Napról napra

A főhős, az Öreg színész mintha az egykori Széchenyi parodisztikus alakmása lenne. Csakhogy míg egykor meglehetősen nagyszabású és történelmi léptékű volt a játék és a harc a külső és belső erőkkel, most már csak ennek pitiáner paródiáját látjuk.

Tavaly Lenni vagy nem, idén pedig Életigen című darabjával nyerte el O. Horváth Sári a Színházi Dramaturgok Céhének Vilmos-díját. Most készül újabb drámája – a három darab együtt egy trilógiát alkot. A Jurányi teraszán üldögélve, különböző emberek beszédfoszlányainak sűrűjében rögtön az alkotási módszeréről kezdett el beszélni.

Öt roma alkotó beszéli el személyes vagy belsővé tett történetét ebben a kötetben, amely dráma-, narratíva- és kultúrtörténeti szempontból egyaránt egyedülálló. Nemcsak azért, mert ez az első ilyen antológia a színházi irodalomban, hanem azért is, mert a szemünk láttára, a kibeszélés hatására válnak áldozatból hőssé az elbeszélő figurák, átkeretezve, átírva azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a […]

…végső soron mindhárom darab témája, ha más-más aspektusból is, a magyarság megmentése. A jövőbe vetített égi-földi katasztrófák ritka szellemes módon kapcsolódnak össze a múlt, a közelmúlt és a jelen társadalmi-történelmi kríziseivel.

Harminc évvel ezelőtt Miro Gavrant a megrázó drámái tették népszerűvé, napjainkban pedig világszerte többször fordulnak meg a színpadon humoros, férfi-női kapcsolatokról szóló, a mindennapi életből vett vígjátékai.

Schwechtje színháza politikus színház, harcol az idiotizmus ellen, ha a szót a szigorú etimológia szerint olvassuk – az ókori görögök még az apolitikus embert tartották idiótának, azt, aki nem foglalkozott a polisz ügyeivel.

Ez az erős kiinduló helyzet akár egy mai szocio-dráma alapja is lehetne, de a Kálvária Lakópark ennél sokkal költőibb és titkokkal gazdagabb mű, amelynek főszereplője talán nem is ez a különös fiatal nő, hanem maga a lakás, amelyből, mint Magda egy helyütt mondja, „nem lehet kimenni”.  

A Színház folyóirat fél évszázados történetét végigkísérte drámák megjelentetése. Ha hiányoznak évek, hónapok, azt a körülmények magyarázzák: 1990 előtt elsősorban a politikai viszonyok, utána pedig az anyagi nehézségek. Úgy tűnik, hogy az 1968–1971 közötti kezdeti évek után 1979-től válik egyértelmű céllá az új darabok népszerűsítése. Egészen 2011-ig a lapból kivehető drámamellékletek segítették a színházi műhelyeket […]

A Színház folyóirat februári számában több cikket szenteltünk a megfigyelők / megfigyeltek témájának. A kiindulópont Kelemen Kristóf Megfigyelők drámája és előadása volt, mely a szexuális orientáció és az ügynökkérdés összefüggéseit vizsgálja a hatvanas évek Magyarországán.

Ebben az örök börtönben az Antigoné nem is dráma, hanem színjáték, amit a XX. században Európa számos tömlöcében eljátszottak…

Rendezőknek, drámaíróknak, dramaturgoknak tettük fel a kérdést, hogy látják, jelen van-e a kortárs dráma a magyar színpadon, és ha igen, akkor miben változott, melyek a jellemzői. Az alábbiakban négy színházi alkotó válaszát közöljük.

A színházak repertoárja látszólag bővelkedik kortárs magyar színpadi szövegekben, ám igazán jelentős drámai műveket vagy a mai magyar valóságra élesen reflektáló előadásokat nehezen találni köztük. A rendezők többsége szívesebben mesél klasszikus történeteket, minthogy direkt reflexiókat fogalmazzon meg a közéletre. Ha mégis, inkább hoznak létre saját színpadi szövegeket, a drámaírók tollából megszületett színdarabok többsége pedig fiókban […]