ARI NAGY BARBARA dramaturg

Kevés dolgot értékeltem át magamban, ha őszinte akarok lenni. Tulajdonképpen azon csodálkozom, hogy ennyire meg vagyunk lepve. Hogy ennyire készületlenül ért lélekben, amiről sejteni lehetett, hogy bekövetkezik. Régóta gondolom azt, hogy semmire nem tudunk nemet mondani, önként, tudatosan, egyenként és közösen. Mint a kutya, aki beszabadul a kamrába, és addig zabál, amíg rosszul lesz, mert megteheti. Biztosan ő is úgy gondolja, hogy ez a szabadság. Vagy hogy ettől pörög a gazdaság.

Most itt van nekünk élmény- és fogyasztásalapú világmegismerésünk megcsúfolója, a vírus. Színházi szempontból egyrészt igazi katasztrófa, hiszen tilos a találkozás, az egy térben és időben létezés. A színház most leginkább a hiányával hat. Másrészt időt kaptunk a magunk ügyeinek átgondolására, új formák, új témák keresésére. A bezártság, a szorongás, szeretteink féltése olyan tapasztalat, amelyben jelenleg az egész világ osztozik. És ez a közös tudás, ez a régóta hiányzó valódi sorsközösség forrásként szolgál majd, amikor a traumát együtt feldolgozzuk. Bár már ott tartanánk! És bár ne az lenne az első gondolatunk, hogy most már minden rendben van, túl vagyunk rajta.

BICZÓK ANNA koreográfus

1. Hogy mit értékelt át bennem a mostani helyzet? Még értékeli, nem múlt idő. Ezért talán még válaszom sincs. Az biztos, hogy ezt a csendet, ezt a tiszta levegőt, ezt a lassabb és figyelmesebb létezést szívesen megtartanám az újrainduló világnak.

2. Nem tudom, mi lenne az az egyetlen előadás, amit megrendeznék. A premier után tudnék erre válaszolni. Jobb esetben addigra megértem, mit csináltam.

3. Ebben az átmeneti időszakban nekem színház, már fizikai értelemben, nincs (kivéve, ha azt vesszük, hogy színház az egész világ), de egyszer majd lesz újra, a színház nem halt meg, csak pihen egy kicsit, mint medve a barlangban. Vajon mit kell kipihennie? Az online felület lehetőségei sajnos nem foglalkoztatnak. Eléggé 20. századi vagyok.

4. Például eszem ágában sincs a színházat online nézni. A parkban az embereket figyelni, az most a színház nekem.

Dömötör András. Fotó: Dömölky Dániel

BOROSS MARTIN színházrendező

Egyszer egy – nem emlékszem, melyik – amerikai filmrendező mondta egy interjújában, hogy „az utcaseprő, a rendőr, az orvos és a tanár sokkal fontosabb munkát végez nálam, de mikor az utcaseprő, a rendőr, az orvos és a tanár hazamegy, este az én filmemet nézve szeretne kikapcsolódni”. Valami ilyesmi volt, de lehet, hogy kicsit átköltöttem.

Mindenki, aki nem deklaráltan „szükségállapot-dolgozó”, felteszi most magának a kérdést, hogy hogyan tér vissza a munkába, ha vége a krízisnek.

Én is ezen gondolkozom, hogy ha visszakapjuk a privilégiumot, hogy közönség előtt legyünk, tudjuk-e majd úgy végezni a munkánkat, hogy akkor mi legyünk a szükségállapot-dolgozók. Megpróbálunk-e minden előadást úgy készíteni és játszani, hogy annak a létrejötte a néző számára elemi szükséglet legyen?

De legtöbbet mostanában olyan dolgokon gondolkozom, amiknek semmi közük a színházcsináláshoz. Például, hogy

• most, hogy mindannyian nyugdíjas életet élünk, változik-e a viszonyunk az idősekhez?
• most, hogy a város nem lehet a természetes közegünk, változik-e a viszonyunk a természethez?
• most, hogy mindannyian láthatatlan munkát végzünk, változik-e a viszonyunk a láthatatlan munkákhoz (nevelés, gondozás, háztartás)?

És más hasonlókon, amiken általában „két projekt között” gondolkozik egy színházi munkás.

DÖMÖTÖR ANDRÁS színházrendező

1. Radikális változást nem éltem meg eddig, de nem tudjuk, mi vár még ránk. Talán jó, hogy van egy kollektív tapasztalat arról, hogy ténylegesen mennyire illuzórikus a biztonság és a társadalmi berendezkedésünk. És közhely, de a közhelyek sokszor attól közhelyek, mert igazak: az otthon fontossága a szakmai otthonlét mellett nagyon erősen megmutatkozik nekem most. A politikai színtéren meg semmilyen remény nem maradt.

2. Az a tapasztalatom, hogy minden előadásnak úgy kell nekimenni, mintha egyetlen lenne, máshogy nem is nagyon lehet. Másrészt egyikről sem szabad azt gondolni, hogy ez az egyetlen, mert akkor megszűnik a természetes kreativitás. Ha lenne egy ilyen drámai helyzet, hogy még egy dobás van, és kész, ha eljátszom ezzel a gondolattal, akkor lehet, hogy írnék egy monológot arról, ahol az életemmel tartok, és ezt adnám elő. De ehhez egy nagyon furcsa helyzet kellene.

3. Egyértelműen látszik, hogy milyen óriási szerepe van a művészeteknek, hogy elviselhetőbbé tegyék a mindennapokat, a színháznak ezen belül csak a hiánya látszik.

4. Nincs. Csak a színház létjogosultsága erősödött fel bennem. Éppen az érdekes ebben a mostani helyzetben, hogy a mindennapi életünkön erőszakot tett valami, és az így keletkezett hiány számomra azonos a színház lényegével, a személyes és egyszeri találkozással. Ez hiányzik most mindannyiunknak mindenben.

FEKETE ÁDÁM színházcsináló

Kicsit rémisztő érzés, hogy nem hiányzik a színház. Megkönnyebbülés, hogy nem kell megnézni ezt se, meg ezt se, nem kell véleményt formálni, elkönyvelni ilyennek vagy olyannak, számon kérni valamin a tempóját vagy a hangsúlyait, akár nézőként, akár alkotóként. Ez nagyon jó.

Valami nem véleményezett létezést kellene most megtapasztalni, azt hiszem, valamit, ami nincs értelmezve, és nincs szolgálatába állítva semminek. Magunkhoz ölelni a bizonytalanságot: hogy alapjában véve nem tudunk semmit, és hogy a hírek nem informálnak bennünket semmiről – tiszta Hamlet! Ennek az egyedüllétnek a tempóját, a „zenéjét” megérezni! (Dánia: börtön, és börtön benne minden férfi és nő, ezt érzem most, ahogy vissza-visszakacsintok a Facebookra, hogy arcokat lássak.)

Néha hiányozni kezdenek a hangzó mondatok, mert hirtelen mintha újra közük lehetne az élethez. És akkor az is hiányzik, hogy egy ember beálljon a fénybe, és az önmagától való távolságot beleordítsa a világba.

Tulajdonképpen jó lenne tök hülyén kijönni ebből az egészből. Színház, az micsoda? Próbálni? Mit? Úgy tenni, mintha? De jó! De minek? Feltenni magunknak az evidens kérdéseket, és nem valami régi szenvedély szarkofágját előráncigálni. Nagy sejtések útján elindulni, a többiekkel vagy magaddal szemben, vagy legalábbis a szemközti oldalon. És nem azért, mert már a karantén előtt is ez volt.

Életem egyetlen előadása? A következő. Nem tudom. Itt, gondolom, hazudni kell. Ha komolyan elgondolkodnék rajta, akkor már azért sem mondhatnám el, mert időközben komoly lett, és akkor jönnek a szavak, és lezüllesztenek mindent. Összeszedném azokat az embereket, akiket szeretek, meg egy párat azok közül, akiktől félek, és megkérdezném, hogy vannak – és ők válaszolnának, és dőlne a pénz.

FODOR TAMÁS színházrendező

1. Továbbra is kritikusan szemlélem a „lehetséges világok legjobbikát”, de jóval nagyobb megértést kell tanúsítanom a könnyen befolyásolható „alattvalókkal” szemben, tevékenyebb szolidaritást kell gyakorolnom (a magam erőtlensége mellett is) a körülmények sújtotta embertársaimmal, segíteni azokat, akik segítenek nekik.

2. Azt a darabot még nem írták meg. Valami homályos elképzelés él bennem róla, és ha egy igazi költővel találkozom majd, aki képes együtt dolgozni egy alkotó teammel, akkor valami olyasmire biztatnám: írj egy izgalmas történetet, amelyben ambivalens karakterek saját igazságuk tudatában, kíméletlen küzdelemben, egymást félreismerve, groteszk útvesztőkkel tarkított hajszában jutnak el egy boldognak (happy) hitt véghez (end).

Garai Judit. Fotó: Dömölky Dániel

3. A mindent maga alá gyűrni kész hatalmi arrogancia meghódítandó terepnek látja a színházi függetlenséget, de sokak számára most felértékelődött az élő színház szellemi szabadsága. Már nemcsak kiismerni kell kiszámíthatatlan és megállíthatatlannak tűnő vírusaikat, hanem újabb és újabb természetes táplálékkal kell ellátni magunkat, hogy immunissá váljunk a kórral (korral) szemben.

4. Megerősödött az a korábban ugyan felismert, de még sikerre nem vitt alkotói elv, hogy nem érdemes ragaszkodni kiinduló elképzeléseinkhez, amelyeket bármikor felülírhat egy nem várt esemény. Inkább alkotótársainkra, első pillanatban idegennek vagy hibásnak tűnő kezdeményezéseikre is jobban figyelve, nyitottabban és dialógusra készen, együttesen kell felépíteni közös előadásainkat.

FRENÁK PÁL koreográfus

1. Igazából semmit sem értékeltem át, a helyzet inkább megerősítette bennem a hitet és a világnézetemet, hogy az ember nem örök létű, még ha sokan azt képzelik is, gondolják magukról. A művészi hitelesség, önazonosság mindig is létkérdés volt számomra, így nincs bennem sajnálat az elveszett múltért, olyannyira nincs, hogy teljes erőmből a jelenben vagyok, és figyelemmel kísérem a történéseket, még akkor is, ha látszólag tehetetlen vagyok. Esténként gyertyát gyújtok a távozó ismeretlen lelkekért, és kérem azt a valakit, hogy a szenvedéseket okozó emberiséget ne büntesse szenvedéssel. Reménykedem, hogy elmennek a sötét felhők, és az új generáció is láthatja majd a tiszta, kék eget. Már gyerekkorom óta, mióta az eszemet tudom, aggódva nézem a világot, melybe beleszülettem, melyben élek, és látom, nincs csodálatosabb lény az embernél, de borzasztóbb sincs nála. Darabjaim mindig a társadalmi közönyösségről és az emberi kapcsolatokról szólnak – sokszor radikálisan fellépve az agresszióval szemben. Megerősödött bennem, hogy nem a darabjaim agresszívek, hanem a bennük megjelenített valóságból merített tapasztalat visszajátszott képmása, mellyel nem tudunk mit kezdeni. Most mindenki alázatot tanul, és abban reménykedünk, hogy a sok áldozat nem volt hiábavaló.

2. Már megrendeztem! Tavaly decemberben mutatta be a Trafó a CAGE című darabot a Radikal Dance társulással. Így, pár hónappal a bemutató után félve kérdem magamtól, hogy lehet, hogy ebben az előadásban ennyire pontosan vizionáltam a mostani eseményeket?! Persze a művész olyan, mint a vadállat: füleit élesre hegyezi, és a legkisebb rezonanciára is mozdul; érez, figyel. A CAGE megmutatta, hogy bezárt lelkünket, egymástól elzárt testünket nem bírjuk a végtelenségig hazugságokkal fedni, és nem tudunk csak a mának élni, mintha az öröklét kiváltsága vértezne minket. Senki sem vonhatja ki magát a globális felelősség alól, főleg, ha társadalmi érdekképviseletben áll bárhol – döntési jogokkal felruházva.

3. Másképpen látunk most önmagunkra, így a színház szerepe is más dimenzióból látható. Számomra – mivel mindig szükségszerűségből alkottam – soha nem volt probléma eltűnni a világból. Minden relatív: ez attól is függ, meddig tart ez az állapot, de ez sem tarthat örökké, így biztos, hogy a színházak is újra játszani fognak, és milliónyi új kreáció fog létrejönni. Addig pedig ki kell bírnunk, és meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, amelyek ebben az állapotban is működnek. Én például felajánlottam darabjaim láthatóságát. Kéthetente osztunk meg egy-egy munkát a repertoárunkból az érdeklődők számára abban a reményben, hogy színesebbé tesszük az életüket ezekben a nehéz napokban.
Azon kívül demisztifikálódnak betokosodott pozíciók, elképzelések az értékrendszerünkre vonatkozóan: mindenki másképpen lát önmagára – a művészek éppúgy, mint bárki más. Sok dolog elveszti a fontosságát – az én esetemben biztosan. A halál árnyékában élünk, feleségemet ápolom lassan hat hete, és sokan érezhetik ugyanígy, hogy csak az a hit, amely tisztán éltet minket, csakis az vezethet bárhová – legyen így vagy úgy.
Így a színház is csak egy játszótér marad, bárhogy is legyen; egy csodálatos emlék mindenki számára, és akik tudják, nem örök életűek, azok, amíg élnek, meg tudják élni önmaguk valóságát a maga teljességében bármilyen dimenzióban.

4. Semmi újat, mert mindig alázattal viseltettem a színház világa iránt, és nem tartottam soha egyéni birtoklási vágyban vagy állapotban senkit és semmit, így minden transzparens volt számomra, és átmeneti. De gondolom, sokaknak most kell megtanulni a magányt kezelni, és tudatosítani, hogy semmi nem örök. De ez egy olyan társadalmi probléma, amit a színház világa és mindaz, ami körülveszi, kezd elfelejteni! Ez az állapot mindenkit büntet, de előbb-utóbb mindenki alázatot fog tanulni.

GARAI JUDIT dramaturg

1. Az értékelődött át bennem, hogy hogyan gondolkodom térről és időről, kényszerről és szabadságról, a munkához való viszonyomról. És az is, ahogyan eddig az egzisztenciális kérdésekhez közelítettem.

2. Van egy összművészetiprojekt-ötletem, amit még pár éve egy berlini ösztöndíj alatt dolgoztam ki. Ezt egy közepes méretű vidéki városban, Mosonmagyaróváron, az ottani lakókkal akarom megcsinálni. Majd. Valamikor. Viszont a kutatási fázist most el lehetne kezdeni.

3. Inkább a hiánya nyit meg új utakat, amik most szükségszerűek is. Rengeteg előadás hozzáférhető online, belenézhetnek az emberek egy-egy próbafolyamatba, üzeneteket kapnak a társulatoktól. Színészek olvasnak föl esténként meséket, mondanak minden nap verset, indítanak YouTube-csatornát, megmutatva az otthonuk egy-egy szegmensét.
Befogadó és alkotó is otthon ül, kattintgat, bámulja a képernyőt, és keresi az önkifejezés – ebben a helyzetben eléggé beszűkült – módozatait.

4. Inkább a színházhoz való viszonyomról tanultam ezt-azt. Brecht Keuner úr történeteiből ez a szöveg jut eszembe: „K. úr egy napig várt valamire, aztán egy hétig, aztán még egy hónapig. Végül így szólt: »Egy hónapot még vártam volna, de ez a hét és ez a nap túl sok volt.«”

GÁSPÁR ILDIKÓ színházrendező

Megállni a finis előtt olyan, mint… de inkább nem hasonlítom, úgyis érti mindenki.* Aztán dimenzióváltás, napokig tartó kábult ájulat. De belül mocorog, türelmetlenkedik valami, és mivel a próbák láthatatlan és érthetetlen szálakon kapcsolnak össze minket – használhatnám a transzcendens szót is, ha nem értenénk azonnal félre, úgyhogy inkább ilyeneket írok, hogy láthatatlan meg stb. –, szóval, megérzi az ember, hogy ez micsoda erő, amikor a megmágneseződött részecskék, bár messzire kerülnek egymástól, mégsem bírnak nem vonzódni, nem összeállni valami egésszé, amit nevezhetünk akár csapatnak is, vagy szellemi összmunkának, esetleg libidinális egységnek, avagy nemes egyszerűséggel szerelemnek. Mert ha nincs is kimondva, vonzódásunk még mindig, a próbák leállítása után egy héttel is él, és élteti az egymással való összekapcsolódás képességének – csak hogy nagyokat mondjak – misztériumát, amiből nem tud nem megszületni valami, mert ezt a gyereket most már ki kell tolni, ki akar jönni, és kész; inkább inkubátor és várakozás ezután, de most már levegőre vágyik: ez volt neki beígérve. És aztán megszületik a valami, és örülünk neki, mert életképes, és mégsem lőttünk le előre semmit, hiszen ez nem az, ami lett volna, hanem ami most így, mégis hitelesen lenni tudott. Se fiú, se lány, mindkettő és egyik sem. Na és?

Aztán megint kábulat, bódultság, egy-egy üzenet a Facebook-csoportban, néha praktikus, néha áradó, néha vigasztaló szavak, néha szellemes, olykor meg butuska viccek, amelyekről az ember csak reméli, hogy még nem látta más, nem baj, benyomom, hátha. Csak hogy legyen egy mosoly vagy valami.

Megálltunk egy pillanatra. Jó volt körülnézni, hogy mit hoz ki belőlünk ez a helyzet. Tanultam egy csomó mindent, mondhatjuk, hogy szakmailag fejlődtem. Biztos a többiek is, de ezt inkább ők tudják megítélni. De az van, hogy most már csömör. Én még egy színházi csodaelőadás online közvetítését nem bírom végignézni. Egy darabig nem. Se videochatelni nem tudok. Megint szeretnék másokkal egy térben szuszogni, köhögni, prüszkölni, egymás nyálában jól megfürödni, a feszültséget kézzel fogni, megfogni, mint egy fürge, prémes állatot, megsimogatni, megszelídíteni, hogy az ölembe kunkorodjon, majd megrázva magát továbbálljon, amikor az együttlétből elég volt.

HÓD ADRIENN koreográfus

1. A fizikai és a szellemi jelenlét egyre jobban érdekel a színházban, jobban mondva a két oldal (nézői és előadói) egyszerre jelenlévősége. Én azt gondolom, ott van valami varázslat a kettő között, mikor mind a kettő bizonyossággal van a másik jelenlétéről. Ez a találkozás úgy történik meg, hogy az előadó is figyelemmel és tudatossággal van jelen és érzékeli a nézőt, figyelni tudja, hogy mi történik a nézőkkel. A másik oldalról pedig (ez egyértelműbb) úgy, hogy a néző nézi, megfigyeli az előadót, ami természetesen hatással van az előadóra.
Ez a szemtől szemben lét az, ami számomra érdekes. Az előadói kérdés az, hogy amit teszek, annak milyen hatása van, illetve hogy miközben néznek, és emberekkel osztok meg dolgokat, az bennem mit okoz. Az előadó konstatálja, hogy amit csinál, milyen hatással van az emberekre, és erre vagy tud reagálni, vagy nem. Engem egyre erősebben foglalkoztat az élő jelenlevőség ilyen szintű letisztult, egyszerű formája a színházban.

2. Rossz belegondolni abba, hogy egyetlen. Nem is szeretnék.

3. Várom, hogy újra lehessen színházi eseményeken részt venni, és előadásokat létrehozni. Hiányzik. Legfőképp pont az a jelenlét hiányzik, amiről fentebb írtam. A vírus hatására most távolságot kell tartani egymástól, de kíváncsi lennék, ha a közelség lenne a megoldás most, valamiért az jelentené a védelmet, akkor mi történne velünk, hogy reagálnánk erre. Érdekes eljátszani ezzel a gondolattal: nem azt hallanánk, hogy maradj otthon, hanem hogy fogadd be, oszd meg, menj közel!

4. Azt, hogy ÉLŐ.

Gáspár Ildikó. Fotó: Horváth Judit

K2 TÁRSULAT

1. Benkó Bence: Nem tudom, hogy ez átértékelés-e, de valamiféle felelősségérzet előkúszott a mélyről a tekintetben, hogy mennyire és hogyan figyelek oda a körülöttem lévők egészségére például. Van két-három pont a városban, melyek között olykor autóztam egyet, de figyeltem rá, hogy ne nagyon érjek hozzá semmihez, ott legyen a maszk, a kesztyű, bevásároltam a családnak, ilyesmi. És ezek nem is annyira magam miatt történtek, hanem azok miatt, akikkel nap mint nap érintkezem. Értük talán jobban aggódom, mint magamért. A „magamra tudok vigyázni” érzés bájosan eltelít és biztonságérzetet ad. Aztán maximum tévedek.

2. Fábián Péter: Tíz éve egy sort sem írtam úgy, hogy ne tudtam volna, mikor, hol, kinek a szájából fog elhangozni a szöveg. Hozzászoktam ahhoz, hogy az írással kiszolgáljam a színpadot. Most is hiszek abban, hogy ez így természetes, a szöveg legyen a színház szolgálóleánya. Mégis feltámadt bennem a vágy, hogy a karantén idején írjak valamit az asztalfiókomnak. Valamit, amiről nem tudom, hogy bemutatják-e valaha, és ezért teljes szabadságot kapok önmagamtól: senkihez és semmihez nem kell igazodni. Ha sikerülne megírnom egy ilyen darabot, azt később valamikor, valahol, valakikkel nagyon szívesen megrendezném. De épp az a lényeg, hogy most először semmit ne tudjak előre azon kívül, hogy miről szeretnék írni. Vagy ez, vagy nekifutnék még egyszer a Karneválnak.
B. B.: Gondolom, a következő, ami jönne. Most lett volna Az algoritmus című előadásunk bemutatója. Szívesen megcsinálnám. Persze meg is fogjuk. De ha a kérdés ennél sokkal romantikusabb, és valami nagyot kell mondani, akkor nem tudom. Talán belevágnék a pár éve dédelgetett álmomba, hogy megcsináljak egy érdekes előadást A fölperzselt tanya történetéből, ami az izlandi Brennu-Njáls saga része. Lehet, hogy izgalmas lenne. Ez az egyik. A másik pedig a k2 története az egyetemtől a napjainkig, szabadon szólva a hazai színházi emberekről, helyzetekről. Lenne benne narrátor, ragtime meg dobtáras gépfegyver is. Mint egy jó Scorsese-film. Aki összeállt Guy Ritchie-vel. Akiknek besegített Tarantino. Jó kis dokumentumdarab lenne.

3. F. P.: Nagyon tisztelem az összes olyan kreatív kezdeményezést, amelynek jegyében színházi emberek juttatnak el kulturális tartalmat az emberekhez az online térben, magam is részt vettem több ilyen projektben. Ugyanakkor azt gondolom, hogy hiába minden kreativitásunk és igyekezetünk, a színház karantén idején alapvetően halott. A személyes jelenlét, a pillanat művészete online térben egyszerűen működésképtelen. Nem hiszek abban, hogy ez az időszak a színház továbbfejlődésével járhat, mert majd rájövünk, hogy működik ez interneten is, minek elmenni a színházba. Szerintem az emberek alig várják, hogy újra helyet foglalhassanak a nézőtéren, és a színészek alig várják, hogy ne webkamerák, hanem emberi tekintetek előtt játsszanak. A színház jelentőségét mindezek ellenére mégis nagyobbnak érzem ezekben az időkben, mint korábban bármikor. A jelentőségére épp az mutat rá, hogy most nincs. Otthon tudunk olvasni, zenét hallgatni, filmet nézni, de a színház – a személyes jelenlétből fakadó közösségteremtő mágiája révén – olyan különleges hiánycikké vált hirtelen, ami a többi művészeti ághoz képest is különösen értékessé teszi. Most jövünk rá, hogy mekkora érték együtt lenni másokkal, és fontos dolgokról magas színvonalon beszélni, vagyis színházat nézni és csinálni.
BB.: A forma más, az biztos, mivel minden az internetre szorult. Ez persze nem teljesíti be annyira a színház valódi funkcióját, de nincs vele különösebb erkölcsi problémám, hiszen egy sajnálatos helyzet állt elő, amikor eléggé meg van kötve az emberek keze. Meg a lába is. Szóval jó, hogy az emberek igyekeznek eljutni a többi emberhez mindenféle művészeti produktumokkal. Miért is lenne ez baj? Másrészt fontos, hogy tudják az emberek, hogy akik a színházakban estéről estére miattuk, velük lépnek fel, azok most is itt vannak, és számítanak a közösségi élményre, amely most kissé megváltozott ugyan, de mégis segítség tud lenni ezekben az időkben. Egyszer csináltunk egy előadást Zalaegerszegen, amelyben szóba került – gyűjtögetett sztorikról volt szó –, hogy a városban volt színházi előadás a negyvenes években, miközben folyt a háború, és a gettót is kialakították a szomszédos utcákban, fellógatott emberek a lámpavasakon stb. A társulat viszont játszott, hogy az emberekben tartsák a lelket, és mutassanak nekik egy kis fényt, szóval egy egészen konkrét cél érdekében mozgósították magukat. Ez is valami ilyesmi. Szóval fontos, hogy van színház, még ha más formában is. Remélem, az embereknek jól esik, és segít átvészelni ezeket a napokat. Szerintem sokkal rosszabb lenne, ha a művészektől üresen csengő világháló fogadna minket.

4. F. P.: Ahogy telnek a hetek, hónapok a karanténban színház nélkül, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a színház lényege nem is az, hogy miről és hogyan szól egy adott előadás, hanem hogy képes-e közösségi élményt adni. Attól lesz jó egy előadás, hogy él a közösségteremtés lehetőségével, és attól lesz rossz, ha figyelmen kívül hagyja, hogy ez a legfőbb erénye. Az utóbbi években főleg a frappáns dramaturgiai megoldások foglalkoztattak, a formákkal való kísérletezés, saját magam és a színészek határainak feszegetése. Nem mondom, hogy ezek most már ne érdekelnének, de sosem voltam olyan biztos benne, mint most, hogy minden dramaturgiai megoldásnak, formai kísérletnek, határfeszegetésnek azt a célt kell szolgálnia, hogy a közönségnek (és persze nekünk, alkotóknak is) közösségi élményben legyen része. Enélkül megette a fene.
B. B.: Azt hiszem, hogy nincs. A fő probléma ugye, hogy nem találkozunk a nézőkkel. Az „itt és most” eddig is nyilvánvaló összetevője volt a színházcsinálásnak. Hiányzik is, de mindig hiányzik, ha már két hétig nem csinálunk épp semmit. Az mindenképpen üdítő, hogy az embereknek is hiányzik, szurkolnak, várják a visszatérést nézőként is. Hát üzenjük, hogy mi is, a másik oldalról.

LŐRINC KATALIN táncos, pedagógus

1. Semmit. Ugyanaz az érték számomra minden, ami eddig volt.

2. Nincsenek fixa ideáim, fixálódott vágyaim semmilyen téren. Minden nap változna tehát ez is. Korona ide vagy oda.

3. Részemről változatlanul. Hogy „úgy általában” társadalmilag milyen is ez, azt még nem látom.

4. Azt, hogy képtelenség egy 20×35 centis műanyag felületről nézni. (Amúgy világéletemben halálra untam a színházi közvetítéseket tévén is, de most aztán végképp bebizonyosodik: a színház lényege a közös tér, az ebben a térben lélegző három dimenzió, a testről testre, jelenlétről jelenlétre ható energia.)

MARKÓ RÓBERT rendező

Egy nagyon fontos tanár az életemben – nem klasszikus értelemben vett tanár, hanem olyan ember, akitől tanulni lehet, nem lexikális tudást, hanem szemléletet, létezésmódot, szóval mégiscsak tanár, de ez végül is mindegy is – azt írta egyszer egy azóta már nem létező színházi folyóiratban, hogy „a színház maga az élet, de az élet mindig fontosabb, mint a színház”. Aztán simán lehet, hogy egyáltalán nem írt ilyet – rágugliztam most Bérczes nevére, a Hajónaplóra meg erre a mondatra: nincs találat.

Ha írt, ha nem írt, én eltettem a tarsolyomba ezt a mondatot a marsallbot mellé (a másik, ami még ott van, a Szamba Raczkó igazgatójáé: „a gyerekközönség is közönség, mert abból lesz a jövő szocialista emberítpusa”), és mostanában gyakran veszem elő (mármint a Bérczesét), noha ebben az átmeneti állapotban is színházzal telnek a mindennapjaim. Teljesen érdektelen vezetői adminisztrációval és teljesen érdekes tervek kovácsolásával, felkészüléssel reménybeli előadásokra, de most mégis, sokkal kézzelfoghatóbban, mint valaha, fontosabb az élet. Befelé figyelni is, persze, de leginkább mégis kinézni önmagunkból, hogy vigyázzunk, akire kell, és segítsünk, akinek tudunk.

Hogy mi vár ránk, azt megsaccolni sem tudom. A kecskeméti Katonában tartottunk egy próbafolyamat közepének az elején, amikor a színházak bezártak; éppen következett az a rész, amit a prózai színházban a legjobban élvezek: nézni, ahogy a színészek magukévá teszik a szerepet, és elkezdenek egymással, egymásból olyanokat játszani, amire otthon az íróasztal mellett nem is gondolt volna az ember. Szóval ha egyet rendezhetnék már csak, ezt fejezném be: a Gardéniát Csombor Tecával, Csapó Virággal, Hajdú Melindával, Réti Nórával meg a tucatnyi munkatárssal körülöttük. Körülöttünk. Jó kis darab egyébként, közép-kelet-európai színházzá stilizált életvalóság. „A színház maga az élet, de az élet mindig fontosabb, mint a színház.” Hát akkor körbe is értünk.

NAGY FRUZSINA jelmeztervező

1. Inkább megerősített abban, amit mindig is gondoltam: színházcsinálás nélkül el sem tudom képzelni az életem. Borzasztóan hiányzik minden aspektusból. Ez az egész olyan, mint egy rossz rémálom. Várom, hogy végre fölébredjek. Még azok a részfolyamatok is hiányoznak, amelyeket általában nem szeretek egy munka során. Az sokat segít, hogy időnként az interneten keresztül azért folytatódik néhány projekt előkészítése, illetve a tanítás. De korántsem pótolja a személyes kapcsolatot az emberekkel. Rádöbbentem, mennyire lételemem a csapatmunka.

2. Egy olyan divatszínház vagy catwalk-koncert, amely a Hősök teréről indul és a Deák térig tart, és több száz résztvevője van. Ez egyébként egy visszatérő álmom.

3. Ugyanolyannak látom, mint előtte. Számomra nagyon fontos. Néha azért felmerült bennem a kérdés, hogy ér-e öncélú vagy kevésbé öncélú művészkedéssel átvészelni az életet, persze úgy, hogy a munkámmal (amit elég megszállottan végzek) azért másoknak is adok valamit. Erre a kérdésre a mostani helyzetben sincs igazán válaszom.

4. Mivel szabadúszó művészként dolgozom, alig érzékelhetően, de motoszkált bennem a kiszolgáltatottság tudata. Szerencsére a sok feladat miatt, ami megtalált, sohasem foglalkoztam vele. Ez a helyzet bebizonyította, hogy mennyire kiszolgáltatott pozícióban vagyunk.

ÖRDÖG TAMÁS színházrendező

1. Megpróbálom felhasználni ezt a helyzetet arra, hogy hosszú távú terveket készítsek, és előkészítsek olyan munkákat, amelyekre amúgy nem lenne időm. Például évek óta szeretnénk a Dollár Papa Gyermekeivel átnyergelni kicsit új területekre, és csinálni egy nagyjátékfilmet Virginia Woolf Orlandójából. Független alkotóként amúgy hozzá vagyok szokva a munka intenzitásának drasztikus változásaihoz. A mostani időszak abban más, hogy nem látszik a vége az apálynak. Átértékelésnél még nem tartok, az szerintem akkor fog eljönni, ha újra visszamehetünk a színházakba és majd felmérjük a pusztítást. De optimista vagyok, remélem, a romokból egy új és jobb rendszer fog felépülni.

2. Valami hatalmasat és lehetetlent rendeznék, mondjuk egy Bergman összest.

3. A színház most, hogy mindenki az online térbe próbálja menekíteni magát és a privát játékkedvét, úgy látom, leginkább szórakoztatónak és búfeledtetőnek próbálja beállítani magát, és ez veszélyes is lehet hosszú távon. Ez persze abból is fakad, hogy egy élő dolgot kell halott és végtelenül lebutított módon eladni. A monitor megöli a színházat. Én legalábbis képtelen vagyok rögzített előadásokat nézni, mert elszomorítanak, pont a hiányra hívják fel a figyelmet. Hogy ezt csak együtt lehet, egy térben. A rögzített előadásokon minden szó csak kopogni tud.

4. Erre korai lenne válaszolni, nagy felismeréseim nincsenek. De ennek a történetnek, attól tartok, nem lesznek tanulságai, inkább kihívásokra számítok, olyan helyzetekre, amilyenekkel eddig nem szembesült a színház. De ez a jövő zenéje.

Polgár Csaba. Fotó: Horváth Judit

POLGÁR CSABA színész, rendező

1. Jelenleg még semmit. Szükségem van bizonyos távolságra az adott eseménytől, hogy értékelni tudjam. Most lefoglal az otthoni napirend szervezése, az iskola pótlása, a lányom energiáinak lekötése. Mondjuk innen, a belvárosból a kertes ház, mint olyan, maximálisan felértékelődött. Talán egy pozitív hozadéka lehet ennek a helyzetnek: remélem, az emberek az otthoni oktatás tapasztalatai után jobban megbecsülik a pedagógusok munkáját – mert ezen a téren nagyon rosszul állunk.

2. Erre sajnos nem tudok válaszolni. Ha tudnék, már rendezném.

3. Úgy látom, most a színház a „régi, szép világ” egyik attribútuma: villámgyorsan kialakult egyfajta nosztalgia az előadások – és konkrétan a színház – iránt, mintha évtizedekkel ezelőtt megszűnt volna.
A fontosabb kérdés számomra az, hogy a járvány lecsengése utáni időszakban milyen szerepet tud majd betölteni a színház. Segíthet-e feldolgozni a mostani időszak okozta problémákat – mert problémák lesznek, ez nem kérdés.

4. Érdekes látni, hogy mindenki igyekszik jelen lenni az online térben, keresgéljük, hogyan lehetne megközelítőleg hasonló élményt adni a nézőnek interneten keresztül – olyan, mintha új nyelvet tanulnánk, nem igazán beszéljük még, de szerte a világon vannak próbálkozások. Ugyanakkor mintha valamiféle félelem is lenne ezekben a dolgokban: nehogy elfelejtsük, hogy vannak színházak, amelyek egyszer majd újra működni fognak, és akkor megint hasznosnak érezhetjük magunkat. Eddig úgy tűnik, nem lehet kinyírni a színházat.

PASS ANDREA színházrendező

1. Hogy mire mennyi időt fordítok. Ha ennek vége, sokkal többet leszek együtt a barátaimmal.

2. Nincs olyan számomra, hogy a legkedvesebb vagy a legjobban sikerült előadás, de remélem, hogy vannak fontos állomásai a pályámnak. Az biztos, hogy a Családi tűzfészekkel egy elágazáshoz jutottam, ahol végig kell gondolnom, merre haladjak tovább.

3. A színház szerepe nem változhat. A középpontban mindig az ember áll, és azok az előadások fogják ezt túlélni, amelyek erről nem feledkeztek meg. Viszont csodálkoznék, ha nem változna meg a színház nyelve, fogalmazásmódja. Nagyon is el tudom képzelni, hogy a néző türelmesebb lesz, nyitottabb, ugyanakkor élesebb szemű. A figyelmünkre már most nagy hatással van ez az állapot, ez egy érzékelhető pozitívuma ennek az egésznek.

4. Erre korai lenne felelni. Viszont számomra ráerősített azoknak a kérdéseknek a létjogosultságára, amelyek egy ideje foglalkoztatnak. Ilyenek például azok a morális problémák, amelyek a színházi illúziót terhelik; a témáért, az előadás tartalmáért vállalt felelősség kikezdhetősége; a színpadi idő és tér újragondolása; a kódolható dramaturgiai szempontok és a befogadói szempontok elmozdítása stb. A legutolsó bemutatónkban, a Családi tűzfészekben ezeket a kérdéseket is feszegettük, jelenleg egy reflexión dolgozom a munkafolyamatról, a végeredményről és a nézők visszajelzéseiről. Most van időm ezt alaposan átgondolni.

Rusznyák Gábor. Fotó: Gálos Mihály Samu

RUSZNYÁK GÁBOR színházrendező

1. Szerintem fejben mindenki ugyanazon gondolatköröket futja, körbe s körbe. Az ember próbál normális maradni az abnormalitásban. Az én életemben kevés dolog változott igazán. Jó, nem ülök annyit autóban, s ha kell, maszkos banditaként járom a várost, mintha egy posztapokaliptikus film forgatásán lennék statiszta… S közben el-elcsodálkozom honfitársaim reakcióin, akik közül én is egy vagyok, aki tökéletlen. A tekintetben szkeptikus vagyok, hogy megváltoztat-e bennünket alapvetően ez az „új tudás”. Nem emlékszem pontosan arra, hogy Csernobil után mennyivel ettek újra nyugodt szívvel az emberek tojásos nokedlit fejes salátával, de nem telt el sok idő. Valamennyire biztosan változunk majd. Talán tényleg nem fogunk majd kezet, és egy jó ideig nem csak a színészeket zavarja majd, ha valaki elköhinti magát a nézőtéren. Mondjuk, Isten ne vegye bűnömül, nekem nem hiányzik a rengeteg turista, nem hiányzik a megannyi színű és fajtájú sightseeing-busz. Most olyan, mintha a város – ha maszkosan is, de – végre levegőhöz jutna. Persze ha nekem nem hiányoznak a turisták itt, akkor nyilván én sem hiányzom azokból a városokból, ahová most nem mehetek el nyaralni.

2. Mindig van a fejemben két-három előadásterv, amelyek jó esetben napról napra növekednek, terebélyesednek bennem, s amelyek megrendezésére többnyire nem kerül sor. Aztán néha mégis. Persze nem akkor, nem azokkal, nem ott és nem úgy… de a dolgok természete már csak ilyen. Ha egy utolsót lehetne, és tudnám, hogy többet nem, akkor nyilván a gyermekeimnek csinálnék valami személyeset, amiből kihámozhatják majd egy nap, hogy ki is voltam.

3. A színház most halott, mert a közösségi élet halott. Jó, lehet, hogy nem halott, de mesterséges kómában van tartva. Ettől a jelentősége nem csökken, a hiányát érezzük – hisz mindig is a színház lesz az egyetlen olyan misztérium, ahol együtt élünk át és ébresztünk érzelmeket, gondolatokat. Nem féltem a színházat (egzisztenciálisan sok kollégámat és persze a saját családomat igen, de a színházat magát nem). Ha egyszer egy olyan vírus üt be közénk, amely szerelmeskedéssel oltja ki a párok életét, attól még lesz szerelem. Remélem, az emberiség hamarabb lemond a repülésről vagy arról, hogy évszaktól függetlenül legyen paradicsom a szupermarketek polcain, mint a színházról.

4. Azt hiszem nincs. Eddig is tudtam, hogy nagyon tud hiányozni a színház, az izgalma és az a bennem élő kettőssége, hogy mint alkotó egyszerre vagyok hihetetlenül magányos, de közösségteremtő is. Azt is tudtam, hogy a szellemi élet nem zárható karanténba. Butítható, fojtogatható, egy irányba terelhető, vagy épp lehet parttalan és súlytalan, de ameddig van érzés és gondolat, nem szűnik meg létezni.

SCHILLING ÁRPÁD színházrendező

Online vagy színház…
Most átélem a szakmám törékenységét. Az AI (Mesterséges Intelligencia) káros mellékhatásai ellen nekem mint kreatív iparágban dolgozónak van védőoltásom. De a vírus ellen nincs. Ezt a munkát nem lehet online végezni. Ha nem lehetek egy térben a munkatársaimmal, akkor ugyan beszélgethetünk, de semmit sem próbálhatunk ki abból, amit kitalálunk. Nincs közös színpadunk, így színházat sem tudunk csinálni. Ilyen világosan nem látszott még a közös tér hiánya.

Én arról a színházról beszélek, ami valamikor (nem az ókori görögök idején, hanem sokkal korábban, a tábortűz körül) azért jött létre, mert az emberek együtt érezték magukat biztonságban, és szükségük volt arra, hogy a szellemük nyugalmat találjon. Akkor nyugodtak meg, ha újra és újra emlékezhettek valamire, amit közösen végrehajtottak. Ezen az aktuson keresztül erősítették meg összetartozásukat, így tanultak meg segíteni magukon és a másikon, így ismerték föl és nevették ki egymás hibás döntéseit, így szabadultak meg a félelmeiktől. A katarzist a körülmények kiszámíthatatlanságával, a természet könyörtelenségével, az állandóan körülöttük ólálkodó halállal való szembenézés szolgáltatta. Megrendültek, majd értelmet kerestek és találtak.

Emberek vagyunk, társas lények, akik a közvetlen interakció segítségével jutunk magunkhoz is közelebb. Ahogy József Attila írta: „Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat.” A színház mint tükör csak akkor funkcionál, ha a közös térben éljük át a játék élményét, az élő előadás összes veszélyét és katarzisát. A színház társadalmi értékét a találkozás, a jelenidejűség, a kimondott szó súlya, a bármi megtörténhet élménye adja. A színházban akkor is ott lüktet a közösségi kockázat, ha a nézők csendben figyelik az eseményeket. Az élő test jelenléte mindkét oldalon. Együtt légzés, együtt gondolkodás.

Téma: az ember. Az ember törékenysége, jóra való törekvése és ismétlődő bukása. Miért? Ezt a kérdést teszi fel a színház újra és újra. Miért történt így, és miért nem máshogy? A színház a közösen megélt empátia és elérzékenyülés intézménye. A kegyetlen körülményeknek és/vagy a saját gyengeségének kiszolgáltatott ember látványa felkelti bennünk a segíteni akarás szándékát, és egyben szembesít saját védtelenségünkkel.

A színház összezárja az embereket, és közös gondolkodásra készteti őket. A színház sokféle volt – és még sokféle lehet. Kísérletezni szabad és kell is. Minden alkotás egyfajta kísérlet. Addig alkotás, amíg kivédhetetlen a bukás kockázata. Ha online térbe kényszerül az emberiség nagy része, naná, hogy kísérletezni kell! Soha nem éltük át, minden, ami történik velünk, új. A veszélytől való félelem, a hivatalos intézkedéseknek való megfelelés egy olyan térbe szorít minket, amelyben elkerülhetetlen a magunkkal való szembesülés. A vírus egy új színházi teret jelöl ki, amely az otthon tere. Amennyiben játszunk vagy megfigyelünk, akkor az már valamilyen értelemben színház. Ha ezt közvetítjük, az már nem az, inkább mozgókép (valamilyen értelemben). De a magunk között „előadott és átélt” életünk az egymásra szorulás, egymáshoz tapadás színházává válik. Az együtt megélt idő és tér lassan, de biztosan nézővé és játszóvá alakít mindnyájunkat. Családi színházak milliói zajlanak szerte a világban. Azt remélem, hogy felszabadító, de egyben sorsfordító lesz a katarzis.

A színház mindig is speciális társadalmi aktus volt, és ezért féltem attól, hogy elveszítheti legfőbb jellegzetességét: hogy az emberek közös térben játszanak és szemlélődnek. Színház ebben az értelemben egy demonstráció is, vagy az iskolában zajló oktatás. A színház társadalmi és egyben politikai felelőssége, hogy megmutassa: közösen kell gondolkodnunk a sorsunkról, mernünk kell felvállalni az élőben kimondott szó kockázatát, empátiával kell közelednünk a kevésbé szerencsések élete felé.

Én azért hangoztatom a színház és a közös (nem online) tér közötti elválaszthatatlan kapcsolatot, mert ezen keresztül tudom definiálni, mi az, ami a színházban nélkülözhetetlen és egyedi. Az, hogy egy művészetnek van egy alapvető tulajdonsága, még nem jelenti azt, hogy a megnyilvánulási formái ne lehetnének végtelenek. És azt sem gondolom, hogy bármi értéktelen volna attól, hogy az online térben történik. Sőt! Minden bátor kísérletezőt ünneplek: Éljen az avantgárd!

A színháztörténet elmúlt fél évszázadának két legnagyszerűbb szellemi és gyakorlati kísérletének a happeninget és a színházi nevelést tartom. Előbbi szemérmetlenül bont le minden falat, amelyet a klasszikus színházi hagyomány maga köré épített, ugyanakkor megvalósítja a legalapvetőbb elvárásunkat a dráma felé: a tér és az idő egységét. A happeningben tér és idő nemhogy egy, de még a szemlélővel is közös. Itt még a játszók és a nézők is szerepet cserélnek. A happening a legszabadabb színház, és ezért a legbotrányosabb is. A happening leplezi le a leghatékonyabban a velünk élő álszentséget.

A színházi nevelés módszeresen épít a szerepek felcserélhetőségére, amikor a nézőt kötelező erővel teszi a játék részesévé. Mindezt pedagógia szándékkal, annak érdekében, hogy a résztvevők pontosabb képet alkothassanak egy probléma természetéről. A színházi nevelés számára a katarzis az, amikor a résztvevő rájön, mennyi mindent nem tapasztalt még. Ebben a játékban senkinek sincs joga kimondani a végső igazságot, de mindenkinek joga van ahhoz, hogy önálló véleményt alkosson. A cél az empátia, a társadalmi felelősségérzet felkeltése.

Ha a színház elveszti a közös tér élményét, akkor politikumát is elveszíti. Azt veszítheti el, amiért létrejött. A színház ugyanakkor vissza is szerezheti az egyediségének kijáró külön tiszteletet. A vírus elvonultával újra vissza kell térnünk a társadalmi érintkezések megszokott világába. Újra meg kell bíznunk egymásban, és túl kell lépnünk a félelmeinken. Nemcsak attól tarthatunk majd, hogy elkapjuk a vírust, hanem attól is, hogy kiszámíthatatlanokká válnak a körülményeink. Vannak színházcsinálók (köztük magam is), akik projektről projektre élnek. Az ő életük már most teljesen bizonytalan. Mikor sikerül fölvenni a vírus által elszakított szál végét, mikor folytatódik, amit abba kellett hagyni, mikor kezdődik, ami új? Mikor fizet, és mennyit? A társadalom egésze lesz megrettenve még akkor is, amikor a javuló tendenciáról vagy a korlátozások feloldásáról hallunk. Ki mer majd elmenni egy színházba? Ki tudja kifizetni a színházjegy árát? Melyik színház kaphat támogatást, és kitől? És hányan fogunk belerokkanni akkor is, ha túléltük a járványt?

Ebben a légkörben kell a színháznak helyt állnia. Itt kell megtalálni a témát, a formát, egyáltalán a bátorságot vagy a vakmerőséget. Vissza kell szoktatnunk magunkat a közös terekbe, ahol újra kell alkotnunk a viszonyainkat, a viszonyulásainkat. A színház közelebb segíthet minket egymáshoz, felmutatva emberi sorsunkban a közöst. És talán ahhoz is adhat erőt, hogy közös akarattá formáljuk szerte a világban, hogy nem engedjük el egymás kezét. Kapcsolatban maradunk egymással, mert csak így vagyunk képesek megvédeni egymást. Közvetlenül, személyesen.

Ha azt mondjuk, hogy a színház lehet online (és itt most nem az online közvetített előadás-felvételekre gondolok, amelyeket gyakran nézek magam is), mert így is lehetnek nézők és lehetnek játszók, van platform, közös tér is, vagyis minden adott ahhoz, hogy ezt a formát színháznak nevezzük, akkor ez lesz a színház. Lesz olyan, hogy valaki akarata ellenére kikerül majd a játékból, mert „szarakszik a net”. A közös tér, a platform úgy szűnik meg, hogy én nem tehetek róla. A korábbi színházban ilyen nem fordulhatott volna elő, legfeljebb akkor, ha elájulok vagy fejbe lőnek. De talán nem is ez a lényeges kérdés, hanem az, hogy miért az az előrelépés, ha ezt az online aktivitást, játékot színháznak nevezzük. Miért volna kevesebb attól, ha másként szólítanánk?

SEBESTYÉN ABA színházrendező

1. Tulajdonképpen kegyetlenül szembesít önmagammal a mostani helyzet, és visszaigazolja azt a kritikus belső hangot, ami időnként fel-feltör belőlem, és lassításra, alaposabb elmélyülésre, alázatra szólít fel. Hát… most ezzel a belső hanggal, belső igénnyel próbálok kiegyezni, harmóniába kerülni.

2. Viripajev: Részegek, amit a Tatabányai Jászai Mari Színházban kellett volna rendeznem, és ami, úgy érzem, fájdalmasan a máról szól. Az önmagunkkal, embertársainkkal, Istennel való kapcsolataink tartalmára, minőségére kérdez rá. Lehet, hogy belerészegedtünk az önimádatba, a féligazságok elfogadásába, a rossz kompromisszumok megmagyarázásába, a hazugságba?

3. Azt gondolom, hogy a jó színház mindig fontos szerepet töltött be az emberek gondolkodásának, mentalitásának, ízlésének a formálásában. Bízom abban, hogy ez nem fog változni, bár súlyos a helyzet. Most válság van ugyan, de hála Istennek, a színház folyamatos válságban van, és talán pontosan ez a krónikus válsághelyzet termeli ki számára azt az immunitást vagy vakcinát, ami arra predesztinálja, hogy mindent túléljen.

4. Törékenyek vagyunk. Fájdalmasan szembesülök azzal a ténnyel, mennyire hiányzik mindaz, ami eddig a színházzal kapcsolatosan természetes volt. A kollégák, a próbák, egy ötlet kipróbálásának az izgalma, a padló szaga, a viták, beszélgetések és természetesen mindaz, ami a színházat színházzá teszi: a közönség. Egy felvételről nézett előadás – bármilyen profin legyen is rögzítve – soha nem lesz képes visszaadni azt az élményt, amit a színész és a közönség élő interakciója hoz létre.
A színház egy olyan élő organizmus, aminek elengedhetetlen tartozéka a közönséggel való élő párbeszéd. Ebben rejlik a törékenysége, de varázslatos ereje is.

Sebestyén Aba. Fotó: Falus Kriszta

SZENTECZKI ZITA színházrendező

1. Amit átértékeltem, az az idő. Különös, mert mintha a vírust megelőzte volna egy előkészülési folyamat az életemben, aminek az idő állt a központjában, és áll most is. Az időről gondolkodom sokat a magán- és a szakmai életemben egyaránt. Tulajdonképpen ez a gondolkodás tavaly júniusban tetőzött: volt egy olyan nap, amikor azt éreztem, hogy annyira túlvállaltam magam, és ez annyira rossz, hogy mindjárt vagy bőgni fogok, vagy felrobbanok. Tényleg nagyon feszített pillanat volt. Azt éreztem, hogy egyesével az összes dolgot imádom, amit csinálok, és csak azért vergődőm, mert a dolgaim egymásra csúsznak, és úgy érzem, egyikkel sem tudok eleget törődni. És akkor valami átfordult. Nagyon banálisan hangzik a jelen levés, de tulajdonképpen az történt, hogy rájöttem, a saját mentális egészségemnél, a saját elvárásaimnál, nincs fontosabb, nincs az a külső elvárás, az a határidő, az a megfelelni akarás, az a munka, az a főnök, az a pénz, ami vagy aki miatt megéri amortizálni magam; kontraproduktív. Az, hogy időt hagyjak magamra, és épp úgy és annyit foglalkozzak a dolgaimmal, ahogy és amennyi nekem szükséges, többet ér. Ez nem valami anarchiát jelent, hogy innentől nincs kontroll, egyszerűen egy fókuszváltás, valami, ami fejben dől el, és ha néha persze visszatér is a stressz, innentől más szemüvegen keresztül történnek a dolgok. Az jut eszembe, amit egyszer Horn György, az AKG igazgatója mondott az iskoláról (nem biztos, hogy szó szerint idézek), hogy „a gyerek nem készül az életre, hanem él”. Ez a mély jelen levés fordulat volt az életemben, és azóta sokkal elmélyültebb és hatékonyabb is vagyok. Aztán Szombathelyen rendeztem, ahol nem zsúfoltam tele a napjaim annyira, amennyire Pesten szoktam, és ez is nagy felismerés volt, hogy mennyivel jobb egy-egy napba kevesebb dolgot tenni, és sokkal több időt hagyni mindenre. Az, amit júniusban megéreztem, most kényszerű valóság lett. Persze iszonyú felfogni, hogy milyen áron, a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna erre. Ez a helyzet mindenképp megkíván egy szembenézést, felerősödik, hogy mi fontos, mi nem, és remélem, hogy a tanulságainkat tovább tudjuk vinni, ha egyszer túl leszünk ezen együtt.
És ez az időn való gondolkodás átgyűrűzött a színházról való gondolkodásba is. Fogalmam sincs, mikor kezdünk majd újra dolgozni, de van egy olyan projektünk, amiben Raubinek Lili (táncos, koreográfus), Nemes Anna (festő) és én fogunk játszani. Ez az előadás épp abból indul ki, hogy szeretnénk felbontani azt a megszokott időstruktúrát, ami általában egy előadás készítésénél történik, hogy a rendező, író, dramaturg, tervező, zeneszerző x hónapig felkészül, majd következik a próbafolyamat, a próbafolyamat után pedig az előadás megy tovább. Mi arra vagyunk kíváncsiak, hogyan lehet kilépni ebből az időbeli és térbeli tagoltságból és a hierarchiából. Hogyan tud mindenki egyaránt részt venni az egész folyamatban az előkészületi szakasztól a bemutatón át az előadások játszásáig.
A Narratívával egy közös rendezést és három hónapos próbafolyamatot tervezünk. Ott is ez az igény született meg bennünk tanulva az első évad tapasztalataiból (ami éppen most sajnos félbeszakadt, hiszen Pass Andival még épp csak elkezdtünk próbálni, amikor kitört a járvány, Hegymegi Máté pedig még el sem kezdte a saját darabját). Azt éreztük, hogy egyeztetés, idő, anyagi és térbeli dolgok miatt úgy alakult, hogy többünk próbafolyamatára csak öt hét maradt, ami nagyon kevés. Szeretnénk nagyobb teret adni a kísérletezésnek. Ezért jutottunk arra, hogy próbáljuk meg tényleg összeadni az energiáinkat, tudásainkat, kíváncsiságunkat, és egy hosszabb próbafolyamatban dolgozzunk együtt. Tehát amit átértékeltem ebben a helyzetben, az az, hogy muszáj több teret és időt hagyni az elmélyülésre, és jobban ki kell járnunk a saját útjainkat, struktúráinkat. A vírus tehát csak még jobban felerősítette ezt a meglévő igényt.

2. Nehéz kérdés. Attól is függ, hogy tudnám-e, hogy ez az utolsó rendezésem. Ha igen, akkor úgy képzelem, mint egy végrendeletet vagy összegzést, búcsút. Pár évvel ezelőtt csináltam egy vizsgaelőadást az egyetemen Zita Show címmel, ami a naplóimból készült. Azóta eltelt néhány év, betelt néhány füzet, valószínűleg azokból indulnék ki, másokat is bevonva. Elolvasnám az összes Ötleteim tárháza című füzetemet, és minden képet és ötletet, tervet, ami valaha megszületett bennem, megpróbálnék megvalósítani. Ebben talán van valami kétségbeesett, mint amikor az ember a bakancslistáját egy nap alatt akarja teljesíteni, de mégiscsak a halál érzete jelenik meg bennem, ha ezen a kérdésen gondolkodom.

3. Többnek. Nagyon egyetértettem azzal, amit Schilling Árpád írt a színházi világnapra. Hálás vagyok, hogy ennyi előadás jut el hozzánk most online a világ minden tájáról, de ez teljesen más megfigyelést nyújt, mint maga a színháznézés vagy -csinálás. Nézőként is meghatározó az a közösségi forma, hogy egy adott embercsoportban létezem x ideig egy térben, ahol hasonló dolgokat élünk át, eldönthetem kit és mit figyelek a térben, és az előadás után a gondolataimat megoszthatom többekkel, és mások is velem. A színház csinálása közben nekem a közösség, a közös gondolkodás a lényeg. Hogy mit hozunk ki egymásból, mire inspiráljuk, meddig juttatjuk el egymást. Ez a közösségi létezés, ezek a találkozások nagyon hiányoznak. Nekem valahogy romantikusan szép, hogy próbálni még nem lehet online. Tudom, hogy néhányan kísérleteznek már vele, és el tudom képzelni, hogy szövegelemzésre, egyéni feladatokra alkalmas lehet a virtuális tér, de másra nagyon nem. Érdekes, ahogy Kirill Szerebrennyikov otthonról rendez, de akiket rendez, azok egy térben vannak. Tehát a színház közösségi és közösségformáló ereje még jobban felerősödött bennem. Azt el tudom képzelni, hogy a járvány miatt mindenkinek kell keresnie egy másik állást is, és csak azon felül színházazhatunk, vagy másképp, másmilyen, kisebb vagy szabadtéri helyeken. El tudom képzelni, hogy a színház alkalmazkodni fog a körülményekhez, és ezt nem látom bajnak, de az, hogy teljesen eltűnne, nem gondolom, hogy megtörténhet.

4. Különös érzés, hogy globálisan ugyanazt éljük át. Ha külföldi barátaimmal beszélgetek, ha itthoniakkal, most van egy közös fókusz, figyelem, félelem, találgatások, gondolkodás a jövőről. Ez a közös bevonódás hozzátartozik nekem a jó színházhoz.

* Az Andromakhé próbái 2020. március 12-én álltak le az Örkény Színházban. Az alkotók március 18–24. között videochaten rögzítették az előadás próbáját.