Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.

Tudvalevő, hogy a szovjet blokkban legvidámabb barakknak becézett ország legjobb színpadai a társadalmi párbeszéd fontos fórumai voltak. A hetvenes évek közepétől a kaposvári Csiky Gergely Színház szinte valamennyi előadása a színház kódolt nyelvén arról szólt, amiről nyíltan nem beszélhetett. Alkotó, néző és kritikus pedig anyanyelvi szinten olvasott a sorok között.

Aztán egyszer csak kimentek az oroszok, és beköszöntött a demokrácia. Ezentúl bárki arról és úgy csinálhatott színházat, amiről és ahogyan akart. A szabadság kezdeti eufóriájának elmúltával még mintha némi tanácstalanság lett volna úrrá a legjobb rendezőkön is, hogy most akkor miről is szóljon a színház. A jelenség igazolta azt az alapbölcsességet, hogy bár az autokratikus vagy diktatórikus rezsimek egyfelől ártanak a művészetnek, amennyiben korlátozzák a kifejezés szabadságát és/vagy – ahogy manapság Magyarországon szokás – nem juttatnak elég adófizetői támogatást a „renitens” alkotóknak, másfelől viszont számos témát kínálnak a per definitionem társadalomkritikus művészeknek.

A kilencvenes évek végétől a kétezres évek végéig talán csak Mohácsi Jánosnál és Pintér Bélánál számíthatott rá a néző meglehetős biztonsággal, hogy az előadás a minket körülvevő valóságról, a mai magyar társadalomról fog szólni. (És persze kiemelendő Schilling Árpád 2004-es FEKETEországja mint a politikai kabaré műfaját páratlan színvonalon újjáélesztő produkció.) Az azonban ekkor még váratott magára, hogy a művészszínház újra a legfontosabb közéleti fórum legyen. Pedig téma lett volna bőven.

A hiányzó padtárs (Káva). Fotó: Csoszó Gabriella

A szólás szabadsága mint a gyűlöletbeszéd szabadsága

A rendszerváltás nyomán például rögtön kiszabadult a palackból Csurka István szelleme: az író többé nem kódolta antiszemitizmusát, amely hamar lelkes követőkre talált, s amelyet a mai kormányfő 2002-ben kézfogásával szentesített, és amely kellő színházi ellenállás hiányában aztán az „Ascher-café”-ban^[1] és a Hátország Színház^[2] megalakulását célzó pályázatban csúcsosodott ki. S még sehol sem volt a mai politikai közbeszéd a maga gyűlölködő retorikájával és rasszizmusával, amikor az addig teljes békében zajló Pride felvonulóit egy nap Molotov-koktélok fogadták, az első magyar politikus „előbújásának” másnapján pedig a Lánchíd rádió honlapja Szetey államtitkár urat mellén rózsaszín háromszöggel ábrázolta az auschwitzi haláltábor „Arbeit macht frei” felirata előtt.^[3] De mindenekelőtt évről évre egyre inkább tűrt nyomdafestéket a romák elleni gyűlöletbeszéd, s nem kérdés, hogy Bayer Zsoltnak a Magyar Nemzetben 2006-ban megjelent uszítása, mely arra a mondatra fut ki, hogy „cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba”, nagy ihletője volt a romák elleni 2008–2009-es támadássorozatnak. Az i-re aztán a Magyar Gárda 2007-es megalakulása tette fel a pontot.

2010-től a különböző közszolgák megszólalásai és az azóta az országot irányító kormányok cselekedetei legitimálják a romák elleni gyűlöletet. A volt külügyminiszter egyetemi jegyzetben szentesíti a faji előítéletet („Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással” – írja Jeszenszky Géza 2012-ben a magyarországi kisebbségekről szóló tankönyvi fejezetben), a volt lelkész miniszteri székből tagadja az egyébként a köztudatban alig jelen lévő porajmost („fontos tudni, hogy Magyarországról semmifajta roma, cigány deportálás nem történt” – így Balog Zoltán 2014-ben); bírósági verdikt legalizálja a szegregált oktatást (l. a Kúriának az első fokot felülíró 2015-ös döntése a nyíregyházi Huszár-telepen működő iskoláról); a törvény pedig 18-ról 16 éves korra csökkenti az iskolakötelezettséget (2012). A jelen politikai vezetés nemzedékekre előre bebetonozza az elszegényedett romák munkanélküliségét, kulturális leszakadását és napi nyomorát, a lehetetlennel határossá téve a kitörést.

Cigány a színpadon

A magyar színházi és operettkánonban a cigány hagyományosan komikus figura: jobbára egzotikus alak, viccesen beszél, parádésan bazsevál, és szinte sosem nyer egyénített ábrázolást, szinte sosem tudunk meg semmit az életéről, a problémáiról vagy a személyes drámájáról, a többségi társadalomhoz való viszonyáról nem is beszélve.^[4]

Még a rendszerváltás után jelentkező, egyre súlyosbodó társadalmi problémák, az egyre hivatalosabb formát öltő romaellenesség, az egyre durvuló közbeszéd is csak a legritkább esetben gondolkoztatta el az alkotókat arról, hogy talán összetettebben kéne ábrázolni a színpadon a cigány karaktereket, hogy horribile dictu egyenesen róluk, nekik, velük is lehetne színházat csinálni.

És akkor megtörtént az elképzelhetetlen. Mint ismeretes, 2008–2009-ben egy csoport neonáci terrorista kilenc magyar községben támadást intézett egy-egy találomra kiválasztott romák lakta ház s a benne élők ellen. Akárcsak a magyar színpadok, ők se foglalkoztak kicsit sötétebb bőrű honfitársaink egyénítésével: a házban lakókról mit sem tudtak, nem érdekelte őket, hogy Kóka Jenő (a gyilkosok hatodik, utolsó halálos áldozata, Tiszalökről) harminc éve ugyanazon a munkahelyen dolgozott, s halála idején is épp munkába indult; nem hatotta meg őket, ha egy ház tele volt gyerekkel (Piricsén Gyetináséknál öt, Tatárszentgyörgyön a hátulról lelőtt ötéves Csorba Robika családjában három apró gyerek volt a felgyújtott házban). S bár a többségi társadalom elsöprő része elítélte a támadásokat, kevesen kerestük a hibát magunkban is, pedig a fent idézett súlyosan rasszista kijelentések és gyakorlat ellen a legritkább esetben vonultunk utcára.^[5]

A támadások végre felébresztették Csipkerózsika-álmukból a vezető kőszínházakat, s végre újra szólni kezdtünk arról is, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Végre a színházi fősodor legjobbjai kezdték demisztifikálni a cigány karaktert, s legalább kísérletet tettünk rá, hogy elmeséljük az ő történeteiket is. 

Cigányok (budapesti Katona József Színház). Fotó: Dömölky Dániel

Az ábrázolás lehetőségei

Amikor egy ország elitkultúrája évszázadokon át negligálja vagy egyénítetlen, egzotikus, hol romantikus, hol negatív figurának ábrázolja az adott társadalom legnagyobb kisebbségének képviselőit, akkor bizony az ébredés pillanatától hatalmas munka vár e kultúra képviselőire (gondoljunk csak Hollywood és a feketék viszonyára). Itt kell megjegyeznünk, hogy már a „romaábrázolás” kifejezésben is van valami leereszkedő, hiszen eleve azt sugallja, hogy majd mi, a Nagy Fehér Testvér fogjuk őt ábrázolni. Ennek az írásnak azért lett mégis ez a címe, mert legfőbb témája éppen az, hogy a többségi társadalom mit kezd színpadán a romákkal.

A kérdés strukturálisan is összetett: szólnunk kéne a konkrét roma figura ábrázolásáról a nem roma drámában és színpadon – már megírt, új, illetve megrendelésre születő vagy dokumentarista művekben; a romákat érintő témák színpadi ábrázolásáról, köztük a többségi társadalommal való viszonyról, s persze az előítéletekről; a romák történetéről; arról, hogyan jelenik meg a színpadon a rasszizmus és a többségi társadalom felelőssége; de ki kéne térnünk mindazokra a színházi ábrázolásokra is, amelyek a roma közösségen belül saját indíttatásból vagy gádzsó művészek kezdeményezésére színházi részvételi vagy közösségi projekt formájában valósulnak meg.

Teljességre sajnos több okból sem törekedhetünk: egyrészt e sorok írója messze nem ismer minden idevágó vállalkozást, másrészt ha átfogó képet akarnánk festeni a témáról, az még áttekintés gyanánt is kitöltené e folyóirat valamennyi oldalát. Marad tehát a szubjektív szemszög, amelynek elsődleges fókuszában mégis azok az előadások állnak, amelyek leginkább eljutnak a művelt, fehér bőrű nézőhöz, akár mert a színházi kánon rendszeresen hivatkozott részévé váltak (Csak egy szög), akár mert a legnépszerűbb kőszínházak vagy függetlenek előadásai (Cigányok, Szutyok), akár mert egy adott pillanatban és egy adott társadalmi közegben sokat beszéltek róluk (Szóról szóra^[6], Újvilág, Éljen soká Regina!).

Kiemeljük továbbá a Balogh Rodrigó rendező alapította Független Színház igen sokszínű tevékenységét, hogy bemutassunk egy olyan teátrumot is, amelyről a többségi társadalom egyébként érdeklődő színházlátogatója jellemzően nem szerez tudomást, és amelyet még a szakma is nagyon ritkán tüntet ki figyelmével. A választás azért is rájuk esett, mert a csapat fiatal ösztöndíjasai indították el a színpadi romaábrázolásról azt a párbeszédet (l. nyílt levelezés), amely hamar félbeszakadt ugyan, de amelynek folytatása sürgetően kívánatos lenne, mert a téma leglényegéről szól.^[7]

A romák története magyar színpadon

Érdekes, hogy máig az egyik legösszetettebb romaábrázolás Mohácsi János 2003-as rendezésében, a kaposvári Csak egy szögben jelenik meg. Tudomásunk szerint ez az egyetlen olyan magyar színházi előadás, amelyet nem romák készítettek, de a romák történetével is foglalkozik.

A nagyszabású zenés opus (zeneszerző: Kovács Márton) történelmi kontextusba ágyazva, kíméletlenül, mégis leleményes iróniával mutatja fel a legnagyobb magyar kisebbséggel szemben fennálló előítéleteket, a megértés kölcsönös hiányát, s a tomboló sötétség legelrettentőbb aktusait a porajmostól a pogromokon át a hétköznapi fasizmus zsibbasztóan ismerős megnyilvánulásaiig. Kovács Zsolt nyitómonológja legendákról, hiedelmekről és kétes valóságú történetekről szól – halálosan komoly, s mégis folyton ott bujkál szemében a huncutság: hogy igaz is, amit mesélek, meg nem is. Ez a kettősség végigkíséri a négy és fél órás estét.

A cím az egyik legalapvetőbb előítélet-közhely szellemes kigúnyolása: a darabban Krisztus keresztre szögezését a cigányokra bízzák, csakhogy ők el akarnak lopni egy szöget, ezért a két bokát egymásra teszik, és egyetlen szöggel ütik át (ad notam „nem loptunk mi csak egy szöget Jézus vérző tenyeréből”). De az előadás felejthetetlen abszurd katarzisa a „magyar” embert megevő cigányokról zajló XVIII. századi kirakatper, amelynek csúcspontján egyszer csak feláll a koronatanú, hogy előadja cáfolhatatlan bizonyítékát: „Ott voltam. Engem ettek meg.”

A második felvonás tárgya a XX. század, benne kiemelten a roma holokauszt. Mohácsi szívfájdító költészettel mutatja meg a gázkamrában egymásba csimpaszkodó meztelen testeket. A komikus oldást egy jellegzetes mai abszurditás hozza meg: a romák megpróbálnak beköltözni a nekik kiutalt házakba, amit a helyi fehér lakosság persze nem tűr. A konfliktushoz kiérkező rendőr zárómondata az üres politikai korrektség pompás persziflázsa: „Mindenki egyenlő, a cigányok is egyenlők, meg az emberek is egyenlők.”

A történetek és a figurák gazdagságát, az alkotók (társíró: Mohácsi István) folyamatos önreflexióját és vakmerő iróniáját pompásan egészíti ki a hasonlóan összetett érzékenységű látvány és zene: az átlagos magyar cigány család életében sokszor életmentő szerepet játszó fából – vagy ha akarom, a kedves városi legenda toposzából, a „felégetett” parkettából – épült stilizált díszlet (Khell Zsolt), a roma nők tarka öltözékének közhelyét a fekete, a fehér és a szürke árnyalataiban bemutató jelmez (Szűcs Edit) és Kovács Márton cigányzenei motívumokat stilizáló, hol mélyen megindító, hol kuncogásra ingerlő zenéje.

Roma történelem egy-egy elbeszélő szemüvegén keresztül

A 2004-ben alapított Független Színház idén másodszor adott otthont nemzetközi roma színházi fesztiválnak „Roma hősök” címmel. Idén volt látható Michael Collins ír szerző és színész saját „traveller”-története, a Kulturális kérdés vagy sem?. A ma hatvan körüli író a saját szemüvegén keresztül láttatja gyerekkorát: önmagát mint sátoros, majd lakókocsis kisfiút, utcagyereket, majd kirekesztett iskolás nagyfiút, de az is kiderül, hogy az ír állam egészen két évvel ezelőttig nem ismerte el a travellereket nemzetiségi kisebbségnek. Hitelesebb a történet nem is lehetne: előadója saját tapasztalatairól számol be, ráadásul profi színész. Az este tartalmát tekintve informatív és sokkoló – jó példa az informális oktatás lehetőségeire felnőtteknek is –, színházi értelemben szakszerű, lebilincselő, bár kicsit hosszú. Mégis az egyik legpozitívabb példa az autentikus romaábrázolásra: roma történet – sőt történelem – egy roma elbeszélésében, igazi színházi előadásban.

A Határtalan méltósággal két spanyol történelmi figuráról szól: az első szentté avatott roma nőről és egy neves színésznőről, akik a különböző diktatúrákban borzasztó fizikai és lelki megaláztatások közepette őrizték meg méltóságukat. A kapcsolat itt eggyel távolabbi, hisz a színésznő (Sonia Carmona Tapia) nem a saját történetét meséli el, de roma maga is. A történetek, hősnőik, az előadó személyisége, színpadi jelenléte lenyűgöző még úgy is, hogy olykor el-elkeveredik az események sorrendjében, ezzel az este utolsó harmadára érvénytelenné téve az angol feliratot (író: Jaime Vicent Bohórquez).

Szóról szóra (PanoDráma). Fotó: Klacsán Margó

Friss, történelmi jelentőségű trauma feldolgozása

A 2008–2009-es támadásokra összetett módon reagált a magyar színházi világ. Túl voltunk eddigre a kilenc támadáson, túl kilenc reggelen, amikor arra nyitotta ki az újságot a kényelmes pesti polgár a kávéja mellett, hogy már megint lecsaptak a neonácik, és megint meghalt vagy súlyosan megsebesült néhány cigány egy sose hallott, távoli faluban, s a rendőrség már megint elszalasztotta a tetteseket. Ahogy sokasodtak a reggelek, úgy vált egyre őrjítőbbé a színházak csöndje. Aztán egyszer csak átszakadt a gát, és egyik roma témájú előadás követte a másikat.

Első helyen említjük itt azt a megoldást, amelyet e cikk írója választott, s amelyről óhatatlan szubjektivitása folytán csakis ismertető jelleggel, a formai választást indokolandó számolhat be. Magyarország egyetlen dokumentumszínháza, a PanoDráma profilváltása épp a támadásokra reagáló projektekben kristályosodott ki. Már a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Kézimunkájának 2009-es bemutatása is ide kapcsolódott, hiszen a darab négy magyar cigány rasszista indíttatású meggyilkolásáról szól Burgenlandban. Közvetlenül azonban az első hazai szó szerinti, eredeti interjúkból és más hiteles szövegekből szerkesztett (Garai Judit, Hárs Anna, Merényi Anna^[8]) verbatim dráma, a Szóról szóra^[9] (2011, koncepció: Lengyel Anna) volt az az előadás, amely kifejezetten a támadások túlélőinek, a családoknak, a szomszédoknak, a rendőröknek, a gyilkosok munkaadójának, illetve az utca emberének a többségi társadalom és a roma kisebbség ellentéteit példázó szavait állította színpadra. A premier után Parti Nagy Lajos az újonnan felfedezett műfaj iránti lelkesedését azzal indokolta, hogy ez a megoldás leveszi a terhet a drámaíró válláról, nem kell azonnal reagálnia a súlyos társadalmi traumákra, van ideje kicsiszolni a mű ideális változatát, miközben a verbatim dráma szinte azonnali reakciója révén ellátja a színház mint közéleti fórum lényegi feladatát. A közönségétől minden tekintetben eltérő szociolektus élőbeszédjellege, a támadások korábban ismeretlen részleteinek, kegyetlenségének leírása épp a kiszemelt áldozatok szavaival, illetve az interjúalanyok általánosságban is sokkoló életkörülményei ugyanakkor önmagukban is garantálják a feszült nézői figyelmet. Talán elfogultság nélkül kijelenthetjük, hogy a verbatim dráma – az előadás minőségétől függetlenül – mindenképp informál és felvilágosít, különösen, ha a közönségétől eltérő társadalmi közeget szólaltatja meg színpadán.^[10]

A támadásokra adott sokszínű színházi reakció – Parti Nagy megállapítása ellenére – nem egy új, bemutatott drámát is magában foglalt, akár saját ihletésre (például Balogh Rodrigó Tollfosztása), akár megrendelésre (például a katonás Cigányok előadásának második fele). E két munkát a már említett romaábrázolás-vita apropóján is érdemes egymás mellett tárgyalni.

Zsámbéki Gábor csaknem harminc évig tartó igazgatása után, 2011-ben Máté Gábor átvette a Katona József Színház vezetését. Igazgatása igencsak esedékes és elég látványos változást hozott a színház életében, de a legfontosabb lépés a mai magyar társadalmi kérdésekkel közvetlenül foglalkozó drámák megjelenése volt. Ambíciójában a legnagyobb jelentőségű vállalkozás ezek közül is a Cigányok (illetve később Borbély Szilárd Az olaszliszkaija).

A drámaírói felkérés szokatlan: a rendező Tersánszky Józsi Jenő Szidike című romantikus cigánydrámájának első felét akarja első felvonásul használni, majd az ott ábrázolt családot megtenni a romagyilkosságok egyik célpontjává. E koncepció szerint íratja meg a darab második részét Grecsó Krisztiánnal kifejezetten a támadásról (amely legtöbb elemében a tatárszentgyörgyi esetet idézi, de a Független Színház által sérelmezett, ám meglátásunk szerint nem kifogásolható írói szabadsággal több ponton eltér tőle^[11]).

A vállalás fontosságát nem hangsúlyozhatjuk eléggé. Magyarország vezető elitszínháza az új igazgató bizonyos értelemben programhirdető bemutatójával ugyanis azt mondja évi 120 ezer nézőjének és a világnak, hogy erről a témáról beszélnünk kell, ezzel az üggyel dolgunk van, nekünk, a középosztály kényelmes életét élő gádzsóknak és gádzsiknak. Ha a Katona József Színház Cigányok címmel új előadást mutat be, ráadásul ilyen időzítéssel, az egy új színházi korszak kezdete lehet.

Az este első fele ugyanakkor kétségtelenül magán hordja az ábrázolás számos korábbi problémáját: nincs a színpadon egyetlen roma színész vagy zenész sem (érdekes volna megtudni, hogy ennek igénye egyáltalán felmerült-e); a cigányok sok tekintetben egzotikus karakterek maradnak olyan jelmezekben, amelyek vagy sosem léteztek, vagy rég eltűntek, s ez még akkor is áll, ha stilizálni akar a produkció, hiszen címével és időzítésével azt ígérte, hogy valamit pontosabban meg fogunk érteni a legnagyobb magyar kisebbségről. Ez az ígéret annyiban teljesül, hogy a gyilkosság áldozatát és családtagjait egyénítve látjuk, hiszen a támadást megelőzően egy egész felvonást velük töltöttünk, s így a tragédia talán nagyobb empátiát csal elő a nézőből. Másfelől viszont cserben hagy minket az előadás, nemigen zajlik le a várt diskurzus, „s jobb híján hazafelé lefolytatjuk a darabból hiányolt vitát mi magunk”^[12] – ami persze egyáltalán nem elhanyagolható részeredmény.

Balogh Rodrigó roma társulata az egyik leginspirálóbb történet a mai magyar színházban. A Cigányokkal és a Szutyokkal (l. lejjebb) egy évben született, részben szintén a gyilkosságokra reagáló Tollfosztás öt fiatal, megkérdőjelezhetetlen színpadi jelenlétű, a színház saját oktatási programjában képzett előadóval mesélteti el a cigánytáborból megszökő fiatalok történetét. Rajtuk keresztül szól szegénységről és kirekesztésről, gyűlöletről és agresszióról.

Ilyen esetben az a máskor jellemző alapkérdés, hogy a színész milyen eszközökkel ábrázolja a roma karaktert, természetesen fel sem merül. Romák játszanak romákat. Önazonosan. (Kérdés, hogy eljön-e egyszer az a nap, mikor épp olyan ritka kuriózum lesz cigány szerepet fehér színésszel játszatni, mint ma nőalakot férfi színésszel, vagy fordítva.)

Roma előadóknál inkább a profizmus kérdése szokott felmerülni, hiszen rendkívül kevés cigánynak van színészdiplomája. „Ha valaki cigány származású fiatalokkal csinál színházat, annak ugyanúgy meg kell ütnie egy minőségi szintet – mondja erről az állami támogatás nélkül működő színház vezetője –, mint ha végzett színészek lennének a társulatban”.^[13] Elmondása szerint náluk a fontos társadalmi kérdések és a művészi színvonal mindig egyforma súllyal esnek latba. Gondoljunk itt bátran a kaposvári iskolán felnőtt Csákányi Eszterre vagy Lukáts Andorra, a Krétakörből Láng Annamáriára vagy Sárosdi Lillára, másfelől a szintén semmilyen szakirányú diplomával nem rendelkező Pintér Bélára. Mindig is voltak olyan műhelyek, amelyek magukhoz vonzották az állami színészképzésből kimaradó tehetségeket, akik aztán az adott közegben legalább olyan profi alkotókká váltak, mint ha volna diplomájuk.

Tollfodztás (Független Színház). Fotó: Maly Róbert

Nyílt levelezés – a romaábrázolás eddig legfontosabb nyilvános vitaindítója

A Független Színház roma ösztöndíjasai a Cigányok kapcsán nyílt levelet írtak Máté Gábornak. Számos pontot kifogásoltak az előadásban, de első, leglényegesebb kérdésük az volt, hogy dolgozott-e a Katona József Színház roma szupervizorral a produkció előkészítése során. Amire Máté Gábor kissé sértődötten azt válaszolta, hogy szerelmi szupervizort sem kérnek fel, ha féltékenységről van szó a darabban.^[14] Talán nem is kell magyarázni, milyen magas labda ez, hiszen szerelmes, féltékeny nemcsak a rendező volt vélhetően élete során többször is, hanem valamennyi színésze és alkotótársa is. Cigány viszont soha nem volt egyikük sem, tehát alapvető és kétségtelenül jogos elvárás, hogy ha már sem a színpadon nem áll roma, sem az alkotók közt nincs ilyen, akkor a darab előkészületébe valamilyen formában mindenképp vonjanak be romákat szakértői szerepkörben.

Ennek szükségessége mondjuk az angolszász, mindig kutatásra is alapuló színházi világban abszolút evidencia volna. Jó lenne minél hamarabb elérni, hogy nálunk is azzá váljon, hiszen előadásaink romaábrázolásában mi, nem romák csakis ilyen segítséggel válhatunk kellően érzékennyé és hitelessé.^[15] A fenti elzárkózás fényében különösen érdekes, hogy Máté Gábor egy interjúban maga hivatkozik a magyar többségi társadalom előtt álló hatalmas munkára a romák elfogadása érdekében, s felveti, hogy a tévéműsorokban meg kéne jelennie olyan romáknak, akik oldják a negatív képet. Vajon miért nem merül fel benne ugyanez a magyar színházak vagy a Színművészeti Egyetem tekintetében?

Egy biztos: a Független Színház és Máté Gábor nyílt levelezése ideális kiindulópont lehetne a magyar színpadi romaábrázolás kérdéseit megvitatni, de ehhez mindkét félnek el kéne feledkeznie sértettségéről.

Felelősség a világ és a roma közösség előtt

A Cigányok washingtoni vendégszereplése^[16] külön kiemeli felelősségünket a színpadi ábrázolásban, hiszen bizonyos országok nézői adott esetben szinte csak tőlünk szerzik információjukat a romákról. Ezért is veszélyes az előadásban nem világosan tisztázni annak a vádnak az igazságtartalmát, amely szerint a meggyilkolt cigány férfi a lányával hált volna. Nem tudhatjuk, mennyire lesznek vájtfülűek a nézők, ezért ilyen esetben kicsit akár didaktikusan kell fogalmaznunk, hogy semmiképp ne essen félreértés, hiszen már a magyar kritikákat szemlézve is feltűnik, hogy többen úgy értették, Szidike talán valóban saját apja gyerekét hordja a szíve alatt.

A világhírű koreográfus, Constanza Makras Open for Everything című, részben Magyarországon készült előadását úgy ünnepelte az elegáns svájci közönség, mintha végre megértett volna valamit a romaság lényegéből – s ettől mindjárt a lelkiismerete is megnyugodott kicsit. Pedig az igazságtól mi sem áll távolabb. Az argentin sztár cseh, szlovák és magyar roma közösségekben végzett, felszínes kutatás alapján készítette el előadását a résztvevők személyes, sokszor traumatikus beszámolóiból. Ezeket aztán az alkotók bármelyik érintett nyelv ismerete nélkül átírták, az interjúalanyoknak pedig saját legintimebb, nagy bizalommal megosztott történetüket az úgynevezett profi színházi alkotók átiratában kellett elmondaniuk minden este. Ez gyakran kínosan hamis történetmondáshoz vezetett, és persze súlyos kritikát mondott a művészek morális felelőtlenségéről, miközben fényesen igazolta a Rimini Protokoll gyakorlatát és a náluk rendszeresen játszó civilekre használt kifejezését: „a hétköznapok szakértői”. A svájci–német dokumentaristáknak eszükbe sem jut átírni a laikus szereplő saját szövegét, hiszen abban utóbbi a profi.

A hétköznapok szakértői — roma civilek a magyar színpadon

Ennek az írásnak nem állnak középpontjában az ilyen hazai próbálkozások, mégsem lehet említés nélkül hagyni az utóbbi év nagy áttörését: a roma civilek által színre vitt roma történeteket. Az Éljen soká Regina! a magyar egészségügyben megforduló nyolc szomolyai roma nő tapasztalatát mutatja be terhességről, szülésről, anyaságról, odakozmált ételekről és „odakozmált” csecsemőkről egy súlyos előítéletektől terhes társadalomban. A darabot szociológusok és dramaturgok dolgozták ki az érintettekkel, gondosan meghagyva a mindenkori elbeszélő szavait és stílusát.

A Horváth Kata koncepciója alapján Romankovics Edit rendezésében létrejött produkció tökéletesen megfelel a dokumentumszínház és a részvételi színház műfaji követelményeinek, ami már önmagában óriási eredmény egy mindkét műfajban gyerekcipőben járó színházi kultúrában.

Az előadásból ugyanakkor – Sárosdi Lilla nélkül már – helyenként hiányzik az a fajta művészi színvonal, amelyet Balogh Rodrigóék elvárnak maguktól, illetve amelyet a profi alkotók biztosította szakmai – koncepcionális, strukturális, technikai, dramaturgiai – keretnek garantálnia kéne. Ennek híján a Reginában sajnos előfordul, hogy a szövegbizonytalanság miatt egy-egy monológ sokat veszít erejéből. Gyakoribb játszással, hosszabb felújító próbákkal – vagyis professzionális körülményekkel – ezt a csapdát el lehetne kerülni.

Cigányok (Katona József Színház). Fotó: Dömölky Dániel

Rétegzett egyénábrázolás összetett kontextusban

Pintér Béla egyik legjobban megírt, leginkább újrajátsztható^[17] drámáját aligha kell bemutatni az olvasónak. A Szutyok édeskeserű történetének különlegessége a roma–nem roma viszony kivételesen összetett bemutatása, amelybe még az a közhely is belefér, hogy a kis cigány lány mihelyt teheti, lop, s mikor erre rákérdeznek a többiek, még ő háborodik fel: „Mér’? Mer’ cigány vagyok, azér’?” Alig egy évvel az utolsó gyilkos támadás után (2010) még azt is meg meri tenni a szerző, hogy az árva cigány lány, Anita magát megszerettetendő leír egy, a gyilkosságsorozatra kísértetiesen hajazó esetet, amely szerint agyonlőtték volna a szüleit. De rögtön lelepleződik, hogy az ihletet csak a tévéből szerezte, s a történetből egy szó sem igaz. Halálos magabiztossággal kell bánni műve tárgyával annak a nem roma alkotónak, aki ilyen húsba vágó iróniával meri kezelni cigány szereplőjét. Pintér és Mohácsi tudják ezt nálunk talán egyedül.

Pintér közben azt is megkérdőjelezhetetlen hitelességgel tárja elénk, hogy az eleve romaellenes közösség mégis inkább ezt a kedves kislányt fogadja be, mint a csúnya, frusztrált, fontoskodó és rendpárti, fehér bőrű Rózsit, akit a szerző szintén mély empátiával – és persze sziporkázó humorral – ábrázol. Hiszen az ugyancsak örökbe fogadott Rózsi is árvaházakban töltötte addigi életét, a társadalom róla sem gondoskodott semmivel sem jobban, mint Anitáról, nem csoda hát, ha őt sem akarja befogadni senki, s nem csoda az sem, ha a traumatizált lánynak épp olyan természetes, hogy lottyadt farkú vénségeknek nyújtson szexuális szolgáltatásokat, mint ahogy ezt a közvélemény oly előszeretettel feltételezi a cigány lányokról, hiszen „a vérükben van”. Rózsi a gyengébbek terrorizálásában, a halálos bürokráciában, a katonás rendben találja meg lelki támaszát, s mikor a fejében felállt rendnek ellentmondva a falu közössége megbocsátja Anitának a tolvajlást, Rózsi inkább visszamegy az otthonba, amelynek legalább érti a logikáját.

Visszatérése a faluba az előadás katartikus pillanata. 2010-et írunk, három éve alakult meg az arctalan Magyar Gárda, s most egyszerre arca lesz. Egyszerre megértjük, mi történt: hogy mitől visel paramilitáris egyenruhát ez a lány, és mit keres nyakában a piros-fehér kendő. Olyannyira, hogy a később a népmesei fordulattal kemencébe lökött Rózsit a hírek szerint a jobbikosok a dráma hőseként, a történet mártírjaként ünneplik, s a Szutyok éppoly népszerű szélsőjobboldali körökben, mint a liberális értelmiségiek előtt. Pintér drámája talán az első fontos színházi munka, amely nagy empátiával mutatja be az új szélsőjobb születését.

Ez az az új világ, amelyben élünk tehát. Ez az újfajta nácizmus, amely a mindennapjaink részévé vált. Ennek megszületése izgatja Pass Andreát is, aki az Újvilágban másfajta társadalmi közegben a pesti panellakó, válásban lévő középosztály válságát kínálja fel magyarázatul a fenti jelenségre, azon az írói és rendezői nyelven, amely a talán egyetlen megkérdőjelezhetetlen magyar drámaírónőnek már oly jól ismert sajátja: a felnőtté válás zűrzavaros ösvényét járó kamaszokén.

A darab külön találmánya, hogy a gyűlölet tárgyát képező cigány alak már meg sem jelenik a színpadon, hiszen elég mindaz, amit úgyis tudunk róla – hogy koszos és büdös, hogy nem szeret dolgozni, hogy lop vagy szop, vagy mindkettő –, s ennek alapján már bátran ítéletet is ülhetünk felette. A tévesen lopással gyanúsított roma fiút a már megalakulása pillanatában népszerű szervezet ifjú szélsőjobbosai félholtra verik, aminek az egyetlen pozitív hozadéka az lehet, hogy 16 éves főhősnőnk végül mégsem csatlakozik majd a mozgalomhoz. Ahogy remélhetőleg azok a fiatalok sem, akikkel a rendező előadás után szenvedélyes odaadással folytatja feldolgozó beszélgetéseit.

A ránk váró munka

Bár az itt leírt és az itt nem elemzett előadások némi reményre adnak okot a romák és a romákkal kapcsolatos témák színpadi ábrázolása terén, messze vagyunk még attól az érzékenységtől, amely Mohácsi János kaposvári Csárdáskirálynőjében már 1994-ben megjelent.^[18] Csaknem negyedszázaddal később a Marica grófnő 2018-as miskolci előadása (l. a kerekasztal-beszélgetésben) a klasszikus művet steril tűvel kiemeli mai társadalmi környezetünkből, s egy időgépben maga is utánamegy a távoli múltba.

Mi, a „Nagy Fehér Testvér” csak akkor végezzük el legalább megkésve dolgunkat ebben az égetően fontos kérdésben, ha magára kicsit is adó színházi alkotó többé soha nem feledkezik meg a legnagyobb magyar kisebbségről. Ha többé soha nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy roma szereplőkről ne a mai magyar társadalom kontextusában gondolkozzunk; ha felelős színházi emberekként stratégiát dolgozunk ki a romák színházba és színpadra csábítására; ha környezetünkben is kapcsolatot keresünk a roma közösségekkel, s mindent elkövetünk a jobb megértés érdekében.

Aztán hogy a világot meg tudjuk-e változtatni a színház eszközeivel, az persze kérdés, de ha Moisés Kaufman és a Tectonic Theatre Laramie-projektje a Matthew Shepard-gyilkosságról tíz év alatt elérte, hogy Barack Obama a homofóbiát is felvegye a gyűlölet-bűncselekmények közé, akkor talán nekünk is van okunk a reményre. De addig még nagy és fontos munka vár ránk.

^[1] A Magyar Fórumban megjelent írás eredeti linkje már nem elérhető. Itt azonban megőrződött: http://docplayer.hu/11793667-Csurka-istvan-ascher-cafe-cimmel-irt.html.

^[2] Csurka és Dörner erre a – szerintük szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképező – névre keresztelte volna át az Új Színházat.

^[3] Az eset 2007 augusztusában történt: http://nol.hu/archivum/archiv-462199-265558, Szetey beszéde itt látható: https://www.youtube.com/watch?v=BGspUU6fx9A.

^[4] A cigányok XIX. századi ábrázolásáról a magyar színpadon Szöllőssy Anna tollából kiváló összefoglaló olvasható itt: http://beszelo.c3.hu/cikkek/ciganyok-a-xix-szazadi-magyar-szinpadon.

^[5] A hatalom pedig hallgatott. Miközben az újabb és újabb támadások híreit olvashattuk a napilapokban, Sólyom László köztársasági elnök egészen a hetedik, tatárszentgyörgyi támadásig nem szólalt meg az ügyben, hiába hiányolta világos állásfoglalását egyik publikáció a másik után. Hallgatott az az elnök, aki 2007-ben a Magyar Gárda megalakulására reagáló kritikákat azzal hallgattatta el parlamenti évadnyitó beszédében, hogy „nincs és nem is fenyeget ma fasizmus Magyarországon”, ám egyúttal biztosított minket: „az államfő meghallja azok hangját, akik valóban félnek”. A beszéd teljes szövege itt olvasható: http://mek.oszk.hu/14100/14120/14120.pdf.

^[6] A Szóról szóra és Az igazság szolgái esetében elfogultság áll fenn, lévén, hogy ezeket a produkciókat a cikk szerzője jegyzi (l. később).

^[7] Nem írunk itt most részletesen a többi, a kétezres évek hajnalán megjelenő roma színházról. Jónás Judit roma színésznő vezeti a Duendét. Őt kéri fel a Maladype előzményének tekinthető Vareso Aver 2000-ben Lorca Vérnászának egyik szerepére, melyet Jónás csak úgy vállal el, ha társulatából többeket is foglalkoztat a produkció. A jobbára roma előadókkal, cigány nyelven készülő előadást Jónás javaslatára a Roma Parlamentben mutatják be.

Az ezredfordulón alapítja meg Nyári Oszkár kaposvári roma színész az azóta is sikeresen működő Karaván Színházat, amelynek elsődleges célja a tehetséggondozás, ám amely nagy hangsúlyt fektet romák és nem romák „szerencsés találkozásaira” – innen indul Balogh Rodrigó is. 2005-ben Miskolcon megalakul a Romano Teatro.

Alapvető fontosságú és kiemelkedő színvonalú projektekben mutatnak rá a kirekesztés legkülönbözőbb módozataira, és kérdeznek rá a többségi társadalom felelősségére olyan színházi nevelési foglalkozások, mint a Káva Szobor című játéka, amely a romagyilkosságok áldozatainak emlékére készült, ám a valamennyi támadás helyszínéről kiutált műalkotás apropóján a múltfeldolgozás folyamatát vizsgálja, vagy a szintén kávás Hiányzó padtárs című színházi nevelési foglalkozás az iskolai szegregációról. Leleplező játékra invitálta a fiatalokat a Manna Produkció Sorslabirintus és A show folytatódik című tantermi színházi foglalkozásaiban. Fontos, Magyarországon revelatív alkotói újításokat hoz be a Krétakörnek a Kávával együttműködésben az északkelet-magyarországi Ároktőn és Szomolyán készült komplex színházi (és részben filmes) nevelési projektje, az Új néző 2008-ban; néhány éve pedig a Katona József Színház Eltáv programja az egyik legkitartóbb, vidékre összpontosító kezdeményezés.

Nem szabad megfeledkezni Kárpáti Péter drámai életművének releváns szeletéről sem az Országalmától a Tóth Ferin és a Világvevőn át a Pájinkás Jánosig, de fontos tudni „a cigányok ügyvédjének” becézett dr. Magyar Elemér idevonatkozó drámáiról vagy a prózájából adaptált Suháról is.

A nagyközönség becsábítása szempontjából is fontosak lehetnek a nagyszabású zenés, olykor „roma musical”-nek titulált produkciók, mint a Szakcsi–Csemer-féle A piros karaván, amelyet e sorok írója sajnos nem ismer, de amelyet Faragó Zsuzsa dramaturg „a maga nemében első vállalt cigányábrázolás” néven jellemez, vagy mint a berlini Gorkij Színház stúdiójában is sikeres Journey/Drom, vagy akár a Nemzeti Színházban – ritkán – játszott Somnakai.

^[8] A cikkíró fordításokhoz és dramaturgi munkákhoz használatos írói neve.

^[9] Az előadásnak csak egyetlen szereplője roma, ennek indokairól az ebben a lapszámban megjelenő kerekasztal-beszélgetésben lehet olvasni.

^[10] Ez fokozottan áll a PanoDráma máig legkomplexebb előadására, a 174/b, avagy az igazság szolgáira, amely szintén verbatim színházi formában mutatja be a sajóbábonyi gárdista provokátorokra támadó romák perét, s amelynek utolsó félórájában 12 civil esküdt a közönség előtt vitatja meg az esetet, s hozza meg ítéletét. Az esténként változó esküdtszék összetétele leképezi a magyar társadalmat, eltekintve a romák szándékos felülreprezentálásától: ők teszik ki az esküdtek felét.

^[11] Itt persze felmerül a dokumentarista elemekre építő drámaíró felelőssége is, amiről külön cikket lehetne írni. Jelen esetben fontos, hogy a néző ne gondolhassa, hogy itt az egyik konkrét támadás tényeit látja viszont, de ezt a veszélyt ezúttal nem látjuk reálisnak.

^[12] Dömötör Ági, „A cigánygyilkosságokra nincs megoldás”, Origo, 2010. okt. 26., http://www.origo.hu/kultura/20101026-tersanszky-jozsi-jeno-grecso-krisztian-ciganyok-katona-jozsef-szinhaz.html.

^[13] Sisso, „»Ugyanúgy meg kell ütni egy szintet« – Balogh Rodrigó színész-rendező” (interjú), Magyar Narancs 23, 9. sz. (2011), http://magyarnarancs.hu/film2/ugyanugy_meg_kell_utni_egy_szintet_-_balogh_rodrigo_szinesz-rendezo-76092.

^[14] Az eredeti levelezés itt olvasható: https://www.prae.hu/index.php?route=news%2Fnews&aid=18473.

^[15] A személyes kutatásra alapuló dokumentumszínház ezt a segítséget sokszorosan megkapja, hiszen nemcsak interjúalanyai, hanem az alkotókat hozzájuk sokszor eljuttató közvetítők többsége is roma, ráadásul olvasott, tájékozott ember, gyakran kisebbségi érdekképviselő.

^[16] Kennedy Center, 2012. március 15–17.

^[17] Linzben 2017 áprilisában ebből a darabból készült a szerző első német nyelvű előadása.

^[18] A tökrészeg Edvin gróf az első felvonás nagy búva vigadásának végén agresszív mozdulattal ölébe rántja a cigány hegedűs lányt, hogy talpalávalót húzasson magának, s ahogy a lány felemeli a vonót, a nála kétszer súlyosabb férfi vadul megragadja a karját, és azt suttogja a fülébe: „De piano, érted? Mint egy ember!”