Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.

Előre megmondom, nem fogok hozzászólni sem a válogatáshoz, sem a kisvárdai fesztivál helytörténetének, tartalmi és szakmai filozófiájának, logisztikájának és perspektívájának kérdéseihez.

A válogatás örök vitaalap, szubjektív és objektív szempontok kompromisszumainak, plusz a véletlenek összejátszásának eredménye, minden válogatásnál lehet jobb és rosszabb, a magam részéről nem szeretném túldimenzionálni. Ráadásul, ha vitatnám az ideit, ismernem kellene a széles kínálatot (amit nem ismerek), és még ebben az esetben sem látnám értelmét a „mi helyett mit” társasjátékának. Minden előadásnak örülök, amit – zsűritagként – a versenyprogramban láthattam, mindegyik hozzátett a világértelmezéshez legalább annyit, amennyit elvett a létidőből, néha többet is, és ez önmagában a színház igazolása.
Ami túl a fesztivál történetének negyedszázadán az idők, az igények, a valóságos és szellemi határok, a találkozások és a színpadtechnikai követelmények változását illeti – természetesen az ebből következő konfliktusokkal együtt –, ezeket érzékelem és végiggondolandónak tartom, de nem érzem magam illetékesnek a beleszólásra. Tizenhat éve jártam utoljára Kisvárdán, az új találkozás örömmel töltött el, és amikor azt mondom, hogy „mintha tegnap lett volna”, meg hogy „megállt az idő”, az nem kritikai észrevétel, hanem a folytonosság konstatálása.
Benyomásaimat vázlatosan és az általam legfontosabbnak tartott összefüggések – nagyképűen: tendenciák – szempontjából rögzítem.
Most egy tömbben is megtapasztaltam, amit korábban szórványosan: a vajdasági színházi élet élénkségét, felelősségérzetét és színvonalát. A Vajdasági Tanyaszínház Ilja prófétája euforikus örömmel töltött el. Ez egy végtelenül szellemes, okos, a föld fölött lebegő, időnként a felhőkbe szálló előadás. Jót tett neki az ad hoc helyszín, a szabad ég alá helyezett kereszt alakú kifutó, amelyet két oldalról körülültünk. Az egyszerre szent és profán, blaszfémia nélküli, de ironizált golgotajárást jelképezte, ahogy újra és újra nekiindultak a hívő és gyarló emberkék a megváltás reményének. Körbejártak, és ugyanott maradtak. Várta őket a asszonykar által férfiként is körülajnározott „próféta”. Mély emberismeret, az esetlenség iránti szeretet, a groteszk pontos értelmezése köszönhető a kiváló csapatmunkának, Nagypál Gábor rendezésének, az éjszaka szabad ege alá rendelt intim burleszk-moralitásnak.
Az Újvidéki Színház Patkányok-előadása jelentős vállalkozás, elsősorban a darabválasztás miatt, másodsorban mert igazi stíluskövetelő és társulatépítő produkció. Alföldi Róbert határozott színházi beszédmódot írt elő az együttesnek, valahol a majdnem stilizált, száraz, németes tárgyilagosság és a magyaros pszichorealizmus között. Az eredmény nem százszázalékos, de annak az optimuma, amennyit határozott kézzel és a rendelkezésre álló korlátozott próbaidővel – „postamunkával” – el lehet érni. Nyilvánvaló, hogy az olyan rutinos – technicista és egyben erős személyiséggel bíró – színészek, mint Elor Emina vagy Balázs Áron, látványosat „alkotnak”, de ezzel némileg „kilógnak” a fogalom jó értelmében arctalan, punnyadt, kiszikkadt, színek helyett energiákból dolgozó „figurák” közül, mint például Faragó Edité, aki a lepusztultságot eltüntetett eszközhasználattal és különösen erős jelenléttel érzékeltette; epizódja markánsnak és emlékezetesnek bizonyult.

10_afiu 5

A fiú (Nagyváradi Szigligeti Színház). Szkárossy Zsuzsa felvétele

Csak közvetve tartozik ide, hogy az Újvidéki Színház erejét más előadások is jelzik, számomra mindenekelőtt a Rosmersholm, amely az elmúlt évad végén Budapesten is vendégszerepelt. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem találtam alkalmat a recenzióra, ez komoly mulasztás a részemről, mert Anca Bradu rendezését és az egész produkciót kiemelkedőnek tartom, a legjobbak, legizgalmasabbak egyikének, amelyeket az utóbbi években magyar színpadon láttam. A „játszhatatlan” Ibsen-darabok közül ez az egyik legnehezebb; avíttnak, obskúrusnak, nevetségesnek szokták ítélni; ehhez képest intellektuálisan és teátrálisan egyaránt izgalmasnak, esztétikailag lenyűgözőnek, gondolatilag igen erősnek találtam. Hauptmannt és Ibsent játszani önmagában nagy kihívás – melyik magyarországi vidéki színház merné egymást követő évadokban? –, ez jelzi az Újvidéki Színház művészi ambícióit. Ha hozzáveszem a radikálisan gondolatébresztő és dramaturgiailag is trouvaille-t jelentő Opera ultimát (Urbán András elhíresült Neoplantáját csak azért nem, mert sajnos nem láttam), akkor hozsannával illetem a társulat fényes jelenét. Jó lenne, ha ugyanez a szellem érvényesülne Újvidéken továbbra is, nem egy rájuk kényszerített ásatag, konvencionális, stílus- és politikakonform (színház)idegen akarat. Nagy szükségünk van szabad színházakra.
Mindez fokozottan érvényes a „szomszédra”, Szabadkára. Mind a Kosztolányi Dezső Színház, mind a Szabadkai Népszínház Magyar Tagozata erős és kedvező benyomást keltett Kisvárdán. Az előbbi a Sziveri János életművére épülő költői montázzsal, Az ember komédiájával; az utóbbi három és fél előadással (a „fél” a Katona József Színházzal közös Vörös).
A kosztolányisok bemutatója már Sziveri – e csodásan különös költő és ember – szenvedésekkel és meg nem alkuvó vállalásokkal szegélyezett útjának fölidézéséért is elismerést érdemel, de persze sokkal többről van szó. Nem szívesen kategorizálom a műfajt – az, hogy költői kollázs, fizikai színház vagy Nagy József-reminiszcencia, nem mond semmit, mellesleg nem is igaz –, ha muszáj, hangozzék bár banálisan, szürreális fantáziaszínháznak nevezem, testből és lélekből összegyúrva. Az írói szövegek és a rendező Táborosi Margaréta „test-képekbe” komponált jelentéstartalmai tartják össze. A hat all round színészen kívül fokozott nézői empátia kell hozzá, ebben az esetben érzékileg és érzelmileg egyaránt gyógyítóan hat.

11_apatkanyok 5

A patkányok (Újvidéki Színház). Szkárossy Zsuzsa felvétele

A népszínházasok csapata elhivatott, remek szellemű, kiváló társaság, lesni kéne az alkalmat, hogy alázatosan alájuk játsszanak, lessék a kívánságukat, és a tenyerükön hordozzák őket. (A gyarló és alkalmatlan politikusokra értem.) A Vörös már a Kamrában is elkápráztatott. Nem tudom megérteni a fafejű kritikát, amely nem is tudom, mit hiányol belőle. Történeti elemzést? Oksági magyarázatot? Az „eseményekhez” vezető politikai, etnikai, szociológiai és egyéb összefüggések szétszálazását? Nem tudomány ez – művészet! Miféle „egyoldalúságról”, „magatartási sztereotípiákról”, satöbbiről beszélnek? Nem is értem. Dokumentum és fantázia tökéletes szimbiózisban valósult meg, emberileg minden mozzanat hiteles, esztétikailag megkomponált, érzelmileg fölkavaró, intellektuálisan megrázó. A két társulat harmonikusan olvadt össze Máté Gábor rendezésében, a kétnyelvűség (sőt többnyelvűség, amit mi, „kívülállók” nem érzékeltünk, de része volt a háborús olvasztótégely borzalmainak) közvetlenül átélhetővé tette a kiszolgáltatottság rettenetét.
Több kívánnivalót hagyott maga után A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled) című Biljana Srbljanović-darab, amely a háborús övezeti szétesettségről szól – és a háborús övezetet itt nem egy az egyben, a délszláv traumák utóhatásaira értem. Ez a szó szoros értelmében vett fegyveres harcok nélkül is általános közép-kelet-európai összeomlás, ránk ugyanúgy érvényes, mint Szerbiára, vagy akármelyik értékvesztett társadalomra a környéken. A kissé nehézkes jelenetezés talán csak a helyi technika rovására volt írható, de a produkción így is átsütött a valóságismeret, a humánum és a morális felelősség. És mint tragédiák után a szatírjáték, jól időzítve – a jéghideg vári éjszakában is felforrósítva – következett a Tasnádi István írta-rendezte, Tapasztalt asszony című „gender-revü”, másképp szólva feminista kabaré, sziporkázó színvonalon, felszabadítóan szókimondó, drasztikus és az ízléshatáron belül provokáló humorral. Egy ragyogó színésznő, G. Erdélyi Hermina és a pályakezdő Pámer Csilla voltak a jók között a legjobbak a kisvárdai sorozatban. (Volt még egy Hofi-utánzat kabarémonológ is Szerbhorvát Györgytől Van valami bejelentenivalója? címmel.) Ez a társulat mindenesetre sokkal többet érdemel, mint amit a jelek szerint most kap, másképp szólva nem érdemli meg azt a gyáva, bornírt és konform politikai otrombaságot, amelyet az újonnan kinevezett igazgató személyében a tehetségtelen, kulturális analfabéta helyi magyar képviselet mér rá a színházra – magyarországi, hasonlóan dilettáns politikai elvbarátait kielégítendő.

12_csipke 2

12. Csipke (Kolozsvári Állami Magyar Színház). Szkárossy Zsuzsa felvétele

Kassáról és Komáromból két ellentétes karakter érkezett, a Portugál és az Árulás. Egressy Zoltán drámaíró értékeit elismerve be kell vallanom, hogy kezdettől fogva nem vagyok Portugál-hívő; úgy vélem, egy pasztell árnyalatú, posztcsehovi komédiát vitt el az áramlás (nem is az ő hibájából) rögtön az elején a bohózat felé, ami engem a legkevésbé sem vidít fel. Az országosan elterjedt darab kamrai bemutatóját követő összes előadását sikerült elkerülnöm, egészen mostanáig. Véleményem nem változott a palócosított kassai rendezés (Dudás Péter munkája) láttán sem, még csak mulatságosnak sem találtam, holott hálás közönség vagyok, a hasfájásig tudok nevetni. Ez nem az az eset. És ha nem hiszem el a darab központi alakjának – valódi vagy művi – válságát, amely álomkergető víziójában legalább pár kilométer távolságra kergeti kényelmes otthonától, akkor nem értem, mi végre az egész, azon kívül, hogy politikailag inkorrekt módon egyesek a közönségből halálra kacagják magukat szerencsétlen embereken.
A másik véglet Harold Pinter kissé sznobisztikus Árulása – a zseni közepes darabja –, a művész-értelmiség nyűglődő szerelmi háromszöge, visszafelé elmesélve. Ez utóbbi technikai trükkön kívül az egyetlen érdekesség, hogy a két, „ösz- szekeveredő” házaspár negyedik tagja nem jelenik meg a darabban. őróla körülbelül ugyanannyit tudunk meg, mint a három megjelenő szereplőről. Ez az, amitől a darab mégiscsak Pinter, mégiscsak egy nagy író kézügyes munkácskája. Az elhallgatások mögött jó adag rejtett humor, bujkáló szellemesség, frivolitás lelhető föl. Jóval több játékosság és természetesség, mint amennyit Valló Péter rendezése fölmutat. Valló okos és elegáns, mint nemegyszer, de kissé nehézkes is, nem tudja Molnár Ferenc felé elmozdítani Pintert, pedig ez az a ritka eset, amikor lehetne.
Pinteri dráma Forgách András darabja, A fiú, már ami a rejtélyességét és a motiválatlanságát illeti. Csupa sejtetés, bizonytalanság – gyilkosság, öngyilkosság, kegyetlenség; nem tudni róluk, megtörténnek-e vagy sem. Az előadás, noha maga az író rendezte, paradox módon félrevezető: úgy nézzük, mint egy realisztikus krimit, várjuk, hogy magyarázatot kapjunk mindenre, és amikor nem kapunk, csalódunk. Úgy tűnik, a nagyváradi színészeknek reális kapaszkodóra volt szükségük, és amikor megkapták – díszletben, jelmezben, tárgyi környezetben –, elvesztették uralmukat a lebegés birodalmában. A darab csak akkor mutatkozna meg a maga valójában, ha a cselekményre vonatkozó várakozásainkat az előadás elterelné a szereplők belső dimenziói felé.

14_iljaprofeta 11

Ilja próféta (Újvidéki Tanyaszínház). Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ezzel már az erdélyi színházak sorához jutottam. A két sztárcsapat, a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi kontrasztos képet mutatott, ami annak köszönhető, hogy az előbbiből egy „unortodox” előadás érkezett, míg az utóbbiból egy emblematikus produkció. Tévedés ne essék, a „köszönhető” szót úgy használom, ahogy kell, pozitív értelemben. Nem kell mindig a fősodorhoz alkalmazkodni. A Románia-szerte piedesztálra emelt két társulat magyarországi recepciója hagyományosan hűvös, a szentgyörgyi Hamlet és a kolozsvári Viktor, avagy a gyermekuralom csak az UNITER fődíjait nyerte el, a POSZT-on nemhogy díjat nyerni, de a válogatásba bekerülni sem volt esélye. Kétféle színházkultúra, kétféle szemlélet. A Vitrac-féle, Purcărete rendezte Viktor persze reprezentatív előadás, vizuális gyönyörűség, ironikus, szarkasztikus, sőt kaján; nyilvánvalóan ellentétben áll a „helyette hozott” Csipke finom, bukolikus, anekdotikus, meseszerű és ugyancsak képszerű lírájával. De ahogy Örkény mondja a Pistiben: miért kellene mindig mindent ugyanúgy csinálni, miért ne lehetne másképp? A Máté Angi regényéből készült adaptációt Mezei Kinga érzékeny lélekkel és nagy szakmai tudással rendezte meg, s ha a színpadi sorminta inkább csak „nézelődésre” és meditálásra adott is alkalmat, mint drámai élményre, az esztétikusság és a gyöngéd humanitás kárpótolt a hiányáért.
Bocsárdi László Hamlete jól érezte magát a kisvárdai széles színpadon (jobban, mint korábban a Katonában), de csak azok ünnepelték, akik el tudnak szakadni a történetmesélés ortodoxiájától, és túl vannak a cselekmény számonkérésén. (Sokaknak nem könnyű, legutóbb a neves shakespeare-ológus, Stanley Wells panaszkodott Luk Perceval Macbethjére hasonló okból.) A szentgyörgyi színészek súlyos, olykor „darabos” jelenléte, a könnyed szövegkezeléstől elmozduló, az előadás belső ritmusát a magyar színházi hagyománytól merőben eltérően meghatározó játékmód kibillent a megszokásainkból. Vagy „pofán csap”, vagy ellenállunk neki. Velem az előbbi történt.

15_tapasztaltasszony 13

Tapasztalt asszony (Szabadkai Népszínház Magyar Tagozata). Szkárossy Zsuzsa felvétele

Derekasan teljesített két, szélárnyékban működő társulat. A csíkszeredai Csíki Játékszín jelzése, hogy kitörjön a szórakoztató „népszínház” kategóriájából, aligha lelhetett jobb darabra A revizornál. Parászka Miklós szép igyekezettel töltötte meg Gogolt mai tartalommal, ha a társulat egésze nem tudott is ráhangolódni. A polgármestert alakító Kozma Attila pontosan érezte a reáliáktól elszabaduló stílust, a kereskedőnét játszó Szabó Enikő pedig épp ellenkezőleg, meghökkentően valódi volt – a kevélységtől a porig sújtott megaláztatásig. Ketten jól harmonizáltak egymással. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Nyikolaj Koljada Murlin Munróját, a szorongásos rettenet költőien szürreális etűdjét szélsőséges indulattal tolmácsolta Barabás Árpád rendezésében. Értem és megértem a feneketlen dühöt, amely a rendezőt eltölti a világ folyása láttán, de az egynemű harsányság, a ritmust és hangváltást nem ismerő színészvezetés elfedte a darab lírai értékeit.
Az egyre fontosabb marosvásárhelyi társulat több előadást jegyzett, közülük kettőt – Euripidésszel társszerzésben hármat – Székely Csaba írt, aki a Bánya-trilógia után keresi az új hangját. Nincs könnyű helyzetben, mivel eddig magasra tette a lécet, és a tehetség kötelez. A Hogyne, drágám! című zenés komédia (engem a hatvanas évek József Attila Színházára emlékeztetett) ügyesen táncolt a kommersz és az abszurd között, de kicsit túlspilázta a dolgot, minden igénynek eleget akart tenni. Sebestyén Aba rendezte, aki Székely monodrámájának előadójaként is leckét adott professzionális mesterségből. A Szeretik a banánt, elvtársak? mindazonáltal többet ígért, mint amennyit teljesített: a kezdeti éles politikai „kordokumentum” fokozatosan átment önjáró mulattatásba. Az Alkésztisz aktualizálásával Székely Csaba a hírek szerint „megrendelést” teljesített. őszintén szólva nem látom át a projekt értelmét; a „magyar változat” földszintes és közhelyes lett, Sorin Militaru pedig eminensen fölmondja a nemzetközi másodvonal rendezői krédóját, divatos „vízióval” megfejelve. Az előadás magyarországi fölmagasztalását nehezen tudom megérteni. Egy másik mítoszleigazítás, A Pentheszileia-program, amely több marosvásárhelyi társulat együttműködéséből jött létre, viszont verhetetlennek bizonyult erotika és enigma csúcsra járatásában; az író-rendező Kincses Réka olyan színes mozaikot állított elő, amelyet nem tudtam összerakni, de elbíbelődtem vele másfél óráig, amíg tartott. A rejtvények már csak ilyenek – néha nem sikerül megfejteni őket.

Facebook Comments