és beszélgetni vele.

Koltai Tamás halála, a lap megújulása és néhány kedvezőtlen tapasztalat után távolabbra húzódtam. De mindig kerültek oda szerkesztő munkatársként új, fiatal, kíváncsi emberek, akik rafináltan tudtak olyan, személyre szabott feladatokra felkérni, amiknek nehezen álltam ellen.

Harminchat év alatt (ha jól számolom) 160 alkalommal jelentem meg a papír Színházban. Természetesen nem az én munkásságom volt a lap legnagyobb erénye, hanem sok minden és sok mindenki más. Ez az újság bő fél évszázadon át a minőségi magyar színház és a színházi újságírás, a színikritika lenyomatát adta. Azt hiszem, meg kellett volna tartani. Akik tehettek volna ezért – emberek (magamat is beleértve), intézmények (a színházakkal bezárólag) –, kár, hogy nem tettek érte.

Szabó István: Felvonásvég, függöny

Szabó István. Fotó: Schiller Kata

1968-ban érettségiztem, abban az évben, amikor a Színház megjelent. Az átlagosnál valamivel élénkebb kulturális érdeklődésű tizennyolc éves voltam, de fogalmam sem volt a jövőmről. Kevés színházi előadást láttam, a film sokkal jobban érdekelt, de a Műszaki Egyetemen folytatott tanulmányaim alatt eldőlt a sorsom. Élmény volt látnom az akkori amatőröket a Szkénében, Peter Brooktól a Szentivánéjit a Vígszínházban, a Huszonötödik nem egy előadását, a Tagankát, Harag György rendezéseit és Kaposvárt. A pontot a mondat végére a nyolcvanas évek elején a Katona József Színház tette ki. Ahogy a színház mindent vitt, úgy lett egyre fontosabb megértenem az előadásokat. Ebben egyik fő támaszom a Színház lett. Elsősorban kritikákat olvastam, a kritikusdíj-szavazás, a művészeti teljesítmények számszerű összesítése először elbűvölt, de aztán kételyeimet megerősítő statisztikákat, táblázatokat készítettem magamnak. 2010-ben a színházi kritika helyzetéről szóló írásomban – sok későbbi tapasztalat birtokában – ennek hangot is adtam.

Hivatali munkámban is sokat segített a lap, a szakmai kapcsolatok építéséhez, a belső folyamatok megértéséhez, az értékrend alakulásához nagyban hozzájárult. A rendszerváltás idején a Kulturális Minisztériumban dolgoztam. Láttam a veszélyeket, amelyek a működőképes és a politikai túlterheltségtől akkor már megszabaduló rendszert, a színházi struktúrát és annak elemeit fenyegették. A Színházi Osztály vezetőjeként nemcsak tanúja, hanem részese is lehettem a lapot érintő változásoknak, (formális) visszakerülésének a Színházművészeti Szövetséghez, az állami kiadás megszűntével a Színház Alapítvány létrejöttének, a finanszírozás minden nehézség ellenére sikeres biztosításának. Koltai Tamás vezetésével nemcsak a lap folytonossága érvényesült, de tartalmi megújulása is megtörtént. Első alkalommal 1990 novemberében Színházi Osztályvezetőként szólaltam meg a lapban, úgy, mintha az új kormány szándékait interpretálnám, pedig csak a saját véleményemet mondtam. Talán ez a „szerepzavar” vezetett oda, hogy 1992-ben távoznom kellett posztomról. Az új helyzet hozadéka, hogy szerzőként is jelentkeztem, sohasem felejtem el, ahogyan megméretett első írásom.^[1] Drága Szántó Judit az általa (is!) agyonjavított kéziratom fölött kétségbeesett tekintetemet látva csak annyit mondott: „Pista, hozzon máskor is, nem baj, hogy nem tud írni, majd belejön. Csak gondolat legyen benne.”

Együttműködésünk folyamatos lett, mint afféle hobbista vittem egy-egy írást, ha volt mondanivalóm; felkérésre, megrendelésre nem írtam. Már örültem annak, ha javítottak, azt éreztem, együtt akarjuk, hogy jó legyen. Volt olyan írásom, amit két év után mutattam meg Tamásnak. „Dugdosol mást is?” – kérdezte, és leközölte. A szerkesztőség nekem a béke szigete volt, sőt maga az épület, a Báthory utca 10. a kultúra fellegvára.

Változtak az idők, visszatértem a minisztériumba, majd egy gigantikus méretű gödör építésének lettem részese. Az új Nemzetire Bálint András „sikerrel” pályázott, ennek a kudarcnak a történetét később dokumentáltam a lapban. A Színházmenedzsment tantárgy keretében hallgatóimmal elemeztük a fővárosi színházak műsorát, vizsgáltuk a közönség összetételét, színházba járási szokásait.^[2] Kezdeményezésünkre született az első különszám 2000-ben, amelyet az előfizetők ingyen kaptak. (Az egyetemisták pedig féláron fizethettek elő a lapra!) Tény, hogy ezután a hivatali munkáktól megszabadulva már többet írtam, és megtanultam, hogy írni addig öröm, amíg a szöveg elkészül, amíg megjelenik, de visszajelzést ne várjon a szerző.

2000-ben már a Színházi Intézet egyik vezetője voltam, amikor a szerkesztőségnek el kellett költöznie a Báthory utcai irodaházból. Ennek egyik kellemetlen velejárója volt az épület pincéjében lévő raktár felszámolása. Az évtizedek alatt felhalmozódott remittenda egy tekintélyes része a vizes-poros pincében tönkrement, azt csak a kukákig kellett elhordani. A használható lapszámokat, évfolyamokat „kicsemegéztük”, én is pótoltam a gyűjteményemből hiányzó darabokat, de még így is maradt bőven. „Ennek nagy részét elvinném!” – mondtam hirtelen elhatározással Koltai Tamásnak, bár szándékom értelmét illetően nem volt konkrét elképzelésem. Otthon mindenki elképedve nézte, ahogy pincénk Salgó polcait megtöltöm. Tettem ezt úgy, hogy teljes évfolyamok szinte egyáltalán nem voltak, viszont volt olyan szám, amelyből két bontatlan csomag is került hozzám. „Ez mind érték – mondogattam –, különösen majd száz év múlva lesz az…” Furcsán néztek rám.

Teltek az évek, osztogattam a lapot, vittem antikvárius barátaimnak, hogy ők is osztogassák, bevittem az Intézetbe, hogy reklámozzam, de közben azt is látnom kellett, hogy az a bizonyos száz év egyre messzebb van. Aztán a szorító helyhiány pontot tett a történet végére. Egy újabb szelekció után a még mindig jelentős mennyiséget a papírgyártás vérkeringésébe juttattam vissza. Azóta már saját gyűjteményem is lekerült a polcról, praktikusan én is az internetes forrásokat használom. Ám a szívemnek oly becses lapszámokkal még nem volt erőm megtenni azt a húsz métert a szelektív gyűjtőig.

*

Életkoromnál fogva a lap első nemzedékét ismerhettem vagy legalább láthattam közelről. Aztán a fiatalabb generációkkal is kapcsolatba kerültem, a lapcsinálás fokozódó nehézségeit sem csak hírből ismerem. A szinhaz.net megjelenése szükségszerű volt, de ezen a felületen nem volt ambícióm megjelenni, bár ott is van írásom. Az egyik kedvencem is, ami egyszerre emlékeztet a múltra, és mutat a jövőbe. Ez a pamflet egy Nánay Pista születésnapjára készült egypéldányos kötetben tűrte a nyomdafestéket. És hogy ne kelljen tőle kölcsönkérni azt a könyvet, ide is iktattam az elérhetőségét. (Látom, hogy ami a kéziratban lábjegyzet volt, az online link lesz, amely egy másik oldalra mutat, ahogy ez a kötet is egy link lett.) Legyen ez a búcsúm a nyomtatott, magyarul print folyóirat világától.

Ahogy egyre inkább elfogadom az új helyzetet, úgy barátkozom a gondolattal, hogy bizonyára online is van/lesz élet. A fiatalok elszántságából megpróbálok erőt meríteni, hogy segítő partnerségem megmaradjon továbbra is.

^[1] „Fővárosi Színház 2000-ig. Tények és remények”, Színház 25, 11. sz. (1992. november): 1–13.
^[2] SZABÓ István, „Évadátvilágítás (Színházi kínálat Pesten, 1997–98)”, Színház 32, 6. sz. (1999. június): 44–48; „Évadátvilágítás II. (Színházi kínálat Pesten, 1997–98)”, Színház 32, 7. sz. (1999. július): 41–47; „Évadátvilágítás III. (Színházi kínálat Pesten, 1997–98)”, Színház 32, 8. sz. (1999.augusztus): 36–38.

Eddigi szerzői lapemlékezetek:

• Szerzői lapemlékezet 1.: Csizner Ildikó, Darida Veronika, Deme László
• Szerzői lapemlékezet 2.: Gabnai Katalin, Gajdó Tamás, György Péter
• Szerzői lapemlékezet 3.: Hajnal Márton, Jákfalvi Magdolna, Jászay Tamás
• Szerzői lapemlékezet 4.: Kállai Katalin, Karsai György, Kovács Bálint
• Szerzői lapemlékezet 5.: Kovács Dezső, Kricsfalusi Beatrix, Lőrinc Katalin
• Szerzői lapemlékezet 6.: Pethő Tibor, P. Müller Péter, Schuller Gabriella
• Szerzői lapemlékezet 7.: Spiró György