Képletesen ez, a formálhatóság felismerése maradt emlékezetes az idei, számomra első THEALTER-ből. Az a jelenség, ahogyan a színpad és a közönség új tudást termel, a színpad felajánl, a közönség megvitat.

Göndör László, Katona Éva és a Bíborszalon: Nagymamával álmodtam. Fotók: thealterphoto2022

Czabala Zsófi: Az idei, 2022-es THEALTER a küzdelmek színtere volt. A fesztivál nehéz anyagi körülményeit és bizonytalan fenntarthatóságát képekbe öntő, öngyilkos nyitó performansz már a kezdet kezdetén feldobta a küzdés és akarás motívumait. Ezután jöttek az egymástól különböző, de hasonló tematikát körbejáró előadások, a fesztivál második felében ezek a kiáltások egyre fokozódtak, és bár a kilenc nap elteltével hirtelen abbamaradtak, visszhangként azóta is tovább élnek.

Holpár Anna: Bennem egyelőre Gigi D’Agostino visszhangzik, az In My Mind Göndör László Nagymamával álmodtam című előadásából. Hallhattuk csöpögős hárfa-melódiaként, valamint láthattuk két alkalommal videón, ahogy az előadó a (meglehetősen talányos) dalszöveget ismételgetve végigvonul nagymamája lakásán: előbb a néma felvétel mellett narrálva a kis panellakás részleteit, s csak másodjára, valamivel később fedte fel magát a bejátszás immár hanggal, a karaoke minden hamis, de szárnyakat adó életérzésével együtt. Ez a motivikus kapcsolat, a visszajátszás-variációk, hang és kép aszinkronitása majd találkozása olyan erősen modellezte az előadás tulajdonképpeni tétjét, a nyelvkeresést, annak halogatását, az elbeszélhetőség lehetőségeit – itt egy holokauszt-történet kapcsán – hogy abszolút új dimenzióba helyezte a dalhoz fűződő (egyébként nem túl mély, nem túl pozitív) viszonyomat. Képletesen ez, a formálhatóság felismerése maradt emlékezetes az idei, számomra első THEALTER-ből. Az a Kiss Lóránt által is leírt jelenség, ahogyan a színpad és a közönség új tudást termel, a színpad felajánl, a közönség megvitat. S bár nem tudok eltekinteni az általad említett küzdelmes légkörről, a „műsorpolitikát” anyagi szempontok vagy a háború oldaláról firtató kérdéseinktől és a szegedi Füvészkert felé vezető út aszály sújtotta növényeinek látványától, azért azt tapasztaltam, a fesztivál előadásai megvitathatóvá teszik, hogy hogyan beszélünk olyan fontos témákról, mint az anyaság (Anya-e vagy?), a szocializáció a mai Magyarországon (1v1, Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon) vagy a független színházak problémái (Gyakran ismételt kérdések). Ilyen módon talán megszelídíthetők a kiáltások, megérvelhetők a küzdelmek.

Freeszfe Egyesület: Mundstock úr

Cz. Zs: Voltak olyan előadások, amiknél nincs szükség feliratozásra, mint például a Freeszfe Egyesület és a Gólem Színház közös Mundstock úr című bábelőadása vagy a KuglerArt Szalon Kék-Sárga jótékonysági felolvasóesje. Ezek a régmúlt, illetve a jelenkor háborúit járják körül, csak a csomagolásuk más. Míg az utóbbi, „speciális színházi műveletként” definiált előadás a jelenleg is dübörgő orosz-ukrán háború számunkra rejtett pillanatait merevíti ki tények, beszámolók, tudósítások és a szépirodalom segítségével, addig az előbbi, különféle bábtechnikákat vegyítő darab a második világháború borzalmait mutatja fel humoros színben. A főszereplő, Mundstock úr, hogy leküzdje a transzportba szólító levélparancstól való rettegést, edzésbe fog, felkészíti magát mindazokra a helyzetekre, amik miatt mások szenvedtek, vagy mi több, életüket adták.  Ha közös nevezőt keresünk a fesztivál előadásai kapcsán, akarva-akaratlan előjön ez a nem szándékos, bújtatott, de annál nyilvánvalóbb motívum: a küzdelem.

H. A.: Számomra a Mundstock úr attól lett felvillanyozó előadás, hogy egészen váratlan és játékos válaszokat adott a közeledő tragédiára. Nemcsak a főszereplő attitűdje, hanem a darab csattanója is a narratívák súlyát a determinisztikus elszenvedéstől a személyiségben és közösségben megélhető történet felé tolja el. Fontos az a szeretetteljesség, amivel a bábjátékosok arca Mundstock urat kísérte, ezzel kapott az egész egy kis pedagógiai felhangot is, viselkedés-minta lett. Furcsa érzelmi elegy volt az a sugárzó jókedv is, amellyel zárlatként az „elhurcoltakból” álló zenekar kíséretében dalba foglalták a lágerhez illő, praktikus viselkedésről tanultakat a játszók. Izgalmas volt a disszonancia, hogy ez most tényleg buzdít valamire, provokál, vagy a halálba indulók optimizmusa. Igazából azóta nem tudtam dönteni, és nem is tudom, el kell-e. Elég jó reakciókat váltott ki a nézőtéren, legalábbis nagy tapsra emlékszem, és emiatt érdekes lenne összehasonlítani a Nagymamával álmodtam fogadtatásával, ami egészen más szájízzel engedte el a nézőket. Ott valami csendes, rövid, zavart taps volt, és nem voltam meggyőződve arról, hogy a megérintettség miatt. Te hogyan értékeled az előadást, mi fogott meg belőle? Az is egy sajátos holokauszt-megközelítés, egy reflektív, az intermedialitással játszó monodráma (vagy performansz), arról, hogyan lesz a „történelemből” személyes történet, s hogyan elbeszélhető ez később azok részéről, akikkel nem történt meg.

Freeszfe Egyesület: A nagy kacsashow

Cz. Zs.: A Nagymamával álmodtam fogadtatása nekem is vegyesnek tűnt. Azt sem tudom még a mai napig sem megfogalmazni, hogy nekem hogy tetszett a darab. Alapjáraton egy rendkívül érdekes kísérletnek tartom, hogy a médiumok segítségével és saját történeteit felhasználva próbálja meg ábrázolni egy hozzátartozó holokauszttúlélő emlékeit. Tetszett, ahogy először önmagát definiálta a közönségnek – mint ahogy azt például Szántusz Noémi Noya is teszi A nagy kacsashow című performansz-előadásában –, hogy honnan jött, mit kell róla tudni. Kissé Való Világ-szerűen vonult végig, zenére táncolva nagymamája lakásán, majd megkísérelte meginterjúvolni őt. Tetszett, ahogy először magát az embert próbálta megismertetni velünk egy ellentétpár-kereső játékkal, aminek segítségével kissé felvehettük a nagymama ritmusát és gondolkodásmódját. Szerintem abszolút egy sajátos megközelítése ez az előadás a holokausztnak, és ugyanúgy szól a történelem személyességéről is. Ugyanakkor nekem sokkal inkább egy elengedéstörténet volt, aminek segítségével Göndör László felkészíti magát egy szerettet személy elvesztésére, és feldolgozza a halálnak, elmúlásnak a rideg tényét. A Mundstock úr általad említett érzelmi elegyével állítanám párhuzamba a Ptah Theater Róza és Alfréd koprodukciós bábelőadását, amit a legtöbb néző „kedves” előadásként definiált. A rövid, mindössze félórás darab beszéd nélkül, pusztán mozdulatok és ugyanúgy a mimika segítségével beszéltek el egy kvázi szerelmi történetet. Egy olyan szerelmi történetet, amire talán mindannyian vágyunk. És közben semmi másról nem szólt, mint általánosságról és nosztalgiáról, míg a közönség mégis csak az egyediségét irigyelte az egésznek.

Vilmányi Benett: 1V1 – zenés stand-up

H. A.: Az általad említett bábelőadás valóban kevés effekttel operált, senkit nem vett le teljesen a lábáról, de különleges finomsága volt a játszói jelenlétnek. Én A nagy kacsashow-t ezzel szemben egy nagy ötletbörzének éreztem, Noya kötőelemként népszokásokkal játszott, pszichedelikus zenére csujogatott, egyébként pedig a házasságig tartó párkapcsolatra (vagy pont, hogy nem arra) tett kísérleteit tematizálta változatos eszközökkel: dalba öntött messenger-üzeneteket, fiúk nevét húzatta ki a közönséggel kis kacsás bilijéből, felvette majd visszajátszotta egy telefonbeszélgetését. Minden szálhoz új közeget választott, amiben az megszólalhat, s ez elég mozgalmas színházba oltott performanszt eredményezett, az idén a Freeszfe-n végzett Színház és performansz osztály profiljához illeszkedve. Az 1v1 szintén egy színészre, Vilmányi Benettre épült, akinek Józsa Tamás zongorista volt a kísérője. Focista-múlt, elvált szülők, felnövéstörténet: itt a frappánsra szerkesztett, stand-up-szerű szöveg és az ahhoz illő jazz-akkordok belakására helyeződött a fókusz, s mivel ez a közönség figyelmével, reakcióival való hihetetlen szimbiózisban valósult meg, érvényesülhetett a stand-up műfaj kritikája, mikor a darab nyílt fasizmusba csapott át, ám elbeszélési stílusán mit sem változtatott. „Én beszélek, ti nevettek”, érezhettük, az előzmények még szórakoztattak, a kimenetel elborzasztott. Az Anya-e vagy?-gyal ilyen szempontból nehezen tudtam mit kezdeni: ebben a monodrámában egy édesanya kisfia fogantatásának pillanatától néhány hónapos koráig terjedő időszakáról vall. Nem elhanyagolható a megjelenő nehézségek bemutatásának (társadalmi vagy gyakorlati szempontból) edukatív tartalma, egy anyai sorsközösség megteremtésének lehetősége, mint ahogy a közönség soraiban erősen rezonált is a produkció. De úgy éreztem, az előadás fő ütőkártyája a témaválasztás bátorsága, amin túlmenően azonban nem keres egyéb formai-gondolati tartalmat, mindent úgy láttunk, amint az egy középosztálybeli nő anyává válásakor nagyjából-várhatóan megtörténik. Minimalizmusa megalkuvásnak hatott akkor is, amikor az apa szerepét reflektálatlan idealizmusban hagyta („egyébként sokat segít”, „megbeszéltük, hogy 50-50%-ban csináljuk” stb).

Szegedi Nemzeti Színház: Élet-ritmusra

Cz.Zs.: Vilmányi Benett és az Anya-e vagy? előadója, Huzella Júlia színészi jelenléte és teljesítménye egészen elképesztő volt. A folyamatos interakció a közönséggel, a szerepváltások (sokszor műfajváltások is) vittek magukkal, és őket nézve megfogalmazódott bennem, amit mindenki érez, amikor beszippantja a színészi játék mágiája, hogy „milyen jó színész”. Én ezt éreztem például Medveczky Balázsnál is az Élet-ritmusra című előadás kapcsán. Nem tudom, igaz-e az, hogy a színészek tehetsége legjobban akkor mutatkozik meg, ha egyedül kell helytállniuk a színpadon. De ezeknél a monodrámáknál én ezt éreztem. Medveczky Balázst például már sok mindenben láttam, de legjobban akkor csillant meg tehetsége számomra, amikor egyedül vette be a színpadot, minden plusz tudását bevetve (pl. dobolás, tánc). Nincs annál szebb, mint amikor a rendező az adott színész képességeire alapoz, és amellett, hogy tágítja a határait, figyelembe veszi, hogy miben jó és azt is beleépíti az előadásba. Szántusz Noémi Noya legerősebb pillanata A nagy kacsashow-ban akkor volt szerintem, amikor letolta a bugyiját, bilire ült és várt, majd maga helyett ültetett oda egy szerencsés (!?) nézőt, hogy tartsa a frontot. A továbbiakban szerintem a felszabadultság érződött rajta. Úgy játszott, hogy nem játszott. Ennél a darabnál ez így volt jó.

H. A.: Én is így észleltem, elemében volt, mintha egy foglalkozást tartana, vagy egy rendezvény házigazdája lenne (ami végül is az esküvő ceremóniájában megvalósult); viszont ezzel a „nem-játszással” számomra zavaró lett az elemek mutatvány-jellege, ami bennem, mint „vendégben” a célul kitűzött közvetlenség ellen dolgozott. Úgy éreztem magam, mintha minden áron és kicsit indokolatlanul szórakoztatni akarnának. És talán többen lehettünk így: a lakodalmi asztal köré ültetés kedves ötlet, a menyasszony playlistje és a megtáncoltatás felajánlása még inkább, de úgy éreztem, alig oldódunk, alig érkezik meg valahova az előadás. Ezt nagy részben egyébként a performanszok terén való „neveletlenségemnek” tudtam be.

KV Társulat: Körtükör

Az Élet-ritmusra jelenlét tekintetében nagyot nyert azzal, hogy rengeteg zenét használt. Medveczky Balázs az előadás kezdetekor a falnak simult, s egyszerű mozdulatokat: ütéseket, dobbantásokat, labda leejtését összehangolva komplex ritmusképletet épített fel. A darab során meggyőződhettünk arról, hogy ez tényleg csak a kezdet volt, és az előadó jól képzett dobos, aki a darab ívével összefonódva különböző stílusú dobszólókkal kísérte magát, néha egészen fantasztikus, nagy koncentrációt igénylő részletekkel. Története, az autisztikus, saját megszállottságán, a doboláson kívül kevés dolgot ismerő, a rossz környezet bántásainak monomániájával ellenálló fiú számomra a radikális autonómia parabolája lett. Külön tetszett, ahogyan a zene nem mint absztrakt cél, kizsigerelő közeg szerepelt, hanem a főszereplő valóságérzékelésének modellje volt, valóban életritmusát, életének külső-belső zajait tudta rajta keresztül artikulálni. (Ez számomra, gyakorló klasszikus zenészként sokkal építőbb megközelítésnek tűnik, mint egy korábbi élményem, Süskind: A nagybőgő c. monodrámája, melyben inkább a komolyzenész-lét strukturális nehézségeinek banalizálását láttam.)

Színműhely Produkció: Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon – Z generációs pandémia paradigma

Volt még egy darab, ami a pillanattal-ritmussal szeretett volna operálni, nem tudom, te vajon észrevetted-e rögtön, én nem: a Körtükör című előadás a KV Társulattól. A színészek később, a velük készült kritikus szekció interjúban úgy beszéltek a szövegkönyvről, mint partitúráról, pontosan meghatározott szünet-intervallumokkal, a csend szerepének ezer arcával, ahol a fények le- és felkapcsolásának nagy jelentősége van, sőt, az egész darab egy „meditáció”. Nekem ez az előadás sajnos egyáltalán nem működött, nem bírtam azt a kényszeresen játszott ürességet-idegenséget, amivel a vidéki drámacsoport ügyetlenkedéseit bemutatták.

Cz. Zs.: Nekem sem jött át elsőre ez a bújtatott zeneiség, de a meditáció-jelleg annál inkább. Leendő drámatanárként izgalmasnak találtam magát a koncepciót, a drámajátékok felhasználását a darabíráshoz. Adott egyfajta „aha-élményt” és szórakoztatott. Mivel a rendező, Dohy Balázs elmondása szerint ezt az előadást éppen a Szegedi Nemzeti Színház balett-termébe képzelte, azt hittem, a társulat írta ezt a darabot. De nem, ez egy kortárs, amerikai tragikomédiaként aposztrofált történet. Innentől kezdve kicsit alábbhagyott a lelkesedésem, mert úgy érzem, nem igazán húztak a szövegből és nem tehettek hozzá rendezésben sem sok újdonságot. Viszont biztos, hogy ebben a térben jobban működött, mint mondjuk egy fekete falú kis teremben. Térhasználatban még abszolút tíz pontos volt szerintem a FAQ Színház Gyakran ismételt kérdések című előadása, ami egyben egy meglepetés is volt számomra. Bevallom, én úgy ültem be a Grand Caféba, az előadás helyszínére, hogy az előzetesek alapján nem igazán keltette fel az érdeklődésemet ez a kísérlet. De a profizmus, amivel Martinkovics Máté és Messaudi Emina váltogatták a karaktereket – hol önmaguk voltak, hol Őze Lajos és Gobbi Hilda –, és közben semmi egyebet nem csináltak, csak beszélgettek és énekeltek. Annyira egyszerű volt az egész, közben meg annyira komplex és végtelenül szórakoztató. A két fiatal színész fürdött a reflektorfényben, öröm volt nézni. Ebben a produkcióban és a Színműhely Produkció Hangosan lépek és visszhangzik az Oktogon című előadásban is a Z generáció mutatkozik meg. „Ide nézzetek, megjöttünk, itt vagyunk, ezek vagyunk mi!” Pass Andrea rendezése hét fiatal életéből villant fel képeket. Ezeken a képeken meghatározó események, mozzanatok láthatóak és persze mindezeknek a hatása, ami minden generációra egyaránt kihatással van. Hiszen mindenkit egyaránt érint például a koronavírus-járvány vagy a külvilág velünk szemben támasztott elvárásainak való megfelelés. Mindenkinek nehéz. Mindenki nyomás alatt van, a kérdés, hogy hallatja-e a hangját, amikor azt érzi, muszáj. Ide is kapcsolható a csend, annak minden következményével és hatásával. Lehet, hogy a fiatalabb generáció többet kiált, mint az idősebbek, ugyanakkor az is lehet, hogy nem. Nem biztos, hogy örülnek az olyan kliséknek, mint az „övék a világ” vagy „ezek a mai fiatalok”. Szerintem mindenkinek egyaránt lehetősége van változtatni és nem érdemes ezt bélyegként rányomni egy kiszemelt generációra, hiszen mindegyiknek megvan a saját terhe. Azonban az előadás azt is felvillantja számomra, hogy a Z generáció egy hihetetlenül erős csoport, akik tudnak küzdeni és a legtöbb esetben akarnak is. Nem egy „nem túl jól sikerült nemzedékről” van tehát szó, hanem egy olyanról, ami telis tele van lehetőségekkel, erővel és hanggal. Nagy hanggal.

FAQ Színház: Gyakran ismételt kérdések