Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet, és azt sem, hogy csak ezekkel a feltételekkel lehet különleges, kiemelkedő előadásokat létrehozni, csak annyit, hogy jól áll a színháznak a kockázatvállalás.

Azt hiszem, elkezdtem végérvényesen és visszafordíthatatlanul függetlenedni. Abban az értelemben mondom ezt, hogy mostanra világossá vált, a független színházak tökéletlen kísérletei is sokkal érdekesebbek számomra, mint a profin megalkotott, nagyobb büdzséből készülő kőszínházi produkciók. Emiatt is különösen fájó dolog, hogy egyre szűkebb a független szcéna, és hogy az alkotók egzisztenciális bizonytalanságban élnek és dolgoznak. (Persze egy tízes skálán nagyjából nullára tenném az értelmét annak, hogy a Színház folyóirat hasábjain sürgetem a független színházak támogatásának emelését.)

Hogy én lettem-e radikálisabb néző, vagy a kőszínházak mennek keresztül egy finom konszolidálódási folyamaton, azt nagyon nehéz megállapítanom. Valószínűleg egyszerre történik a kettő. Mindenesetre a jelen aggasztó társadalmi folyamataira csak igen óvatosan, szőrmentén reagál a mainstream színházi közeg, és új formai megoldásokkal is ritkán kísérletezik. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tesz ilyet, és azt sem, hogy csak ezekkel a feltételekkel lehet különleges, kiemelkedő előadásokat létrehozni, csak annyit, hogy jól áll a színháznak a kockázatvállalás. Kifejezetten kockázatosnak ígérkezett például Pintér Béla új rendezése a Katona József Színházban, az Ascher Tamás Háromszéken. Ám az előadás végül épp azt nem vállalta, amiért létrejött, nem a benne szereplők valós felelősségének kérdésével foglalkozott, hanem fikcióba rejtett egy picit a valóságból, amely így tökéletesen felismerhetetlenné vált, ennek következtében pedig az önreflexív gesztusok puszta paródiává egyszerűsödtek.

Stefanovics Angéla a Tótferiben (Titkos Társulat, Trafó). Fotó: Csányi Krisztina

Nem volt ilyen megúszós a PanoDráma verbatim színházi előadása az évad elején. A csodát magunktól kell várni Rózsa Milán emberi jogi aktivista történetén keresztül mutatta be a civil politikai aktivizmus kilátástalan helyzetét Magyarországon. Az előadás bemutatója óta, hála a magyar kormány civilekkel szemben folytatott hadjáratának, a PanoDráma produkciója kicsit sem vesztett aktualitásából, sőt, napról napra jobban értjük, mit jelent.

Új keletű dolog a magyar színházi életben, hogy egy évadon belül két előadás is a feminizmus ügyével foglalkozik. Ilyen volt a Queendom Szabó Veronika rendezésében és a Stereo Akt produkciója, a Védett férfiak kertje, amelyet Boross Martin rendezett. Előbbi a női szerepekkel kapcsolatos megkövült sztereotípiákat tette zárójelbe, mikor egy cross-dressing show keretein belül jelenítette meg őket rengeteg humorral és eredetiséggel. Utóbbi pedig nagyon gyorsan reagált egy, a jelent világszerte foglalkoztató problémára: a szexuális zaklatásra.

És ha már itt tartok, nem szeretném szó nélkül hagyni a magyarországi #metoo-kampányt, amely a magyar színházi életben robbant ki elsőként, illetve Sárosdi Lilla szerepét, akinek köszönhetően belekerült egy csomó magyar ember szótárába a szexuális zaklatás kifejezés. Több dolog miatt fontos ez: egyrészt azért, mert meglepően sok nőnek van/volt/lesz ilyen sztorija, akik Sárosdi kiállását látva talán megértették, hogy jogukban áll meghúzni a saját határaikat. Másrészt azért, mert rámutatott a hatalmi hierarchiára épülő rendszerek visszásságaira, ahol a hierarchia legalján állóknak nem áll módjukban megvédeni magukat a hatalmi pozícióban lévőktől. Ezt hívják diktatúrának, és a rendezői színház – sok más intézményhez hasonlóan – diktatórikus rendszer; talán érdemes lenne elgondolkodni azon, miként lehetne demokratizálni.

Volt az évad végén feminista gyerekelőadás is: Tengely Gábor Hamupipőkéje a győri Vaskakas Bábszínházban szokatlan módon értelmezi a Grimm testvérek meséjét. Ez a Hamupipőke ugyanis szeret olvasni, felfedező akar lenni, szemüveges, bringával közlekedik, döntéseket hoz, kifejezetten aktív főszereplő, a herceg pedig azért szereti meg, mert okos és vagány, nem azért, mert ő a legszebb lány a bálban.

A MITEM-en, a Nemzeti Színház fesztiválján az elmúlt évek egyik legizgalmasabb ifjúsági előadását láthatta a közönség, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a sZempöl Offchestra koprodukciójában készült Alice-t. Lewis Carroll regénye Bocsárdi László adaptációjában és a sZempöl zenéjével kiegészülve egy LSD-s rémálomhoz hasonlít leginkább, amely hűen jeleníti meg egy serdülő zilált lelkivilágát, testtapasztalatát és az ismeretlentől való rettegését. A hangok és a képek intenzív párbeszéde pedig kifejezetten az érzékeinkre hat, ha beengedjük, mi is újraélhetjük kamaszkorunk legpszichedelikusabb és legrémesebb pillanatait.

A Színház júniusi számába már írtam egy szubjektív színházi portrét Hernádi Juditról, amelyben meg sem próbáltam leplezni iránta való rajongásomat, de fontosnak tartom, hogy itt álljon: ez az évad számomra a #metoo mellett Hernádiról szólt, illetve A félelem megeszi a lelket című Alföldi-rendezésben nyújtott alakításáról. Intellektus, erő és elképesztő szakmai tudás teszi minden egyes mozdulatát és megszólalását összetetté, mégis tisztává és érthetővé. Utálom azt a szót, hogy hiteles, mert nem tudom, mire való, mire kell használni, de ha valaki arra kérne, hogy ebben a pillanatban használjam egy alakításra, biztos, hogy Hernádi jutna először az eszembe, és ez az előadás.

A félelem megeszi a lelket egyébként is egy volt az évad bátor és kurrens témákat feszegető előadásai közül, amennyiben a bevándorlás és a boldogulás nehézségeit mutatta be egy megrögzött rasszista társadalomban. Megszokhattuk már, hogy Alföldi Róbert munkáitól nem áll távol a szókimondás és az explicit politikai kérdések felvetése, amelyek a legtöbb esetben egyszerű emberi történeteken keresztül válnak érthetővé: a személyestől haladunk az általános felé. Alföldi Róbert kifejezetten aktív és sikeres évadot zár idén, a Fassbinder-adaptáció mellett rendezett még öt előadást, amelyek közül a szombathelyi Weöres Sándor Színházban bemutatott A salemi boszorkányok véleményem szerint az évad egyik legkiemelkedőbb előadása. Ezenkívül eljátszotta III. Richárdot a Radnóti Színházban Andrei Șerban rendezésében, és bár az előadás határozott utalásokat tesz arra, hogy III. Richárd ma éppen a mi országunkat irányítja, Alföldi egy interjúban gunyorosan megjegyezte, hogy ő nem magyar politikusokat alakít ebben a szerepben, hiszen jóval összetettebb figura az övé, mint bárkié a magyar politikai életben. És valóban így is van, és emiatt történhetett meg az, hogy idén a Színikritikusok díján bekerült Richárdja a három legjobb alakítás közé.

Az évad legkellemetlenebb előadása az Egy piaci nap volt, szintén a Radnóti Színházban. Závada Pál regényében és Mohácsi János rendezésében, ahogy történelmi közelmúltunkban is, van valami zsigerileg elviselhetetlen. Szinte az elsőtől az utolsó percig azt éreztem a nézőtéren, hogy nem akarok itt lenni, ezt nem akarom látni, és pláne nem akarom azokat a mondatokat hallani, amelyeket a mai közbeszéd gyakorlatilag megismétel, és nem akarok azzal szembesülni, hogy az Egy piaci nap története nem ért véget a negyvenes években. Közben pedig komolyan azt gondolom, hogy erre a kellemetlen élményre minden magyar embernek szüksége van 2018-ban.

Az eddigiek alapján rendkívül borúsnak tűnik ez az évad, pedig nevettem is sokat. Fekete öves Fekete Ádám-drukker vagyok, asszociatív gondolkodása, kényszeres ismétlései, humora és szokatlan formai és tartalmi struktúrái nagyon közel állnak hozzám. Bár A Jeditanács összeülben (Trafó) nincs Jedi, a Reggeli dinoszauruszokkalban (Stúdió K) pedig nincs brontoszaurusz, és ez a két tény kissé elszomorított, figyelemre méltó előadásai ezek a 2017/18-as évadnak. Mindkettő nagy erénye, hogy teljes mértékben hátat fordít az általunk megszokott és biztonságosnak gondolt történetmesélési keretnek, és ezt újraírja egy alapvetően alanyi, asszociatív rendszerben felépülő elbeszélésmód, amely hol megnevetteti, hol zavarba hozza nézőjét.

A legeredetibb zenés szórakoztató előadás, amelyet az elmúlt évben láttam, a Nézőművészeti Kft. produkciója volt az RS9 Színházban, a Kivettem a fejemből egy gömböt Rusznyák Gábor rendezésében. Őszintén megvallom, ebben az előadásban találkoztam először Danyiil Harmsz munkásságával, de azóta a szerző nagy rajongója vagyok, ahogy Darvas Kristófnak is, aki elképesztő profizmussal és humorérzékkel zenésítette meg Harmsz szövegeit.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón láttam a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadását, a Felhő a nadrágbant. Kokan Mladenović rendezése Majakovszkij sosem létezett forradalmi tíz pontját veszi alapul, hogy kőkeményen bírálja vele a szerb társadalmi berendezkedést és igazságtalanságokat. Az előadás nem köntörfalaz, határozottan mondja ki, amit az alkotók a körülöttük lévő világról gondolnak. Mondhatnánk azt is, hogy a szabadkaiaknak nincs felhő a nadrágjukban, meg azt is, hogy milyen kár, hogy a budapestieknek egyre inkább van.