A találkozó a városban keveseket érdekel, a zenés show meg sokakat.

Negyedszázados lett a (jelenlegi nevén) Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, a romániai, szlovákiai, vajdasági és ukrajnai teátrumok legfontosabb szakmai összejövetele. A második esztendőtől kezdve csaknem minden alkalommal ott voltam Kisvárdán – így a huszonöt évről van némi áttekintésem -, idén pedig nemcsak kritikusként, hanem a program válogatójaként is részese lehettem a találkozó alakulásának.

2012 októbere volt már, amikor a szervezők eldöntötték: 2013-ban a meghívott előadások számát radikálisan csökkenteni kell, mert az évek alatt kialakult szisztéma – minden határon túli hivatásos, egyetemi és alternatív együttes alanyi jogon vesz részt a fesztiválon – tarthatatlan, hiszen a meglévő adottságok mellett kilenc nap alatt nem lehet harmincnál is több előadást bemutatni, de megnézni sem. Annak érdekében, hogy a válogatás miatt kieső színházak valamilyen módon mégis jelen lehessenek a fesztiválon, azt tervezték: társulatonként legalább három-öt tagot hosszabb időre vendégül látnak. (Ez végül anyagiak hiányában, illetve a színháziak körében tapasztalt érdektelenség miatt alig valósult meg.)
A szigorú feltételeket érvényesítő válogatásra engem kértek fel, s én a feladatot úgy vállaltam, ha három segítőm, előválogatóm lesz, s az ő javaslataikat figyelembe véve, velük közösen hozom meg a döntést, amiért természetesen a felelősséget teljes egészében én viselem. Szabad kezet kaptam (mint a kiválasztás során majdnem mindenben). Így aztán Sebestyén Rita Erdélyben, Hizsnyan Géza a Felvidéken, Nagypál Gábor pedig a Vajdaságban gyűjtötte össze azokat a produkciókat, amelyek valamiféle újdonságot hordoznak, vagy érzékletes képet mutatnak színházuk és régiójuk művészi törekvéseiről.

A nyugati világ bajnoka (Szatmárnémeti). Révész Rebeka felvétele

A nyugati világ bajnoka (Szatmárnémeti). Révész Rebeka felvétele

A rendezők és a társulatok ismeretében az előzetes évadtervekből nagyjából lehetett tudni, hol milyen produkciók ígérkeznek érdekesnek. Ezekre kiemelten figyeltünk, de persze a többi premierre is. A 2012/2013-as szezon február végéig bemutatott előadásai mellett a még műsoron tartott, de Kisvárdán nem látott korábbiakat is számításba vettük. Ez összességében mintegy százötven produkciót jelent, ennek durván tizenöt százaléka került a fesztiválra, azaz tizennyolc társulat húsz előadása. Beregszászból egy, Felvidékről és Vajdaságból három-három, míg Erdélyből tizenhárom munkát láthatott a közönség, az arányok nagyjából megfelelnek a térségek színházi ellátottságának.
A húszból tizenkét különböző típusú rendezés (drámai, zenés, tánc, látvány) versengett a díjakért, míg nyolc került a szórakoztató, illetve kísérleti előadás-sávba. Arra törekedtünk, hogy a versenyelőadások közé elsősorban klasszikus művek újraértelmezett feldolgozásai és nem hagyományos formájú produkciók kerüljenek. Ha választani kellett egy jól megcsinált, „hibátlan” rendezés meg egy kócosabb, de gondolatilag és/vagy stilárisan izgalmas, vitákat gerjesztő között, az utóbbira voksoltunk. Ám közülük néhány – például A fösvény (Sepsiszentgyörgy), a Köztársaság (Székelyudvarhely), A nagy Romulus (Nagyvárad), a Mélyben (Marosvásárhely) – nem lehetett Kisvárdán, mert ezeket a rendelkezésre álló játszóhelyeken technikailag nem vagy csak vállalhatatlan kompromisszumokkal tudták volna eljátszani.
A kompromisszum azonban a mi munkánkat is jellemezte. Az elsőre magunk vállalkoztunk, a továbbiakra rákényszerültünk. Amikor beláttuk, hogy épp a jubileumi évben nem lenne szerencsés a résztvevők számát megfelezni, minden hivatásos együttesnek lehetőséget kínáltunk a fellépésre a Várszínházban vagy a kamarateremben, amivel azonban nem mindenki élt. Azt akartuk, hogy azok a társulatok, amelyeknél érzékelhetően erős és koncepciózus műhelymunka folyik, két vagy több produkcióval legyenek jelen. Ez azonban lényegében meghiúsult, mert az előzetesen számított pályázati és állami támogatás – az egymásnak ellentmondó, ködösítő és a jogcímeket összemosó politikusi nyilatkozatokkal ellentétben – menet közben oly mértékben csökkent, hogy a programot utólag radikálisan át kellett alakítani.

Romok igaz menedék (Kolozsvár). Biró István felvétele

Romok igaz menedék (Kolozsvár). Biró István felvétele

Emiatt a színházak többségétől csak egy produkciót tudtunk hívni, illetve egy játszóhellyel kevesebbet lehetett működtetni, újabb előadásokat kellett lemondanunk. Ezért hiányzott a sepsiszentgyörgyi M Stúdió, ezért nem léptek fel színészzenekarok, ezért nem került sor irodalmi estre. Mindez azért különösen fájdalmas és felháborító, mert a város támogatott számos, többnyire a fesztivál jellegétől idegen, a versenyelőadásokat zavaró kísérő rendezvényt (könnyűzenei koncertek, lovas színházi bemutató, néptáncgála stb.). Ha az illetékeseknek – a túlméretezett protokolleseményeken s másutt bőségesen ontott politikusi szólamoknak megfelelően – valóban fontos lenne az összmagyar kulturális értékek felmutatása, akkor a koncertszínpad felállítására és technikai felszerelésére költött pénzből gond nélkül lehetett volna a fesztivál hiányzó költségeit fedezni. De a találkozó a városban keveseket érdekel, a zenés show meg sokakat.

A kevesek – a helyiek mellett a hazai és határon túli szakma meglepően gyér számú képviselői – azonban feltehetően nem csalódtak. Amikor egy erdélyi újságíró megkérdezte, hogy mennyire vagyok megelégedve a programmal, skizofrén helyzetemben azt válaszoltam: a válogatással – a kényszerű kompromisszumok miatt – hetven, a színvonallal – a jubileumi szempont érvényesülése miatt – ötven százalékban. Azaz voltak előadások, amelyek Kisvárdán nem úgy sikerültek, ahogy azt előzetesen vártuk, s voltak, amelyekről a választékot ismerve eleve tudtuk, hogy csak egy bizonyos réteg ízlését elégítik ki. Ugyanakkor bőségesen akadt olyan produkció, amely – szándékunkkal egyezően – megosztotta a közönséget, s persze jó néhány rendezés vitathatatlan értéket képviselt.
A válogatás során próbáltunk arra is figyelni, hogy a kisebbségi színházaknál dolgozó rendezők minél szélesebb körét tudjuk bemutatni. Így a „nagy öregek” (Tompa Gábor, Bocsárdi László) mellett a magyarországi és egyéb vendégek (Szikszai Rémusz, Béres Attila, Goda Gábor, Szergej Maszlobojscsikov, Kokan Mladenović, Rastislav Ballek), a „középgeneráció” (Keresztes Attila, Zakariás Zalán, Sebestyén Aba, Urbán András, Mezei Kinga, Czajlik József, Sinkó Ferenc, Tapasztó Ernő, Somogyi Szilárd), valamint a fiatalok (Albu István, Porogi Dorka, Balogh Attila) munkáit sorakoztattuk fel.

Az imposztor (Sepsiszentgyörgy). Barabás Zsolt felvétele

Az imposztor (Sepsiszentgyörgy). Barabás Zsolt felvétele

Különösen fontosnak tartottuk a fiatalok jelenlétét, hiszen mindenütt azt tapasztaljuk, hogy erőteljes generációváltás zajlik, ez helyenként már azt eredményezi, hogy alig van a társulatokban középkorú vagy idős színész. A rendezők között főleg Erdélyben látványos a fiatalok térnyerése, hiszen Marosvásárhelyen új és új osztályok végeznek, amelyek tagjai közül jó páran már jeles munkákkal hívták fel magukra a figyelmet.
A fesztiválon bemutatkozók közül kiemelném Balogh Attilát, aki Szatmárnémetiben vitte színre A nyugati világ bajnokát. Állandó dramaturgtársával, Benedek Zsolttal keményen belenyúlt Synge szövegébe, felerősítette a darab szürreális, illetve rituális rétegét, s középpontba állította a címszereplő, Christopher és – utalva a nevek azonos gyökerére – Krisztus alakjának és sorsának hasonlóságát. Dobre-Kóthay Judit erős atmoszférájú látványa, kidőlőfélben lévő sírkövekkel szegélyzett, csaknem üres tere egymásba játszatja egy ír temető és kocsma világát. A vendégszereplő Márkó Eszter Özvegy Quinn-néje nemcsak a fiatal férfiakat kedvelő asszony, hanem olyan transzcendens lény, aki vészmadárként, a halál küldötteként, a sorsok irányítójaként van jelen. Ebben a felfogásban háttérbe szorul a főszereplő hősködése, a falu társadalmának érzékeltetése, ezáltal sérül a dráma humora is, valamint számos helyzet elnagyolt, kibontatlan, ám a mű szuverén értelmezése, a kompozíciós készség, a hatáselemek kezelése figyelemre méltóvá teszi a produkciót és a rendezőt.
Ugyancsak preferáltuk az utóbbi években Kolozsváron történtek bemutatását, hiszen ott megerősödni látszik az alternatív színházi gondolat. Több formáció alakult és alakul, amelyeket több helyszín képes befogadni. Két produkciót is hívtunk, hogy érzékeltessük: milyen irányba tapogatóznak, mi foglalkoztatja az alkotókat. A Váróterem Projekt Cím nélküli előadása (rendező: Albu István) a Kolozsváron is egyre növekvő számú hajléktalan életét mutatja be dokumentarista és fikciós elemek keverésével, s bár az előadás kicsit hosszadalmas és kevéssé szerkesztett, az alkotói szándék egyértelmű, s a végeredmény gondolatébresztő. A GroundFloor Group egészen más csoportosulás: a Dívák három szereplője, a Kolozsvári Állami Színház ismert és ünnepelt, illetve most debütáló színésznője – Kézdi Imola, Albert Csilla, Vass Zsuzsanna – női sorsokról szóló mozgásszínházi etűdöket mutat be. Érdekes összehasonlításra is mód nyílt, hiszen a kolozsvári színház Tompa Gábor rendezésében a Beckett-motívumokat felhasználó, szintén mozgásszínházi jellegű Romok igaz menedék című előadással volt jelen Kisvárdán (amely akkor adott volna igazán teljes képet a társulatról, ha – terveink szerint – egy másik Tompa-rendezés, a keményen politizáló Leonida Gem Session is látható lett volna).
A női sorsról igazán megrázóan és mulatságosan Béres Márta szól a kiszolgáltatottságot és az uralkodni tudást, a piti problémázgatást és a valódi tragédiákat, a felszabadult boldogságot és a megfeleléskényszer szorongását egyaránt bemutató frenetikus előadásában, a One girl show-ban. Bár a szabadkai Kosztolányi Színház Urbán András rendezte produkciója sokfelé, Magyarországon is látható volt már, úgy gondoltuk: ennek Kisvárdán is ott a helye – a zsűri díjazta is a színésznőt.
A klasszikusok újragondolásának jegyében meghívott rendezések közül három magyar szerző munkája emelkedett ki. Spiró György darabját, Az imposztort Sepsiszentgyörgyön Keresztes Attila vitte színre, a címszerepben Bíró Józseffel. Az első két felvonásban a nézők a színpadon mint voyeurök ülnek, ugyanott, ahol a próba is zajlik, amelyet az igazgató-rendező (Nemes Levente) természetesen a nézőtérről irányít, a harmadikban viszont már a zsöllyéből figyelhetjük a darabbeli Molière-előadást, mialatt a háttérben, előbbi helyünkön most kétdimenziós, papírmasé Tartuffe-ök foglalnak helyet, s néznek velünk farkasszemet. Bíró Bogusławskijának természetes, emberi játéka, megszólalása éles kontrasztban van a vilnai társulat többségének a „régi, a vidéki iskola” játékstílusát parodizáló, színfalhasogató előadásmódjával. Az előadás nem törekszik a mű direkt aktualizálására, Spiró szövegét mégis olyan időszerűnek érezzük, mintha ma íródott volna.
A temesvári színház Parasztoperája Szikszai Rémusz megközelítésében sötét ballada. Az eseményeket egy sötét ruhás, titokzatos férfi, a halál, a sors, a végzet megtestesítője celebrálja, s felerősödik Pintér Béla művének operai oldala. Ez azért is lehetséges, mert a színészek többsége igen jól énekel. Ugyanakkor elvész a darab groteszk, parodizáló hangvétele, és gyengül a cselekmény komikus felhangja (például az állomásfőnök figurájának haloványsága miatt). A produkció egésze mégis azt igazolja, hogy Pintér ikonikus előadásától igencsak eltérő olvasat is érvényes és teljes értékű lehet.

Parasztopera (Temesvár). Bíró Márton felvétele

Parasztopera (Temesvár). Bíró Márton felvétele

Ugyanerre a következtetésre juthatunk a Caligula helytartója komáromi előadását látva. Béres Attila (Ary-Nagy Barbarával közösen) erősen meghúzta Székely János drámáját, és a cselekményt a mába helyezi. Horesnyi Balázs díszlete korszerű parancsnoki irodát ábrázol, Pilinyi Márta a katonákat a médiából mindenhonnan ismerős, terepmintás egyenruhákba, a zsidókat pedig üzletembereknek vagy bankároknak öltözteti. A segédtisztek szabad idejükben Tom és Jerryt vagy (didaktikusan összevágott) világpolitikai összefoglalót néznek. Ugyanakkor Tóth Tibor (Petronius), Papp Zoltán (Barakiás), Mokos Attila (Decius) s a többiek jóvoltából az eredeti mű minden rétege megszólal, nem vész el a gondolati dráma egyetlen árnyalata sem. Az előadásnak a fesztivál záróünnepségén operettsikere volt!
A Jókai Színház másik, a versenyben szereplő előadása egy szlovák szerző, Ladislav Ballek A hentessegéd című darabja volt az író fia, Rastislav Ballek rendezésében. Vitára ingerlő a darab is, az előadás is, mivel a beilleszkedés témakörét fordított nézőpontból tárgyalják: a második világháború után egy magyar többségű kisvárosba (ahonnan a lakosok egy része kitelepült vagy kitelepíttetett) érkezik egy szlovák hentes, aki ott kisebbségi státusú lesz. Míg ő igyekszik megmaradni egyszerű és becsületes embernek, felesége és lánya idomul a helyi korrupt, túlélő társadalomhoz. A rendező erős, helyenként szürreális képeket komponál a mozaikos cselekményhez, az előadást átszövi a zene, furcsa, groteszk figurák jelennek meg, majd tűnnek el. Az események ugyan haladnak, a néző mégis úgy érzi, hogy egyetlen, alig változó állapot szemlélője. Fabó Tibor hentese köpcös, a nyakát sem fordító, alig mozduló, lassú gondolkozású, skrupulusokkal terhes, nehézkes figura. Ritkán szól, akkor is halkan. Súlyos a hallgatása, súlyos a mozdulatlansága, amikor mindent odahagy, s visszamegy a hegyekbe. Ellentéte Bandor Éva a hangoskodó, csapkodó feleség szerepében, aki csupa tűz, kicsattanó nőiség, s parvenü közönségességénél csak mohó gazdagodási vágya erősebb. Az előadás – elkerülve a túlzott didaxist – igen erőteljesen veti fel a múlttal való reális szembenézés, a múlttisztázás kérdését, tehát a bemutató egyfajta politizáló aktusnak tekinthető. Különben meglepődve tapasztaltam, hogy a beválasztott előadások közül jó pár sokkal nyíltabban fogalmazza meg az alkotók politikai állásfoglalását, mint azt a hazai színházakban megszoktuk.
Székely Csaba drámatrilógiája elég nagy nyilvánosságot kapott, kettőt közülük hazai interpretációban is láthatunk, s a Sebestyén Aba rendezte marosvásárhelyi ősbemutatók kirobbanó sikert arattak nálunk is. A Bányavakság Kisvárdán szintén elnyerte a szakmai és civil közönség tetszését. Az előadás részletesebb méltatásától ezúttal eltekintenék, hiszen erről már számos kritika született. Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy a fordított nézőpont itt is működik, amikor Florin, a magyarok által lenézett román rendőr – mindenekelőtt Bányai Kelemen Barna megnyerő személyiségének és lenyűgöző alakításának köszönhetően – a legszimpatikusabb alak. Az előadás dramaturgiailag és érzelmileg egyaránt remekül használt zenei háttere (a színészhallgató Boros Csaba szerzeménye) is megemeli a produkció leghatásosabb jeleneteit, a két egymásra acsarkodó magyar polgármesterjelölt meg a román rendőr egymást kölcsönösen sakkban tartó, ivászatba torkolló hármasát, illetve Ince (Szakács László) és Florin – a két nemzet fensőbbségéről szóló – licitálását.
A politikai színház direktebb formájára is voltak példák. A kassai Thália Színház Marat/Sade-ja egy fiatal, alakuló társulat erőt próbáló vállalkozása, ugyanakkor a szlovákiai magyar kisebbség fájdalmainak nyílt megvallása. Czajlik József rendezésében nem az a lényeg, hogy a francia forradalom egy epizódját elmegyógyintézeti betegek adják elő, hanem az, hogy az előadók – függetlenül attól, betegek-e vagy sem – szabadságuktól megfosztottak. Az igazgató (Pólos Árpád visszafogottan erőteljes alakításában) egy puha diktatúra jelentéktelen képviselője, aki képtelen felfogni, hogy az elhangzottak közül társadalmilag mi veszélyes és mi nem, ezért átláthatatlan, mit cenzúráz, amikor lényegtelen dolgokat tilt, lényegeseket nem. Az előadás első harmadában lassan csordogálnak az események, Marat (Petrik Szilárd) és Sade (Jámbor József) vitája korrekt, de nélkülözi a szellemi izgalmat (elsősorban Jámbor erőtlen alakítása miatt), ám Roux, a kiugrott szerzetes és szélsőségesen eltökélt forradalmár megjelenése mindent megváltoztat: ahelyett, hogy Peter Weiss szövege szerint a forradalom elárulását vetné Marat-ék szemére, Nádasdi Péter hosszú és többnyire szellemes slam poetry-számában (Horváth Kristóf alias Színész Bob szerzeménye) a jelenlegi társadalom anomáliát harsogja. Innentől átértékelődik a produkció egésze, visszamenőleg is máshová kerülnek az előadás hangsúlyai. Ez a „magánszám” ágyaz meg Marat utolsó monológjának, amelyben egy népgyűlési szituációban Petrik fölényes színészi intelligenciával a szlovákiai magyarság követeléseinek 12 pontját fogalmazza meg. Kétségtelen, hogy e momentumoktól tulajdonképpen két előadás zajlik a színpadon, s a darab interpretációja színházilag jóval érdektelenebb és megoldatlanabb, mint amilyen mellbevágóan fontosak és hatásosak a direkt elemek.
Hasonlóan szókimondó, de művészileg is kiérlelt előadás az újvidékiek Opera ultimája, amelyet Kokan Mladenović rendezett. Ez tulajdonképpen Beaumarchais két művének – A sevillai borbély és Figaro házassága – szabadon kezelt átdolgozása, amelyet keretjáték fog egybe. A sevillai nyitánya alatt a színház titkársága végzi rutinfeladatát, miközben – a politikának a művészetbe való direkt beavatkozásaként – levél érkezik a fenntartótól: a társulatnak operát kell bemutatnia. Az igazgató hiába szeretne kibújni a feladat alól, érveit (színészei nem operisták, nem tudnak kiállítani egy zenés darabot stb.) együttesének tagjai egzisztenciaféltésből nem akceptálják, tehát – ha így, hát legyen: megkapjátok, amit akartok – előadják Rossini operáját. Kicsit parodizálva, kicsit sűrítve, de zeneileg csaknem kifogástalanul. A lényegében üres színpadon a szereplők a történet korát idéző fehér jelmezben és parókában vannak, míg a második részben a ruhák feketére változnak, s a díszlet még inkább lecsupaszodik. A Figaróból csupán részleteket mutatnak be, a szereplők közlik a jelenetek darabbeli sorszámát, illetve a hozzájuk tartozó szerzői instrukciókat, ám nem Mozart zenéje szólal meg, hanem egy kortárs szerzőé, Irena Popovićé. S a színészek nemcsak Beaumarchais szövegét mondják-éneklik, hanem főleg új, a mai körülményekről szóló, protestáló és tettre agitáló passzusokat. Ez esetben a stilárisan két rész, az operaparódia és a politikai színház harmonikusan összeillik, s ez nem kis mértékben a kitűnő együttes-játéknak is köszönhető. Balázs Áron (Figaro) és Elor Emina (Rosina) nagyszerű alakítása és biztos zeneisége magával ragadja a többieket is (bár vannak gyengébb teljesítmények, például Sirmer Zoltáné vagy Körösi Istváné), s megszületik az évad egyik meghatározó produkciója. Jogosan kapta meg Kisvárdán a fesztivál fődíját.

Marat/Sade (Kassa). Bocsárszky Zsolt felvétele

Marat/Sade (Kassa). Bocsárszky Zsolt felvétele

A fesztivál lezárultával következzék az értékelés, amely azonban idén nem merülhet ki a szokásos évenkénti összegzésben, mert a huszonöt év története alapján minden érdekelt erkölcsi kötelessége, hogy megvonja a negyed évszázad mérlegét, számba vegye a sikereket, a kudarcokat, a tanulságokat, s felvázolja egy újabb korszak körvonalait.
Ahhoz azonban, hogy a rendezvény jövőjéről konstruktívan gondolkodni lehessen, vissza kell nézni az eltelt huszonöt évre, amelyet ugyan egységes egészként szokás kezelni, de nem az. A magam korszakolása szerint a fesztiválnak volt egy euforikus útkeresési szakasza (az első három-négy év), felfutása, amikor kialakult a találkozó szakmai alapja, felépítése, követelményrendszere (1993-2000), kiteljesedési korszaka, amikor a kisebbségi intézmények számának növekedése és művészi színvonalának emelkedése következtében tömegessé vált a részvétel (2001-2008), s egy elbizonytalanodása, amely máig tart. A távlatok kijelöléséhez tudni kell, milyen hagyományhoz, milyen konkrét megoldáshoz lehet visszanyúlni, de azt is, ha egyikhez sem lehet, és valami teljesen újat kell megteremteni.
A korszakolásból is kitűnik, hogy a kisvárdai fesztivál mindenkor leképezte azt a belső mozgást, amely az egyes régiók kisebbségi színházi életében végbement. Kezdetekben Kisvárdának a primitív és alig használható technikával megjelenő együttesek találkozási lehetősége volt a legfőbb vonzereje, később – ahogy egyre felszereltebb és korszerűbb technikát kaptak a színházak – mindinkább előtérbe került maga a produkció.
Amíg a színházak felszereltsége nem különbözött lényegesen a kisvárdai művelődési házétól, nem volt gond az előadások adaptálása, ám az évek előrehaladtával a kisebbségi teátrumok egyre nehezebben tudták lényeges kompromisszum nélkül lejátszani előadásaikat Kisvárdán. Amikor a fesztiválokat elsősorban az együttlét öröme jellemezte, a résztvevők könnyebben fogadták el a mostoha, kollégiumi és kemping-elhelyezést, ma viszont legtöbbjük az otthoni és külföldi vendégjátékaik alkalmával megszokott komforthoz ragaszkodik. Akkor a társulatok többsége megengedhette magának, hogy viszonylag hosszabb időt töltsön a fesztiválon, ma sokkal szorosabb beosztásban élnek és dolgoznak, így két napra jönnek: díszleteznek, játszanak, bontanak, s már utaznak is haza. Akkor tét volt Kisvárdára jönni, mert ez volt az egyetlen közös megmérettetési alkalom, ma már számos határon inneni és túli fesztivál kínál bemutatkozási lehetőséget.
A huszonöt év első felében a társulatok indirekt magyarországi támogatása kötődött a kisvárdai megmutatkozáshoz, később ez is megváltozott. Időközben bővült, s egyben differenciálódott is a bemutatkozók köre. Kezdetben egytucatnyi, később már háromtucatnyi előadás bemutatását kellett biztosítaniuk a szervezőknek nyolc-tíz nap alatt.
Mára minden érdekelt fél számára nyilvánvaló: a kisvárdai fesztivál válságba jutott, mivel úgy már nem lehet lebonyolítani, mint eddig, de nemigen látszik, hogy holnap meg holnapután hogyan lehetne. Ez már nem találkozó, de nem is fesztivál.
A fesztivál ugyanis sokkal összetettebb és célirányosabb rendezvény, mint a találkozó. Egy fesztivál esetében mindenekelőtt az tisztázandó, hogy mi a célja, ki a célközönsége, kik a megszólítható művészi és egyéb partnerek, milyen infrastrukturális háttér és lebonyolítási szervezet szükséges hozzá, milyen közvetlen és közvetett haszna van belőle a szervező településnek, térségnek, s milyen anyagi-finanszírozási bázist lehet mindehhez mozgósítani.

Opera ultima (Újvidék)

Opera ultima (Újvidék)

Az egyre nehezebben működik, hogy csupán közös nyelvi vagy földrajzi szempontból gyűjtsenek össze produkciókat, s az különösen bizarr, hogy miközben körülöttünk lebomlanak a határok, a színházi életben szigorúan megmaradt a határon belüli (POSZT) és kívüli (Kisvárda) színházak fesztiválja, semmibe véve az egységes magyar nyelvű színházművészet elvét.
Ha tehát a Magyar Színházak Fesztiváljának jövőjéről felelősen gondolkodunk, mindenekelőtt azzal kell szembesülnünk, hogy a találkozó jellegű rendezvény kora lejárt, s meg kell vizsgálni, miként lehet ebből egy korszerű fesztivál irányába elmozdulni.
Melyek egy sikeres fesztivál szervezéséhez szükséges legfontosabb kritériumok?
• Fesztivált csak egy vezérgondolat, egy koncepció mentén lehet szervezni. Ez lehet műfaj (magyar drámák, kamaraművek, zenés művek stb.), szerző (mint Gyulán Shakespeare), egy problematika (politikai színház, emancipáció, kisebbségi kérdés, másság, ideálok stb.), de nem lehet művészeten kívüli gyűjtőelv. A tematikát nem az épp meglévő előadásokhoz kell igazítani (mint ahogy mi a mottónkat – a klasszikusok újragondolását – utólag igazítottuk a kínálathoz), hanem a válogatás eleve a vezérgondolat alapján történik.
• A fesztivál akkor működőképes, ha túllép a helyi érdekeken, és szélesre tárja az értékek előtt a kapukat. Ez azt jelenti, hogy egymás mellett legyenek ott határon kívüli és belüli produkciók, sőt, a régiós szemlélet jegyében külföldiek, mindenekelőtt Közép-Európa térségéből. A kísérő rendezvények pedig igazodjanak a fesztivál koncepciójához.
• A fesztivált kizárólag egy olyan független, csak ezzel a feladatkörrel megbízott, hosszú távra kinevezett szakember képes megszervezni és lebonyolítani, aki széles kitekintéssel, biztos ízléssel és kellő gazdasági, kommunikációs és politikai kapcsolatokkal rendelkezik, ugyanakkor a számításba jövő partnerektől egyenlő távolságot tud tartani.
• Színházi fesztivált csak olyan településen lehet szervezni, ahol minimum három, de inkább több különböző méretű színházi helyszín létezik, azaz állandó színházzal és egyéb játszóhelyekkel vagy ilyenekké átalakítható terekkel rendelkezik. Ez azonban nemcsak épületeket, hanem korszerű technikai (hang, fény, projektor stb.) feltételeket is jelent.
• Színházi fesztivált csak olyan településen lehet szervezni, ahol kellő számú és elfogadható minőségű szálláslehetőség (szálloda, panzió, vendégház, modern kollégium stb.) és vendéglátóhely van, valamint kulturált fesztiválközpont alakítható ki.
• Az előbbieknek nemcsak a fellépők megfelelő komfortját kell biztosítaniuk, hanem ez az alapfeltétele annak is, hogy a rendezvényre jelentős számú szakmai és civil érdeklődő menjen. Nélkülük ugyanis nincs fesztivál.
• Egy fesztivál mindig rétegspecifikus rendezvény, ezt is figyelembe véve fesztivált csak olyan településen lehet rendezni, ahol annyi helyi érdeklődő van, hogy az előadások nézőterének legalább felét-kétharmadát megtöltse. Néhány tíz embernek nem szabad fesztivált rendezni! És csak a fesztiválra látogatókra építve sem! Meggondolandó, hogy két vagy több település képes-e összefogva fesztivált rendezni.
• Fesztivált nem lehet kizárólag állami pályázatokra alapozni. Szükséges hazai, határon túli és külföldi partnerek megnyerése, más források beemelése. Ehhez viszont az szükséges, hogy az önálló költségvetésű rendezvény kimutatható művészi nyereséget hozzon, s közvetve a település is, a partnerek is profitáljanak belőle.
• A fesztivál elképzelhetetlen megtervezett, jól felépített és hatékony píár-tevékenység nélkül.
• Fesztivált csak ott lehet rendezni, ahol felismerik, hogy a kultúrára és a művészetre áldozni nem kidobott pénz, hanem sokszorosan megtérülő beruházás, igaz, nem azonnal, s nem csak és nem feltétlenül kézzelfogható forintokban. Ha felismerik, hogy a színház is hozzájárulhat egy térség felzárkózásához, intenzívebb fejlődéséhez.
E kritériumok egyike sem teljesül Kisvárdán, és belátható időn belül nincs is sok remény arra, hogy e helyzet alapjaiban megváltozzon. S ez nem a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza áldozatosan dolgozó vezetőin és munkatársain múlik.
Negyed század után tehát a Magyar Színházak Fesztiválja válaszút előtt áll: vagy új helyen, új koncepcióval és művészeti vezetővel radikálisan új alapokra helyeződik, vagy minden marad a régiben, és a rutin, a megszokás egy ideig még életben tartja a találkozót Kisvárdán, míg teljes érdektelenségbe nem fúl. Az alternatíva: újjáéledés vagy vegetálás. Az előbbihez sok irányból egyetlen céllá összefonódó akarat kellene, az utóbbihoz az eddigi erőfeszítéseken és lózungokon kívül semmi. Nincsenek illúzióim, melyik verziónak mekkora esélye van.

Facebook Comments